Az Amerikai Egyesült Államok egyik legnagyobb független szinkronstúdiójának alapító tagja és producere, de közben Dél-Afrikában rendez dokumentumfilmet női identitás témában, és egy erdélyi magyar filmrendező nagyjátékfilmjében készül játszani. Skovrán Tünde színésznő, rendező, producer Kolozsváron mesélt nekünk minderről, illetve a Și atunci, ce e libertatea? című filmről, amelynek előbemutatójára érkezett. A bărăgani deportálások kontextusában játszódó Ana Blandiana-adaptáció, amelyben egy kitelepített erdélyi nőt alakít, pénteken kerül a romániai mozikba. A film közönségdíjat nyert a kolozsvári Transilvania Nemzetközi Filmfesztiválon (TIFF), a Sedonai Nemzetközi Filmfesztiválon és a Los Angeles-i Délkelet-Európai Filmek Fesztiválján.

AȘi atunci, ce e libertatea? című filmet jegyzőAndrei Zincă rendezővel – aki egyébként hozzád hasonlóan „ingázik” Amerika és Románia között – már dolgoztál a Puzzle című 2013-as filmjén. A jó munkakapcsolatotok miatt vállaltad el a szerepet, vagy volt valamilyen saját kapcsolódási pontod a bărăgani történethez?

Mindkettő. Erdővidéken nőttem fel, ahonnan nagyon sok kulákot telepítettek ki a Bărăganba és a Vaskapuhoz is. Többek között a gyerekkori szomszédaim között is volt olyan, aki a kitelepítésben született. Amikor felkértek a szerepre, felkerestem ennek a volt szomszédomnak a lányát. Ő adott nekem egy könyvet a kitelepítettek emlékeiről, és ez nagyon sokat segített, nem csak az inspirációban, hanem a történelmi hitelesség megtartásában is. Elég komolyan dokumentálódtam, és adtam is ötleteket a forgatáson, ezek közül néhány benne is maradt a filmben. Másrészt Ferencz Ágnesnek hívják a szereplőt, és az én anyai dédnagyanyám neve Ferencz volt, anyukám keresztneve pedig Ágnes, a kettőt összekombináltam, így lett Ferencz Ágnes.

Andrei Zincă előkészítés közben került be rendezőként a stábba, a filmet ugyanis eredetileg Stere Gulea rendezte volna. Befolyásolta ez a helyzet a munkafolyamatot?

Különleges helyzet volt, ahogy forgattuk, mert gyakorlatilag a forgatókönyv a helyszínen íródott. Ana Blandiana Proiecte de trecut című novellája alapján készült egy forgatókönyv, de az eredeti rendező visszalépett, és Andrei Zincă vette át, mert ő épp itthon volt, és felkérte a producer. Így lett hirtelen teljesen új szereposztás: akikkel Andrei már dolgozott, és akikkel szeretett dolgozni, azokat felhívta. Én is így kerültem be a filmbe. Eleinte nem is volt szerepem, az eredeti novellában nincs magyar karakter, de mivel a kuláküldözésről szól, amikor románoknak, magyaroknak, szászoknak meg kellett tanulni együtt élni a deportálásban, Andreinek nagyon fontos volt, hogy a filmben legyen. Dramaturgiailag teljesen újrarendezte az egészet, és két felvétel között próbáltuk a dialógusokat. Az a párbeszéd, ami az eredeti szövegben van, nagyon költői, nehezen beszélhető nyelv volt, emiatt megpróbáltuk szituációhoz igazítottan hétköznapi nyelvvé varázsolni az egyébként gyönyörű szöveget. Igazi csoportmunka volt. Reggel három-négy órakor keltünk, kimentünk a Bărăganba, és egész nap ott forgattunk, össze voltunk zárva. Négy évszakon keresztül forgattuk, etapokban. Hóban-fagyban, tűző napon dolgoztunk, körülmények nem nagyon voltak, csak két kocsi, ahová be lehetett vonulni, folyamatosan beteg volt mindenki.

Ez segített a karakterek megformálásában?

Az biztos, hogy nem sokat kellett színészileg rásegíteni a természettel való viszonyra…

A karaktered Mâțoasa néven szerepel a stáblistán, ugyanis egy macska a társa. Milyen volt a közös munka a négylábúval?

Ez egy vad macska volt, gyűlölte a forgatást, az egyetlen ember, aki meg tudta fogni, az én voltam, de a körmével végig belémkapaszkodott. Érdekes volt állattal dolgozni, ez volt az első ilyen tapasztalatom, szimbiózisba kerül az ember vele, befolyásolta a figurám alakulását. Mikor azt hallja a macska, hogy „Acțiune!”, akkor nem csinálja azt, amit kell... ezért folyamatosan frissen tartott, mert nem tudtam soha felkészülni arra, hogy mi fog történni. A macska megőrizte a spontaneitásomat.

Ez volt az utolsó forgatásod itthon, mielőtt elmentél volna Los Angelesbe szerencsét próbálni. Volt köze a döntésedhez annak, hogy egy Amerikában élő romániai filmessel dolgoztál?

Nem, Amerikával gyerekkorom óta kacsintgattunk egymásra, amikor egyetemen voltam, a Work&Travel programmal voltam ott kétszer. Ezelőtt a forgatás előtt én már jártam workshopokra, volt ügynököm. A korábbi film, a Puzzle volt az, ami nagyon felrázott, mert elkezdtem forgatni, megláttam, hogy milyen a film világa, és annyira beleszerettem ebbe a médiumba, hogy mindenképpen akartam vele kezdeni valamit, nem csak színészként, hanem bármilyen szerepben, ami a megteremtésével kapcsolatos. Fantasztikus érzés, hogy a film megmarad. Nekem mindig fontos volt, gyerekkorom óta, hogy valami olyan dolgot hozzak létre, aminek lesz nyoma. A színház, ha vége van a premiernek és a sokadik előadásnak, úgy elmegy, ahogy jött, mert ilyen a jellege. Emlékszem, amikor az első jelenetet végignéztem, amit leforgattam, végigfutott bennem, hogy ez megmarad, és ez teljesen elvarázsolt. Akkor kezdtem el komolyabban gondolkodni azon, hogy hogy tudnék több filmet forgatni, filmről tanulni. Milyen opciói vannak az embernek? Elmegy Londonba vagy elmegy Los Angelesbe. Nyilván van más is, de természetemből fakadóan úgy gondoltam, hogy ha megyek, akkor... bele a sűrűjébe.

A filmgyártásnak egy olyan szeletét találtad meg Los Angelesben, amellyel nem csak magadnak biztosítottál megélhetést, hanem a hozzád hasonlóan máshonnan érkezett színészeknek is: szinkronstúdiót működtetsz. Hogy találtál rá erre a lehetőségre?

Az elején nagyon nehéz volt, pénzt kellett keresnem, mert a szüleim támogattak, amíg bírtak, de nem lehet azért otthonról Los Angelest finanszírozni. Egyébként itthon is gondolkodtam azon, hogy kellene szinkronizálni, annak idején még a nagyváradi szinkronstúdióban is próbálkoztam, de aztán leült az egész. Aztán Amerikában gondolkodtam azon, hogy például magyar piacra készülő természetfilmeket narrálnék, de ez nem sikerült, mert a magyar piac nagyon zárt. De nem adtam fel, adódott egy dél-amerikai projekt, akkor összeszedtem az ottani haverokat, kiosztottam a szerepeket, megcsináltuk, és nagyon bejött, ez volt, ami hozta a következő munkát. Abban a periódusban az olyan platformok, mint a Netflix, a Hulu, az Amazon kötelezővé tették, hogy egy adott térségben több nyelven legyenek a tartalmak szinkronizálva, feliratozva. Ez a piac akkor robbant, és Los Angelesben nem volt még független szinkronstúdió. Emiatt tudta magát kinőni a cég akkorára, hogy ma a nyugati parton ez a legnagyobb ilyen jellegű vállalkozás. 12 stúdiónk van, de foglalkozunk motion capturinggel is, beszenzorozzuk a testet, és animációknak meg videojátékoknak készítünk felvételeket, meg van egy 5.1-es Dolby hangstúdió, ahol moziknak tudunk mixelni, és közreműködünk külföldi stúdiókkal is. 40 nyelvre szinkronizálunk. Los Angeles egy olvasztótégely, minden nemzet rengeteg színésze kimegy oda filmet csinálni, így elég könnyű olyan színészeket találni, akik velünk dolgozhatnak. Olyan 600-700 színésszel dolgozunk folyamatosan, projektek függvényében.

Ha például a Netflixen magyar szinkronnal nézünk egy filmet, az lehet, hogy a te céged munkája?

Magyar szinkront nem csinálunk. Vannak nyelvek, amiket majdnem lehetetlen Amerikából csinálni, és magyar színész sem sok van Amerikában.

Ezek szerint te magad nem is dolgozol szinkronszínészként?

Én rendezni szoktam, ha olyan projekt van, ami különös figyelmet igényel, vagy a szívemhez nagyon közel áll. Például Fazakas Szabolcs Legendáriumán dolgoztunk, és arra például beültem, mert ez az én világom, tudom, hogy körülbelül mit kellene az a brazil vagy mexikói színész megfogjon.

Úgy tűnik, ez egy olyan jellegű munka, ami hagy neked időt és teret más projektekre is...

Ez egy olyan jellegű munka, ami hozza a pénzt, aminek van jövője, és ebből tudom finanszírozni az „őrültségeimet”, mert emellett még csinálok színházat – azt meg finanszírozni kell, mert arra nem ad senki pénzt Amerikában –, a dokumentumfilmemet is önköltségen kezdtem el, most már vannak producerek és támogatás, de az elején, amíg be tudtam bizonyítani, hogy képes vagyok ezt nem csak megálmodni, de véghez is vinni, önfinanszírozást igényelt.

A dokumentumfilmedhez miért merült fel helyszínként Afrika?

Azért, mert a szereplőim dél-afrikaiak. 2009 óta követtem egy futónak az életét, akinek Németországban a világbajnokságon elvették az érmét, mert azt mondták, hogy nem nő. Ezt a sztorit követtem, és akkor kezdtem el forgatni, amikor 2018-ban behozták azt a törvényt, hogy azok a nők, akiknek magas tesztoszteronszintjük van, nem versenyezhetnek női kategóriában. Ez hozta a következő szereplőket, de úgy döntöttem egy adott pillanatban, hogy ez csak dél-afrikai projekt lesz, mert annyira nagy téma, hogy ha kiterjesztettem volna más országokra is, akkor soha nem készülne el.

Milyen stílusú dokumentumfilmet képzeljünk el?

Ez egy kreatív dokumentumfilm lesz, de még nem fejeztem be. A pandémia miatt nem tudtam visszamenni Dél-Afrikába, pedig még lenne egy forgatásom. Többször elhalasztottuk, most októberre tervezem. Mivel a téma nagyon érzékeny, és mindenképpen el akartam jutni a szereplők lelkéig, mindenféle technikát alkalmaztam terápiától hipnózisig, színészmesterség-gyakorlatokon át drámapedagógiáig és álomfejtésig. Egy héten kétszer ülök össze a szereplőimmel, Skype-on vagy Zoomon, és dolgozunk. Bevontam hollywoodi színészmesterség-tanárokat, terapeutákat, feladatokat adok a szereplőknek, akikkel közösen, műhelymunkában találjuk ki az egészet.

Az a célod, hogy a forgatás alatt közelebb kerüljenek saját magukhoz, a nőiségükhöz?

Az a célom, hogy válaszokat találjanak az esetleges kérdéseikre. Tulajdonképpen nincs is célom, csak az, hogy dolgozzunk, és ez dokumentálva legyen. Emiatt nagyon izgalmas, rengeteget fejlődik és változik a projekt. Egy fikciós filmben az ember fel tud készülni dolgokra, de itt minden változik egyik forgatástól a másikig, nagyon izgalmas, hogy hogyan rendezi át a film struktúráját egy új találkozás vagy új esemény a szereplők életében.

Afrika, mint helyszín milyen szerepet játszik a filmben?

Ha Norvégiában lettek volna ezek a szereplők, akkor ott forgattam volna. Az történt, hogy tavaly a Nemzetközi Atlétikai Föderáció egyik tagja, egy egyetemi tanár felmondott, éppen azért, mert szerinte az új tesztoszteron-törvény egy aberráció. Megkerestem ezt a professzort, hogy adna-e nekem egy interjút, de akkor a filmből még nem volt semmi. Egy hónappal később, egy pénteki napon hívott, hogy vasárnap tudna találkozni. Elkezdtem hívni operatőr-ismerősöket, hogy valaki lejön-e velem Dél-Afrikába... végül vasárnap Szandtner Dani barátommal szereztünk egy kamerát, és lementünk. Így kezdődött az egész.

A forgatás biztosan nem lett volna ugyanolyan, ha egy észak-európai országban történik...

Persze, Afrikának az ízével ez azért át van szőve rendesen. Egy csomó dolog történt, ami meg is edzett, színészként is, emberként is, rendezőként is. Törzseknél forgattunk, olyan helyzetek alakultak, amire itthon soha nem is számít az ember, a közbiztonság Dél-Afrikában zéró, voltunk egy-két olyan helyzetben, amikor nem voltam benne biztos, hogy megélek, kemény meló volt, de lássuk, hogy mi lesz a vége, az számít.

Ezek a tapasztalatok miben fejlesztettek? Megérte ez a kaland a veszélyeivel együtt?

A kérdés az, hogy... mi a szabadság. Amikor a világ ennyire kitágul, és gyakorlatilag felbomlanak azok a konvenciók a fejedben, hogy ez lehetetlen, túl messze van, akkor annyira leszűkül a világ, hogy az az érzésed, hogy csak rajtad múlik: ha megfelelő gondolatod születik, akkor megtalálod hozzá az utat, a lehetőséget. Szerényebb is leszel, rájössz arra, hogy minden van ezen a világon, és mindenből van jobb is, meg sokkal rosszabb is, és az, hogy hol helyezkedsz el te a világban és milyen törekvéseid vannak, az szerencse és ambíció kérdése. Felszabadító érzés, amikor az élet úgy hozza, hogy a törekvéseid teljesülnek. Most már kezdett érdekelni, hogy ne csináljak semmit, ami régebb fel sem merült bennem. Elmegyek a családommal egy hétvégére a tengerpartra, és tényleg nincs program, vagy anyukámmal csak ülünk a teraszon. Kezdtem értékelni ezeket.

Telítődtél?

Nem, csak fel kell töltődni, és most már az egyetlen hely, ahol úgy érzem, hogy meg tudok állni, az itthon van.

A pandémia kezdete pont Afrikában ért, és el kellett döntened, hogy Amerikába mész, vagy hazajössz. Akkor egyértelmű volt, hogy hazajössz?

Nem. Két operatőrömmel Namíbiában voltunk, ahol még híre sem volt a Covidnak. A szüleim hívtak, hogy baj van, le fogják zárni az országot. Eleinte nem is vettük nagyon komolyan. Az egyik operatőröm német, ő is kapta a híreket Németországból, és rájöttünk, hogy tényleg nem vicc a dolog. Egy napig azon gondolkodtunk, hogy elmegyünk Namíbiába valami farmra, és ott vészeljük át a járványt, mert azt gondoltuk, hogy annyira izolált az ország, és olyan kevés ember lakik ott, hogy biztos egyszerűbb lesz. Aztán gondolkodtam azon is, hogy visszamennék Amerikába, de végül is az utolsó géppel hazajöttem Romániába, utána tényleg lezárták a határt. Itthon voltam áprilistól júliusig. Ilyen hosszú időt nem töltöttem, azt hiszem, gyermekkorom óta a szüleimmel. Amikor megnyitották a határokat, visszamentem Amerikába, és akkor hívtak, hogy meghalt apám. Megfordultam, és hazajöttem, azzal a gondolattal, hogy az utolsó pár hónapot apámmal tudtam lenni.

Az itthonléted alatt alakult az a projekt is, amin most dolgozol Gyergyóban?

Amerikában voltam, amikor felhívott Muhi Zsófi, ennek a filmnek a casting igazgatója, hogy megnézne. Készítettem egy self tape-et, ami nagyon tetszett nekik, és akkor kérdezte, hogy meg tudnám-e oldani, hogy személyesen is találkozzak a rendezővel. Akkor úgy volt, hogy júniusban amúgy is mennék Afrikába, úgyhogy mondtam, hogy persze. Nekem az, hogy hazajövök egy castingra, egy szerepért, ami tényleg megérné, semmibe nem kerül. Az embereknek ez olyan lehetetlennek tűnik ez itthonról, de csak 12 óra, annyi, mintha vonattal elmennék Sepsiszentgyörgyről Budapestre. Találkoztam Moldovai Katalin rendezővel, és az egyik főszerepre kiosztott.

Moldovai Katalinnak rendezőként ez lesz az első mozifilmje. Mivel keltette fel az érdeklődésed?

Nagyon izgalmas történet, és nem csak az volt számomra kihívás, hogy végre játszhatok egy magyar nagyjátékfilmben, mert ez lesz az első, eddig csak rövidfilmekben játszottam, hanem a forgatókönyv is nagyon tetszett, nagyon aktuálisnak tartom, főleg a mostani politikai helyzetben. Valós történeten alapszik, Tordán 2018-ban történt, hogy egy helyi tanárnőt feljelentett egy szülő, mert ajánlotta a Teljes napfogyatkozás című filmet, amiben homoszexuális tartalom van. A szülő azzal vádolta a tanárt, hogy a gyerekét homoszexualitásra neveli, és a pici ügyből óriási botrány lett, a sajtótól a városi tanácsig és a tanfelügyelőségig mindenhol meghurcolták. Azt gondolom, hogy erről a sztoriról kell beszélni, a sors iróniája az, hogy én egy negatív szereplőt játszom, a nézeteimmel radikálisan ellentétes figurát kell alakítanom, én leszek az iskola igazgatója, aki nagyon homofób. De ezt a szemszöget is fontosnak találom megvizsgálni, és megtalálni, hogy milyen fajta félelemből fakadnak ezek a nézetek. Másrészt végre találkozhatom a régi kollégákkal, a szereposztás nagy része erdélyi, úgyhogy jó buli lesz.

Sokat utazol és nagyon különböző helyekre. Van-e valamilyen stratégiád arra, hogy bárhol otthon érezd magad?

Finomhangoltam a jetlag-átvészelést, teljes ceremóniám van. Mikor kimegyek a repülőtérre, átállítom a telefonomat és minden órámat arra az időzónára, ahová éppen megyek, hogy az agyam már az utazás alatt kezdjen átállni. Megpróbálok a repülőn a desztináció időzónájához igazodva aludni, amikor ott éjszaka van. Az alapdolgok mindig nálam vannak, laptop, két telefon – egy amerikai, amin a cégemmel tudom tartani a kapcsolatot és egy kártyafüggetlen, amibe mindig az adott helyszínen tudok egy kártyát rakni. Van egy farmerem, amikor rendezek, akkor az mindig nálam van, abban rendeztem az első rövidfilmemet, és ez ilyen színházból visszamaradt trükk, hogy egy olyan ruhadarab, ami a próbafolyamat alatt rajtam volt, az előadáson is rajtam kell legyen. Van egy kis amulettdobozkám, amiben az összes olyan embertől, aki számított nekem, és már nincs közöttünk, egy dolog benne van. Például a nagyanyám fél fülbevalója – a másik fele a tesómnál van –, a nagyapám fogságból hazahozott keresztje, ő ugyanis  gyalog, mezítláb jött haza a francia fogságból, és ezt a keresztet hozta a nagyanyámnak ajándékba. Vannak ilyen dolgok, amikhez nagyon ragaszkodom, és ha ezek nincsenek nálam, akkor úgy érzem, hogy nem vagyok védve.