Gyerekkorában karatézott, atletizált és focizni is járt, ma pedig már a Kolozsvári Universitatea rögbijátékosa Téglás Heléna. Ikertestvére és édesanyja is meghatározó szerepet tölt be sportéletében, folyamatosan számíthat támogatásukra. Sepsiszentgyörgyön rögbilabdával sem volt alkalma találkozni, de többek között fürgeségének köszönhetően nagyon hamar ráérzett a sportág lényegére. Csapatából jelenleg ő az egyetlen, aki rendszeresen szerepel a román válogatottban, reméli a jövőben változni fog ez a helyzet.

– Milyen sportokat próbáltál ki gyerekkorodban?

– Rengeteg egyéni-és csapatsportot próbáltam ki életem során. Ötévesen elkezdtem a karatét, amit sok ideig versenyszerűen űztem. Ezzel párhuzamosan atlétikára is jártam és fociztam is egy Kovászna megyei csapatban. Elemi iskolás koromban minden hétvégén kiszálláson voltam, mivel a sepsiszentgyörgyi Sport-Allnál karatéztam Vass Hunor edző irányítása alatt, sok eseményre eljuthattunk.

Ezeket a sportágakat az ikertestvéremmel együtt űztük. A szüleink voltak azok, akik mindenben támogattak és mellettünk álltak, de legfőképpen az édesanyukánk, aki este nyolcig várt ránk a kocsiban, amíg végeztünk a karateedzéssel, hogy haza vihessen. Édesanyám nagyon nagy sportrajongó és szinte minden versenyünkre elkísért kiskorunkban, lehetett az Magyarországon vagy Románián belül, ott ült a lelátón és drukkolt minden mérkőzésünkön.  Ha az eredmény nem úgy alakult ahogy szerettük volna, ott volt velünk és megvigasztalt.

– Rögbizni csak nemrég kezdtetek el, hogyan ismerkedtél meg a sportággal?

– Ebben az évben, februárban kezdtük el a sport karon a rögbi tantárgyat. Matei Linda korábbi válogatott játékos tartotta az órát, ő javasolta nekem, hogy próbáljam ki a játékot a Kolozsvári U-nál. Egyből megtetszett nekem az ötlet, másnap el is mentem a csapat edzésére. Egy hónappal a sportág elkezdése után meg is volt az első meccsem, ahol csereként három percnyi játéklehetőséget kaptam. Következő alkalommal már kezdőként lépett pályára, azután pedig, a Iași-ban játszott mérkőzés után be is hívtak a román válogatottba. Nagyon hirtelen jött számomra a lehetőség, de nagyon örültem neki.

– Rendkívül gyorsan jutottál el erre a szintre. A játék a többi csapatsporthoz képest sok fizikai kontaktussal jár, sokan durvának tartják emiatt, neked mennyire volt nehéz hozzászokni a működéséhez?

– Nem volt zavaró, hogy sokszor lerántottak a földre. A karatés időszakban megtanultam esni, sérüléseket nem is szenvedtem eddig. Előszőr csak érintkezéssel játszottuk el a lerántásokat, de alig vártam, hogy elővegyük a babzsákot, amivel lehetett gyakorlatozni. Ettől függetlenül tényleg fizikálisabb a rögbi, mint a többi csapatsport. Nagyon fárasztó, szükség van minden motorikus képességre, sebességre is. Nekem a fürgeségem az egyik nagy szerencsém, mivel szélsőként játszom, gyorsnak kell lennem.

– A bajnoki programot nézve, milyen gyakran vannak mérkőzéseitek?

– Általában márciusban kezdődnek meg a fordulók, évente kilenc mérkőzésünk van. Hetente három-négy edzést tartunk, amelyeket néha nehéz összeegyeztetni az egyetemi programmal.  A tanárok általában megértőek velünk, sportolókkal, de van köztük olyan, akinek jobb jelen lenni az óráján. Korábban, kiskoromban is hasonló volt a helyzet a részvételt illetően.

–Kitérve a válogatottra, könnyen be tudtál illeszkedni a lányok közé?

– Kis nehézséget jelentett, hogy a hetes rögbicsapatba (hetes rögbiben mindkét csapatból hét játékos van egyszerre pályán – a szerk. megj.) a klubtól csak én kaptam meghívót. Picit nehéz volt ebből a szempontból beilleszkedni, de mára elég sok társammal alakult ki jó kapcsolat. Tizenötös rögbiben már az egyik kolozsvári csapattársammal együtt mehettünk a válogatotthoz. Ő végig sokat segített nekem és mindenben támogatott, ezért hálás vagyok neki.

– A hetes vagy a tizenötös változatban érzed magad komfortosabban?

Inkább a hetesben. Ott ugyan csak kétszer hét percig tartanak a meccsek, de óriási területet kell lefedni, nagyon sokat futunk a pályán, a teljes kifáradásig megyünk. Tizenötösben sokkal többen vagyunk a pályán, Románia nyáron tizenhat évnyi szünet után tudott ismét csapataot kiállítani, Bulgáriával játszottunk. Ott azért nehezebb összerakni a keretet, mert felnőtt szinten elég kevés játékos van az országban.

– Milyen célkitűzéseid vannak a jövőre nézve?

– Szeretném továbbra is folytatni a sportágat, meccseket játszani az U-val és fejlődni. Jó lenne, ha a jövőben több csapattársamat is meghívnák a román válogatottba és együtt tudnánk menni az edzőtáborokba. Ott nyilván az a probléma, hogy különböző helyről érkezünk és nem vagyunk összeszokva a bukarestiekkel, emiatt elég nehéz a közös felkészülés. Ezzel együtt támogatjuk és segítjük egymást, amiben tudjuk. Jól esik, ha egy-egy mérkőzés után odajön hozzám az egyik tapasztaltabb csapattársam és elmondja, hol hibáztam és min javítsak.

– Romániában a rögbi nem tartozik a legnépszerűbb sportágak közé. Te mit tapasztaltál, mennyire tudják az emberek, miből áll a játék?

– Amikor Sepsiszentgyörgyön voltam, még nem is hallottam semmit a sportágról, az iskolában sem beszéltek róla. Az első egyetemi órámon a tanárnő megkérdezte, ki az, aki már fogott rögbilabdát a kezében. Mi végignéztünk egymáson, mert senki nem volt köztünk, aki valaha látott volna egyáltalán ilyent. Kolozs megyében leginkább Tordán népszerű a sport, ugyan a felnőtt bajnokságban nincs csapata a városnak, de van néhány nagyon ügyes, onnan származó csapattársam.

–Mire lenne szükség a sportág népszerűsítéséhez?

– Szerintem a meccsek megfelelően vannak meghirdetve. Nyilvánvalóan segítene, ha a médiában is többet szerepelne a sport. Emellett be kéne vezetni több régióba a rögbi fogalmát, hogy megismerkedjenek vele az emberek, tartanának róla néhány órát, ha lehetőség nincs is a kipróbálásra, legalább elméletben elmondani, miről szól a játék. Székelyföldön sokan egyáltalán nem ismerik.