A Szépszivárvány Táncegyüttes jobbágytelki, kétség sem férhet hozzá. Pedig táncoslábú tagjai – akik ugyan jobbágytelki népviseletben pompáznak, parajdi sós vízből savanyítják a káposztájukat karácsonyra, és ünnepek alkalmával a szülőföld népdalait éneklik – Magyarországon élnek és nevelik gyermekeiket. De hiába a határok, hiába az elszakadás vagy a kettős kötődés, szülőfalujuktól nem tudnak eltávolodni, így Szigetszentmiklóson egy kicsi Jobbágytelkét működtetnek, annak hagyományaival és szemléletmódjával. Ebben az aprócska magyarországi székely közösségben Balla Antal, mindenki Anti bácsijának emlékét őrzik, a tőle tanult népdalokat és táncot gyakorolják, amikor csak tehetik. Nem kötelességtudatból és nem is azért, hogy honvágyukat csillapítsák, hanem azért, mert szenvedélyesen szeretik örökségüket, és a gyökerektől „idegenben” sem akarnak elszakadni. Kiss Tündével, a táncegyüttes egyik alapító tagjával beszélgettünk jobbágytelkiségről, honvágyról, külföldi életről és boldogulásról.

Ha az erdélyi újságíró Magyarországon tartózkodik, Magyarországról ír. Természetesen azt is úgy, hogy a hazaiak is ismerősnek találják. Ezért indítjuk el Székelyek Magyarországon című sorozatunkat, amelyben különféle, Erdélyből vagy Székelyföldről származó közösségeket, vállalkozókat mutatunk be. Kíváncsiak vagyunk, miként bontakozik ki a székely furfang idegenben, és az is érdekel, hogyan boldogulnak földijeink a határokon túl.

– A jobbágytelkieket van szerencsém ismerni, magam is a Nyárádmentéről származom, Balla Anti bácsi számomra is a minden, a nagybetűs példakép és „nagyapa” volt.  Éppen ezért nyűgöz le, hogy az a kép, ami a fejemben él a faluról, visszaköszön a Szépszivárvány Táncegyüttes tevékenységéből. Nagyszerű, hogy a jobbágytelki szellemiséget Magyarországon örökítik tovább. Hogyan indult a táncegyüttes? Mióta működik, és melyek voltak a kezdeti célkitűzések?

– Jobbágytelke a kommunizmus idején kicsi Amerika volt, mindenki így nevezte, mert a falubeliek nem engedtek teret az államosításnak. Valóban különös érzés, ahogyan Szigetszentmiklóson most a kicsi Amerika egy apró szelete kicsi Jobbágytelkeként működik tovább a Szépszivárvány Táncegyüttesünknek hála, amit 2018-ban alapítottunk.

Az induláskor nem számítottunk arra, hogy a kezdeményezésből ennyire komoly tevékenység bontakozik ki. A baráti társaságunk és a családunk ült össze, és azon tanácskoztunk, hogy a környező településeken évente rendeznek székely bálokat, Szigetszentmiklóson viszont nincs hagyománya ezeknek, így késztetést éreztünk arra, hogy mi szervezzük meg az elsőt. Mivel több jobbágytelki is él a településen, vállaltuk, hogy táncolunk egy jobbágytelkit azon az egy estén.

Hirtelen nagyon sokan lettünk, olyanok is csatlakoztak, akik a Nyárádmentéről származtak el. Felléptünk a bálon, hatalmas sikere volt, holott nekünk addig nem voltak jól meghatározott céljaink. Annyi munkált bennünk csupán, hogy megmutathatjuk a hagyományainkat, a népviseletünket, és ünneplünk egy jót a közösséggel.

Végül annyira jól sikerült az előadás, illetve a próbák is annyira összekovácsoltak bennünket, hogy éreztük, tovább kell éltetnünk az újonnan indult tánccsoportot – ebben az is ösztönzésünkre volt, hogy következő évben a Székely Fesztivál szervezője felkért, hogy a 2019-es megnyitón is fellépjünk. Valami olyat elevenített fel bennünk az a néhány alkalom, ami az otthonosság érzését keltette sokunkban. Visszahozta az emlékeket, azt a Jobbágytelkét, amelyben Balla Anti bácsi vezetése alatt gyermekként, fiatalként mindannyian beletanultunk és beleszerettünk a néptáncba. Sófalvi Emese vezetésével egyesületet alapítottunk, és mivel a Szépszivárvány koszorúzza az eget kezdetű népdal volt Jobbágytelke himnusza, ez inspirált bennünket a névválasztásban.

– Bizonyára ad egyfajta biztonságérzetet idegenben az, hogy a gyökereiket nem kellett megszakítaniuk. A magyarországiak hogyan viszonyulnak a székelyföldi kötődésű táncegyütteshez? Illetve miként vélekednek a közösségről a tagok?

– A magyarországiak nagyon élvezik, hogy itt is sikerül őriznünk és élnünk a hagyományainkat. Olyannyira kedvelik a tevékenységünket, hogy sokan szeretnének a táncegyüttesben fellépni. Ugyanakkor itt, a környéken rengeteg Erdélyből elszármazott él, ami szintén könnyíti a honvággyal való küzdelmeinket.

A tánccsoportban öt Jobbágytelkéről származó pár van. Többek közt a férjem és én is. A többségünk Szigetszentmiklóson és Gyálon él, és hetente találkozunk a férjem és egy másik tag asztalos műhelyében. Az a próbatermünk, szombatonként, vagy ha fellépésre készülünk, akkor heti többszöri alkalommal is ott gyakorlunk. Illetve nevetünk azon, hogy most már gyakorolnunk is kellene, mert olyannyira családias a hangulat, hogy minden összejövetel egy kisebb ünnepségnek bizonyul.

– Valahogy éreztem, hogy a táncegyüttes tagjai nem csupán barátok, hanem családi egységként is működnek. Meg lehet maradni székelynek Magyarországon?

– A Szépszivárvány Táncegyüttes tagjainak nagy része a rendszerváltás után költözött Magyarországra. Az alapítók közt 5 pár van, mindenkinek 2 gyermeke. Ha a zenekar tagjait is beleszámoljuk, akkor 30-an vagyunk, és csodálatos érzés, hogy a próbáinkat is élőzene kíséri. A harmonikás, nagybőgős, prímás és két brácsás szintén székelyföldi származású, érdeklődésből csatlakoztak hozzánk, és azóta el nem engednek bennünket.

Nem csupán barátok vagyunk, hanem a szó szoros értelmében család is: testvérek, unokatestvérek, és már a gyermekeink is táncolnak velünk. Őket már mi tanítjuk a táncra, az lett a célkitűzésünk, hogy átadjuk nekik az érzést, ami számunkra felemelő: ragaszkodásunkat a szülőföldhöz. Korban meg kell érni erre, de már a fiataljaink is büszkén és dalolva veszik fel a népviseletet.

Hálásak vagyunk azért, hogy a kiköltözés után mindig volt lehetőségünk kis székely közösségekhez tartozni Magyarországon. Szinte teljesen úgy élünk, mint otthon. Húsvétkor, karácsonykor azt főzzük, amit az otthoniak, úgy járunk locsolni és kántálni, ahogy azt Jobbágytelkén tanultuk. Farsangi bálokat tartunk, eltesszük télire a savanyúkáposztát, méghozzá szovátai vagy parajdi sós vízben. Meg lehet maradni székelynek Magyarországon is.

– Ez akkor azt jelenti, hogy költözéskor a jobbágytelki népviseleteiket is vitték magukkal?

– Mindannyian őriztük a népviseletünket, hoztuk is magunkkal Magyarországra. Természetesen át kellett alakítgatni mindet, mert időközben jobbágytelki fiatalokból asszonyokká és férfiakká lettünk. Illetve az idősebb családtagoktól is összegyűjtöttük a népviseleteket, hiszen nemcsak zöld szoknyája van a falunak, hanem a fiatal lányoknak piros, az idősebbeknek kék.

A csizmáinkat Magyarországon próbáltuk elkészíttetni. Szeged környékére mentünk, de nem lett olyan jó, mint az otthoni, így hazamentünk, és a szülőfalunkból szereztük be magunknak.

– Társulatilag is látogattak már haza Jobbágytelkére? Táncoltak az ottaniaknak?

– A koronavírus-járvány előtt Sepsi Béla, az egyik zenészünk, aki a Jobbágytelki Tánctábor egyik szervezője is, azzal az ötlettel állt elő, hogy lépjünk fel mi a tánctáborban, mert a helyi fiatalok abban az évben nem táncoltak. Félve mentünk haza, mert senki sem lehet próféta a saját hazájában. És amiatt is aggódtunk, hogy miként tekintenek majd ránk, mert mi döntöttünk úgy, hogy a jobb megélhetés reményében elköltözünk onnan. Nagyon jó volt a hangulat, vártak bennünket, örvendeztek nekünk. Ez volt a csúcspont számunkra, azzal a műsorral léptünk fel, amit Anti bátyánk tanított valamikor.

Mi nem profik vagyunk, bennünket érzelmek kötnek a szülőfalunkhoz és a néphagyományainkhoz. A tagok nagy része fiatalkorában táncolt Balla Anti bátyánkkal. Emlékszem, egyszer a párom meg én képviseltük Jobbágytelkét egy közös turnén a budapesti néptáncegyüttessel. A háttérben a profi táncosok sorakoztak fel, és én olyan büszke voltam arra, hogy nem profi táncos vagyok, mert én az igazit táncolom.

Mi kedvtelésből táncolunk, nem kötelességből. Ez a tánc a miénk, megtanultuk gyermekként, és büszkén járjuk, örömmel, mert szeretjük. És felemelő látni azt, hogy a gyerekeinknek is fontosok a gyökereik, holott ők már nem Erdélyben születtek, rajtunk keresztül mégis kötődnek hazájukhoz. A gyermekem például azt mondja, „tudja, hogy Románia Erdélyben van”. Számára Erdély a minden, a nagy egész.

– Előfordul, hogy honvágyuk támad? Vagy hogyan vélekednek erről a kettős kötődésről, amit csak az érthet, aki nem a szülőföldjén lel otthonra?

– Amikor a honvágy elfog, hazautazunk Jobbágytelkére. Ahányszor csak tudunk, de évente legalább kétszer-háromszor biztosan. Szerencsére már nem olyan nagy a távolság. Mi itthonról megyünk haza, otthonról jövünk haza. S bár kettős kötődésünk van, és mindkét helyszínhez ragaszkodunk, azért Erdély marad a nagybetűs otthon. Olyannyira, hogy a kisfiunk, aki már Magyarországon született, bármikor hazaköltözne mamáékhoz, mert ott izgalmas az élet.