Üres üzletek előtt állnak sorban a kubaiak és várják, hogy hozzájussanak a havi adagjukhoz. Például családonként a havi egy tábla csokoládéhoz. Vagy, ahhoz, amit éppen osztanak. A lakosoknak minden hónapban jár egy tömb, melyben a cédulák az alapélelmiszerek fejadagját jelentik. A jegyekért ugyanakkor a kubaiak nem tudnak élelmiszert venni, azok csak feljogosítják őket arra, hogy adott napokon, államilag garantált áron meg tudják azokat vásárolni. 

Mi a rossz, és mi a jó?

– Jó napot! – köszön ránk a hetvenéves körülinek tűnő férfi, aki a tengerpart mellett haladó havannai sugárutat övező védőfalon fürdőzik a ragyogó napsütésben.

– Jó napot! – válaszolok. Már tudom, nem kell attól tartanom, hogy azért szólít meg, mert koldulni akar. Csak azért, mert a kubaiak szeretnek beszélgetni, idegenekkel is.

– Amerikából jöttek? – kérdi. Úgy szól, mint aki hosszú ideje várt az amerikaiakra, hiába…

– Nem! Romániából.

Nem a csalódás, hanem az érdeklődés ül ki az arcára.

– Akkor maguk is velünk indultak a kommunizmus útján! De letértek róla. Mondja, jobb így?

– Jobb – mondom határozottan. Olvastam a turisztikai irodák honlapjain, hogy a kubaiak nem szívesen politizálnak. De látom, hogy beszélgetőtársam folytatni szeretné a dialógust, ezért megkérdezem:

– Maguknak jó?

Ingatja a fejét.

– Rossz! – mondja, aztán egy szuszra darálja: – Látja ezt a tengert. Ezrek eveznek rajta lélekvesztőkben, hogy elérjék Floridát. És elhiszem, hogy vissza se néznek menekülés közben. Szinte nincs kubai, akinek ne menekült volna el barátja vagy rokona az Egyesült Államokba. Mennek a fiataljaink, mennek. A kommunizmus rossz!

Hirtelen Gion Nándor megállapítása jut eszembe: „el kell menni onnan, ahol a ronda dolgok történnek, ki kell lépni a képből, ahol a Megváltót korbácsolják”. És azonnal eltűnődöm, hogy Kelet-Európában összességében jobbra fordult az élet, mégis hatalmasra dagadt a kitántorgás divatja. És azon is, hogy nem is olyan egyszerű megállapítani, hogy hol, kik korbácsolják Krisztust.

– Isten áldja! – köszön el a férfi. – A kommunizmus rossz!

Sóhajtva teszi hozzá:

– És immár 64 éve…

Szilveszter van. Holnap lesz a kubai forradalom 64. évfordulója.

A 20. század elejére Kuba teljesen kimerült szabadságharcaiban, amelyekben közel 400 ezer ember halt meg. A gazdaság romokban hevert, a szociális problémák pedig állandóan robbanással fenyegettek. Az amerikai kormányzat ugyan a fejlődés lehetőségét teremtette meg azzal, hogy támogatta az amerikai befektetéseket, de Kuba függetlenségét erősen csorbította a Platt Nyilatkozat, amely szerint az USA jogosult bármikor beavatkozni Kuba belügyeibe annak „függetlensége és stabilitása érdekében".

Az 1948 után demokratikus módon hatalomra kerülő Ramon Grau és Carlos Prío Socarrás tevékenységét a tehetetlenség, a korrupció jellemezték. Jelentősen nőtt az amerikai gengszterek és bűnözői csoportok befolyása. Az 1952-es elnökválasztás első fordulója után Fulgencio Batista vértelen államcsínyt követett el, azonban nem volt hajlandó visszatérni az alkotmányos kormányzáshoz, ezért erőteljes ellenállás szerveződött ellene az országban. Az egyik ilyen ellenzéki csoport a Fidel Castro vezette mozgalom volt.

1953-ban alig 120 fegyveressel Castro támadást indított a Moncada laktanya ellen. Ekkor 15 évre ítélték el, de 1955-ben amnesztiával szabadult. Ezután Mexikóba ment, ahol maga köré gyűjtötte a forradalom híveit, és elkezdte szervezni a harc folytatását. Csatlakozott hozzája a harcedzett argentin Ernesto Che Guevara. 1957-ben az amerikai New York Times újságírója riportot készített Fidel Castróval, amely jelentős népszerűséget hozott. Mivel Batista korrupt rendszere egyre kellemetlenebbé vált az USA számára, Fidel Castro amerikai támogatást is kapott. Országszerte nőtt Fidel Castro felkelésének a támogatottsága. 1959-re már az egész ország a forradalom mellé állt, Batista kénytelen volt a Dominikai Köztársaságba menekülni. Fidel Castrót kinevezték miniszterelnöknek.

Ígéretével ellentétben, Fidel Castro nem rendezett demokratikus választásokat és nem állította vissza az alkotmányos rendet. Ehelyett a teljhatalmat egy háromtagú triumvirátus (Fidel Castro, Raúl Castro, Ernesto Guevera de la Serna) vette át. Ernesto Guevera de la Serna vezetése alatt létrejött a kubai „gulág”, a kényszermunkatáborok rendszere másként gondolkozók számára.

Mint a Szovjetunióban.

De Ceaușescuval ellentétben Fidel Castro utálta a személyi kultuszt. Havanna repülőterét nem magáról, nem is barátjáról, Cheről nevezte el, hanem a 19. századi forradalmárról, José Martiról.

Castro a szocializmus útján indította el Kubát. S bár a 2019-es új alkotmányból kimaradt a „kommunista állam” meghatározás, és belekerült a magántulajdonhoz való jog, a tervgazdaság és az amerikai embargó keltette nyomor ma is valóság.

Üzletek jószerével nincsenek. Ahol találni egyet – mint nálunk ’89 előtt – jószerint üresek, néhány doboz narancslé, paradicsomlé és halkonzerv vásárolható. Az sem mindenki számára. Az én bankkártyámat nem használhattam, már a turisztikai iroda figyelmeztetett, hogy mivel amerikai bankkal üzletel az ING, ha használom, akkor blokkolni fogják.

Készpénzt viszont nem fogadtak el az amúgy csillagászati összegbe kerülő narancsléért.

Konstancai tatár ismerősöm, aki tankhajón navigátor, és a világ minden táján használta Reiffeisen-kártyáját, fizetett és blokkolták a kártyáját. Az elárusító a Rum múzeumból felajánlotta, vigye el a 100 euró értékű árut kifizetés nélkül, ha kiderül, hogy még sem utalják át a pénzt az üzlet számlájára, adja át az összeget az idegenvezetőnek, aki majd kiegyenlíti a számlát. Így történt.

A kubaiak becsületes emberek. Bíznak az embertársaik becsületességében.

Üres üzletek előtt állnak sorban és várják, hogy hozzájussanak a havi adagjukhoz. Például családonként a havi egy tábla csokoládéhoz. Vagy ahhoz, amit éppen osztanak. A lakosoknak minden hónapban jár egy tömb, melyben a cédulák az alapélelmiszerek fejadagját jelentik. A jegyekért ugyanakkor a kubaiak nem tudnak élelmiszert venni, azok csak feljogosítják őket arra, hogy adott napokon, államilag garantált áron meg tudják azokat vásárolni. A jegyrendszer ugyanakkor nem vonatkozik a fűszerekre, zöldségekre és a gyümölcsökre sem, azokat az emberek vagy megtermelik maguknak, vagy termelői piacokon juthatnak hozzá.

Kávé éppúgy nincsen, mint nálunk a nyolcvanas években. Azaz van, de kubai állampolgár elméletileg nem vásárolhat. A varaderói szálloda – egyébként nyugati luxuskörülményeket találni ott – ajándékboltjában minden ár pesosban van kiírva, kivéve a kávé árát, az dollárban, mert csak külföldi turista vásárolhat és ő is csak kártyával, hogy nyilván lehessen tartani, ki vette magához a koffeinbombát.

Egyébként emlékeimből előtolultak emlékképek, amikor a havannai szállodánk bárpultjához boldog mosollyal közeledtek a havannaiak és még boldogabb mosollyal távoztak, műanyag szatyrukban cipelve a szilveszteri mulatsághoz ismeretség útján beszerzett pezsgőt, whiskyt, vodkát.

A kommunizmusban mindenki egyenlő, csak vannak egyenlőbbek!

Az ismeretségi körrel rendelkezők, a taxis, az angolul kiválóan beszélő idegenvezetőnk például egyenlőbb.

Kubában az átlagos fizetés havonta 450 pesos, mintegy 170 lej. Az árak, ahol nincs áru, alacsonyak, ahol van, európai mértékűek. Egy taxis, aki a magánszférában dolgozik, egy átlagos napon 40 dollárt is megkereshet, vagyis többet, mint egy orvos egész hónapban. Ennek pedig az az oka, hogy a magánszektor árait nem az állam, hanem a kereslet és kínálat határozza meg. Például egy fuvar a reptérről Havannába 25 dollárba kerül egy turistának, egy egyórás városnéző körút 40 dollárba, miközben a kubai átlagfizetés is 40 dollár körül mozog havonta.

Ezért manapság az alulfizetett, de jól képzett állami alkalmazottak tömegével hagyják ott állásaikat, és próbálnak szerencsét sok esetben fodrászként, szakácsként vagy éppen taxisként.

Az idegenvezetőnk csoportunktól 50 eurót kapott, ebédet a vendéglőtől, ahová minket elvitt, szivart – amelynek az ára 5 és 20 euró között változik – a Rum Múzeumában, ahová elkalauzolt. Ezért nem tudom megállapítani, mennyire gondolta komolyan, vagy csak el kell mondania mindenkinek a propaganda szöveget José Marti szobra előtt: „A forradalom nálunk nem ért véget, folyamatos forradalomban élünk. Ha hibát találunk a rendszerben, kijavítjuk. Ez a mi forradalmunk!”

Van azonban, aki nem bízik a forradalom sikerében. Szeptember 9-én trombitálva és dobolva vonultak végig a katolikus hívek Havanna utcáin, hogy így kérjenek segítséget a kubaiak védőszentjétől, Jótékony Szűz Máriától. Kisboldogasszonykor a havannaiak sárgába öltöznek és úgynevezett Cachitákat, kis arany ruhás Mária szobrokat tartanak a magasba. A körmenet így vonul végig a városon a Szűz Anyáról elnevezett székesegyházhoz, ahol az érsek tart szentmisét.

„Manapság annyira reménytelen a helyzetünk, hogy minden eddiginél nagyobb szükségünk van a segítségére” – mondta a tavalyi körmenet egyik résztvevője. Erre gondoltam én is, amikor beléptünk a székesegyházba. Gondolatban elrebegtem egy rövid imát a kubaiakért, ezekért a nagyszerű emberekért, akik többnek tartják, ami jó, mint ami rossz, életörömüket pedig nem titkolják. Havanna utcáit nem a sóhajok lengik be, hanem a boldogságot sugárzó karibi zene.

Isten, áldd meg e földi paradicsom lakóit jókedv mellett bőséggel is!