Tulipános kapu, 115 éves tornácos ház és mosolygós, vidám házaspár fogadja mindazokat, akik a szilágynagyfalui népművészet iránt érdeklődnek. Az alpolgármesterrel, Fórizs Lászlóval, jeles, felejthetetlen nap érkeztünk az „értékmegőrzőkhöz”, Torkos Pálhoz és feleségéhez, Piroskához, akik aznap ünnepelték házasságuk 53. évfordulóját, ezért a beszélgetés múltidézéssel, visszaemlékezéssel kezdődött, és bár „nem volt mindig rózsás az életünk”, a szeretet, a tisztelet egy életre összekovácsolta őket. (A képekre kattintva galéria nyílik)

„Sokszor zsörtölődtünk – kezdte Piroska néni –, egy dologban viszont mindig egyetértettünk: az őseink dolgait, tárgyait meg kell tartani, mert mindkettőnk számára fontosak voltak. Már gyerekkoromban gyűjtögettem, így még most is megvan az egykori locsoló kisautóm. Ezt a természetet édesapámtól örököltem, aki nagyon szerette elrakosgatni az írásokat, könyveket, az édesanyám viszont épp az ellentéte volt. Ha egy könyvet talált, rátette a tejescsuprot, ilyenkor apukám szomorúan mondta: nézd, anyád mit csinál… Sokszor arra kényszerült, hogy kint olvassa el az újságot, miközben a felesége kereste, hogy hol van már annyi ideje”.

Piroska néni szülei mezőgazdasággal foglalkoztak, az édesanyjáék báró Bánffy János tanyáján nőttek fel, az Újhegyen, nagyapja ott volt vincellér. Innen ered a szőlőtermesztés szeretete, mert Pali bácsiék szőlészettel és borászattal is foglalkoznak. „Nagyapám mindig mesélte, hogy csinálta a bárónál, én megtanultam, és a tudást felhasználjuk” – mondta mosolyogva Piroska néni. Édesapja postás volt, ő is ragaszkodott a röghöz, mert a nagyszülőknek sok földjük és tizenegy gyermekük volt.

Az ötszobás házat, ahol most a Torkos házaspár él, Pali bácsi nagyszülei építették. Az utcafront felöli első szobában – amely falun egykoron „tisztaszoba” volt, amit szinte soha vagy csak alig használtak –, Piroska néniék múzeumot alakítottak ki. Gyakran érkeznek ide látogatók, mert a nagyszoba igazi kincseket tár az érdeklődők elé. Mint megtudtuk, nemcsak szilágynagyfalui vonatkozású tárgyak, hanem más településről érkező vendégek által hozott régi, különböző vidékre jellemző darabokat is látni.

„Ha valaki jött hozzánk és megkérdezte, mit hozhatunk, mindig azt mondtam, hogy valamilyen régiséget” – mesélte Piroska néni, így nem lepődtünk meg azon sem, ha épp csángó népviseletet láttunk a szilágynagyfalui mellett.

Amire a legbüszkébbek

Pali bácsi nagytatája egykori bunkósbotjára, Piroska néni pedig édesanyja kendőjére. A nagytata azzal járt egykoron a vásárokba, teteje kifúrva, nehezékkel megtömve, és az öregnek az volt a szavajárása, ha olyan vendég jön, akit nem óhajt, a vendégváró bottal fogadja.

Egyik asztalon régi, több mint százéves könyvek. Köztük csatos imakönyv, biblia, amit a világháborúból hozott haza Pali bácsi nagyapja. Történet is fűződik hozzá: tűzharcban elvesztette, de éjszaka golyózápor közepette visszament utána. 1902-ből való katolikus könyv is áll az asztalon, amit a katolikus pap is kért, de eszmei értéke van, nem adják – mondták.

,,Sok mindent próbáltunk megmenteni. Van, ami még a miénk volt: az első osztályos koromban használt számológép, mamának a palatáblája, és vannak régi cserépedények, amiket a régészek is megcsodálnak, mert nemcsak szilágynagyfalui, hanem margittai, désházai is van közöttük” – mesélte lelkesen Piroska. Mint mondta, próbálja megmenteni a magyarsággal kapcsolatos dolgokat, és azt vallja: ő nemcsak magyar, hanem büszke magyar is mindaddig, amíg az unokái nem házasodnak össze más nemzetiségűekkel. „De ha beházasodnak, csak magyar leszek, akkor a büszke szót elhagyom, ezt érzem, ez van” – állítja.

A szobában a mai generáció számára ismeretlen tárgyak sorakoznak egymás mellett: fából készült krumplitörő, paszulytörő, mángorló, zsidómérleg, szenesvasaló előtti vasaló, régi varrógépek, kenderfeldolgozáshoz szükséges eszközök, ecsellő, amivel vékonyabb szállá finomították a kendert, az egykori nagyfalusi vasútállomás egyik téglája, régi bankjegyek, és minden darabhoz van egy történet.

„Ide több időre kell jönni, ilyen rövid idő alatt meg se tudok mutatni mindent” – mondta Piroska néni, majd kinyitotta az egyik szekrényt, amely tele volt kézi készítésű szőttesekkel, varrottasokkal, köztük a féltve őrzött delin kendővel, édesanyja menyecskekendőjével. A nagyágyon báró Bánffy Jánosék ágyterítője. Tőtös Klári néni, a báróék cselédje a szomszédban lakott, ő ajándékozta nekik. Az egyik kisszekrényen a báróék porcelán edénye, amit hátrahagytak, amikor „kitessékelték” őket. „Anyósomék közel laktak, a cselédek néhány dolgot megmentettek, átvitték hozzájuk, és ők megőrizték” – mesélte Piroska néni.

Régi hangszerek is helyet kaptak a szobában, fából kifaragott régi citera is, amit egykoron még Pali bácsi az édesapjával készített, és ha felhangolnák, talán még ma is működne. Az ágy előtt található asztalon a szülők konfirmáló bizonyítványa, báró Bánffy György portréja, a Torkos család képzőművész unokájának alkotása. A falon festmények, egyiken Vörösmarty Mihály, másikon a muhi csata, de megtalálható az 1933-ban kiadott „nagy térkép” is.

A szobát mintegy belengi a magyar zászló, ami a szilágynagyfalusi baptista gyülekezeté volt, néhai Deák Lajos évekig őrizte, néhány esztendeje azt mondta: „Annyit reszkettem érte, féltem, hogy összekötik a kezem, annyit dugdosgattam, volt fenn a padláson, a szénakazalban is, mikor hol”.

„Az volt a kérése, hogy őrizzük tovább, de írjuk mellé: Magyar Impérium alatti szilágynagyfalui zászló. Deák Bálint, született 1888. – Szilágynagyfalu, Nagy utca – kezében volt felvonultatva utoljára” – mondta Torkos Pál.

Szeretnének igazi múzeumot a házból

Sokan vittek régi tárgyakat megőrzésre, mert nem akartak örökre megválni tőlük, náluk viszont jó helyen van. Egy fiatalember azt mondta, sajnálja kidobni az örökölt dolgokat, de az anyósa és a felesége azt kérte, tüntesse el. „Ide hozhatod, mondtuk, amíg van hely, hozhatod...” – idézte fel a házaspár.

Nem csak a szoba, a tornác is rejteget értékeket, ott tartják a nagyszülők régi bútorát. Piroska néninek van egy nagy kívánsága: a házuk mellett található egy felújított, de lakatlan ház, ha azt eladnák, ők megvennék, és a több mint százéves házukat múzeummá alakítanák, így a meglévő tárgyaknak lenne hely bőven, és akkor rendszeresen fogadhatnának látogatókat. Már most is sokan kíváncsiak a házra és a múzeumra, a helyi kisiskolások gyakran felkeresik őket.

A gyors szemle után a kedves házaspár mosolyogva kísért ki, közben volt miről mesélniük, hiszen jól ismerik a település múltját. Meghatódva mesélték el a templom leégésének történetét, vagy az azzal szemközti lakás átalakításakor talált feliratozott gerendának a sorsát. Ha betekintést akarunk nyerni Szilágynagyfalu múltjába, akkor a Torkos család kiváló kiindulópont. Bár házukat, a „múzeumot” nem a központban találjuk, mindenki ismeri őket, és szinte elég, ha csak az utcát találjuk meg, mert a porta előtt díszeleg a nagy turulmadár.