A szabadságharc egyik legutolsó csatájaként számontartott nyergestetői ütközetről alig tud valamit az utókor, mert a történelemkönyvek – mivel nem volt sorsfordító, hadászati szempontból kiemelkedő, hiszen a biztos halál tudatában vállalta ezernyi székely hős – csak néhány sorban emlékeznek meg róla. A szóbeszédnek köszönheti, hogy az azóta eltelt 173 év alatt az emléke folyamatos virágzásnak indult: kezdetben ágkereszteket szúrtak az elesett hősök családtagjai a Háromszéki-medencét a Csíki-medencével összekötő átjáró „temetődombjára” – a kommunizmus idején titkon –, ezeket szinte észrevétlenül váltották fel a kopjafák, és a temető lassacskán nemzeti kegyhellyé alakult. Ma is nyugszanak még a dombon olyan vitézek, akiket az ágyúállásban kialakított tömegsírba helyeztek, mégsem egyszerű temető, hanem inkább nemzeti kegyhely a Nyergestető, tudtuk meg Borbély András helytörténeti idegenvezetőtől.

A Nyergestető egy 878 méter magas hágó Hargita megyében, átjáró a Kászoni- és a Csíki-medence között. 1849. augusztus 1-jén a Moldvából beözönlő orosz csapatokkal szemben Tuzson János alezredes és közel kétezer fős serege ütközött meg. A túlerővel szemben a székely hősöknek 7 órán át sikerült tartaniuk állásaikat.

A Nyergestetőt 173. évfordulójának apropóján kerestük fel. Idegenvezetőnk, Borbély András úgy fogalmazott, a nyergestetői csata összetartásra és kitartásra emlékezteti az idelátogatókat, „a székely helytállás szimbóluma és a magyarság összetartó helye”, mert a székelység, és a huszadik században többször is szétszakított magyarság öntudatának, összetartásának erősödését szolgálta és szolgálja. Ugyan „elvesztett csata volt, a hősök az utókor számára mégis megnyerték az ütközetet”.

Mégis hosszú ideig váratott magára az emlékhely kialakulása: egy csíktusnádi születésű, Bukarestben élő kovácsmester 1896-ban hazalátogatva nem bírta elfogadni, hogy az egykori csata helyszínén a hősök sírja mellett érdektelenül halad el az utókor. Annyira határozott és bátor volt, hogy a fővárosban 11 tagú bizottságot alakított, pénzgyűjtésbe kezdett, és 1897 nyarán ötezer ünneplő részvételével felavatta az emlékművet, ami ma a kopjafás temetővel átellenben, a forgalmas út túloldalán áll. Az ünnepségen még számos 48-as honvéd és az ütközetet egykor vezénylő Tuzson János nyugalmazott alezredes is részt vett – világosított fel Borbély András.

A rendszerváltásig csendes emlékezés zajlott, titkon gyújtottak gyertyát, szúrtak ágkeresztet – két ágat levágtak, összekötötték fűszállal, közben imádságokat mormoltak – az emlékhelyre látogatók, pedig gyakran előfordult, hogy keresztjeiket, gyertyáikat eltüntették azok, akiknek nem tetszett tevékenységük. 1989 decembere után szaporodni kezdtek a Nyergestetőn a kopjafák. Az elsőn az állt, Lelkiismeret, amit 1992-ben követett még egy, majd 1994-től évenként egy-egy, mígnem 2004 decembere után hirtelen megsokszorozódtak a kopjafák.

„A kopjafaállítás nem valaminek a vége, hanem valaminek a kezdete” – részletezte Borbély András utalva arra, hogy a megemlékezőknek feladatuk évről-évre visszatérni, hogy emlékművüket ápolják, felújítsák. „Ha a kopjafát nem kezeljük, nem ápoljuk, mivel fából van, egy idő után kirohad. Ugyanúgy a nemzetünket is, ha nem ápoljuk, nem kezeljük, napi szinten nem foglalkozunk a nemzetiségi dolgainkkal, akkor a magyar nemzet akár el is tűnhet a föld felszínéről”.

A nyergestetői ütközet

„Augusztus elsején, 173 évvel ezelőtt, megtagadva a visszavonulást, és a biztos halál tudatában itt maradt az a pár száz katona, hogy a legtöbbet, amit tehetett, életét áldozza a magyar hazáért” – fogalmazott alanyunk, kiemelve, hogy 1849. június 18–19-én az orosz–osztrák csapatok áttörték a Székelyföld védvonalát jelentő kárpáti szorosokat, és megrohanták a Székelyföldet.  Bem tábornok, erdélyi főparancsnok 1849 júliusában érkezett Háromszékre, hogy miután Gábor Áron elesett, a székely haderőt újjászervezze. A főparancsnok két részre osztotta a székely csapatokat, az egyik részt Gál Sándor parancsnoksága alatt Háromszék védelmezésével bízta meg, a másikkal pedig július 21-én Moldva felé vonult, hogy a moldvaiakat fegyverbe szólítsa, és együttesen ütközzenek meg az oroszokkal.

Mivel azonban a moldvaiak felkelése nem valósult meg, Bem visszatért Háromszékre. Nyolc gyalogos századot, egy lovas szakaszt és nyolc ágyút Tuzson János őrnagyparancsnoksága alatt Moldvában hagyott, akinek pár nap elteltével vissza kellett indulnia Erdélybe. Hazafele tartva értesült arról, hogy megszállta az ellenség Háromszéket – Gál Sándor, a székely hadosztály parancsnoka ugyanis július 23-án még visszaverte az osztrák tábornok támadását, de a túlerő elől jobbnak látta visszavonulni Csíkszereda felé.

A hazafelé igyekvő Tuzsont Kászonújfaluban érte utol az ellenség. 31-én utóvédjei megütköztek a császári felderítőkkel, aztán este az őrnagy a Nyerges tetőig vonult, hogy kedvező terepviszonyok közt védelmi állásba helyezze a zászlóalját. Augusztus elsején képes volt erős ellenállással feltartóztatni a Csíki-medencébe betörni készülő orosz–osztrák egyesített haderőt, pedig 12 000 katona állt szemben az ezer fős székely különítményével. Kora hajnalban a kászoni úton előrenyomuló ellenséget erős kartácstűzzel állították meg a székely honvédek, s mintegy 7 órán át meg is tudták tartani hadállásaikat.

„A nyergestetői csatának még nincs vége. Addig a pillanatig, amíg olyan világban élünk, hogy egy uralkodó nemzet része megpróbálja a mi munkánkat ellehetetleníteni, iskoláinkat bezárják, feliratainkat leszedetik bizonyos közegek, és még attól sem riadnak vissza, hogy ártatlan embereket börtönbe vessenek, lásd a kézdivásárhelyi fiatalokat. És ami az i-re a pontot felteszi az az, hogy a temetőben nyugvó halottainkat is meggyalázzák; addig a pillanatig ez a csata zajlik” – osztotta meg velünk Borbély András, aki munkájával igyekszik folytonossá tenni a nyergestetői csata emlékét. A kávéház udvarán tanösvényt tett elérhetővé a megemlékezők számára, amellyel nem csupán az általános 1848–1849-et mutatják be, hanem az erdélyi egyéniségeket és szereplőket is.