„Engem is ütöttek, mégis ember lett belőlem” – Nincs joga se tanárnak, se szülőnek bántani a gyereket!

A gyermeknevelés nem szerep, hanem elsősorban kapcsolat. Ha nincs kapcsolat, akkor a gyermeket legfeljebb ráerőszakolni lehet bizonyos dolgokra, de az erőszak mindig visszaüt. Abból soha nem lesz tisztelet, soha nem lesz kötődés utáni vágy – világosított fel a csíkszeredai Miklós Csongor pszichológus, akit az iskolai bántalmazás egy ritkábban emlegetett formájáról kérdeztünk, a tanári agresszióról és a tanuló tiszteletlenségéről. Mint mondta, ha egy szüleitől eltávolodott gyermek vesz részt tanórákon, szinte esélytelen a tanintézményben nevelni, mert csalódott, nem kér a felnőttből, a felnőtt felvilágosításából, és ettől kezdve eszköztelenné válik a tanár. Viszont bármi is történik, egy pofon, fül- vagy barkócibálás, körmös vagy tenyeres sem fér bele a nevelési folyamatba. A bántalmazás bármely formája gyermekkorban függőségi problémákkal, alacsony önértékeléssel, bizalmi problémákkal, stresszel, szorongással létező felnőtteket szül.

– A tanár-diák-szülő kapcsolatot máig többféleképpen értelmezi társadalmunk. Vannak, akik azt mondják, a tanár kötelessége – ha szükséges, akár szigorral is – nevelni a gyermeket. Mások szerint a szülőnek kell nevelnie, a tanárnak csak oktatnia szabad. Ugyanakkor az a tábor is hangos, aki szerint elfogadható, hogy a gyerek kioktassa a tanárt, ha az nem megfelelő bánásmódban részesítette; vagy a szülő a tanárt, ha elégedetlen annak munkájával. Ezek mindegyike a gyermeken csattan, vétkes vagy áldozat válik belőle…

– Amikor arról beszélünk, hogy a diák tiszteletlen a tanárral vagy „kiprovokál” bizonyos dolgokat, akkor az okokat mindig a gyermek családjában kell keresnünk. Nem találkoztam még olyan esettel, hogy a gyermek tiszteli a felnőttet, a szüleit, a nagyszüleit – fontos kiemelni, hogy tiszteli és nem fél tőlük –, de az iskolában úgy viselkedik, hogy fegyelmezni szükséges.

Illusztráció forrása: Unsplash

A gyermeknek születésétől kezdve alapvető vágya a felnőtthöz való kötődés, voltaképpen ez a túlélésének záloga. Minden gyermek úgy jön világra, hogy a felnőttet akarja követni, mindaddig, amíg ez a kapcsolat közöttük valahol el nem romlik. Amennyiben megszakad a felnőttek követésére irányuló vágy, a kötődési igény, az iskolában nagyon nehéz a csalódott diákokat arra ösztönözni, hogy a tanár szavát meghallgassák.

A szülő-gyermek kapcsolat általában akkor szakad meg, amikor a felnőttnek nincs már ideje gyermekére, stresszessé válik, és nem fér bele az életébe, hogy a gyermek érzelmi szükségleteire válaszoljon. Régebben ezt a gyerekek könnyebben tudták elviselni, mert nagy családokban éltek, együtt a szülők, nagyszülők, dédszülők, és ebben a közösségben voltaképpen nem is létezett a gyermeknevelés, mert minden magától értetődően zajlott: a gyermek követte a felnőttet, ha nem sikerült a szülőt, akkor ott volt a nagyszülő, akivel ugyanolyan közeli kapcsolatot alakíthatott ki.

Ma azonban elidegenedtünk egymástól, a családok eltávolodtak a hagyományaiktól és hozzátartozóiktól: már csak a szülők és a gyermekek élnek együtt, és nincs jelen egy idősebb felnőtt, akihez akkor is kapcsolódhatnának a gyerekek, amikor a szülők fizikailag vagy érzelmileg távol vannak tőlük. Ha egyik legnagyobb szükségletük, a kötődési vágy nem elégül ki, akkor előbb-utóbb olyan embereket keresnek, akikhez sikerül kapcsolódniuk. Ezek általában a kortársak, a barátok az utcán, az iskolákban, akikből bandák verődnek össze.

Az ilyesfajta kötődések a szülők ellen irányulnak, mert „anyám nincs otthon, nem elérhető, ideges, így lemegyek a játszótérre, a többi haverhoz” – a „haverok” pedig megszabják a normákat, követendő példát állítanak az érzelmileg vagy fizikailag elhanyagolt gyermekek elé, aminek következtében a gyerekek egy idő után már nem is akarnak a felnőtteknek megfelelni, csakis a kortársaiknak. Ezzel magyarázható, hogy az iskolában például ellenállnak a felnőtt tanárnak, aki tanítani akarja őket, mert számukra a felnőtt már nem egy viszonyulási pont, a felnőtt többé nem érdekli őket, csak az, hogy társaiknak bizonyíthassanak. Akár azáltal, hogy szófogadatlanok, tiszteletlenek a tanárral szemben…

Noha „rossz útra téved” a gyerek, nem hibáztatható a döntéseiért, mert a felnőttek eltávolodása rontotta el az egészséges szülő-gyermek viszonyt. Rengeteg problémával jár együtt ez az élethelyzet, mert a serdülők nem tudják egymást nevelni, életkori sajátosságuk, hogy nem képesek a másik ember igényeit maguk elé helyezni.

– Sokak szerint „a mai gyerekek elkanászosodtak”. Tény, hogy sokkal másabb ez a generáció, másként értelmezi a tiszteletet, bátrabban szól vissza a felnőttnek, elkalandozik, nem köti le a tananyag. De, ahogy már mondtad, ez nem feltétlenül a gyermekek hibája. Szakemberként hogyan látod, miként lehetne diákokat jól nevelni? Úgy, hogy közben a pedagógus idegrendszere is ép maradjon.

– Nem a pedagógus az első lépcsőfok – téves azt feltételezni, hogy a gyermeket az iskolában kell megnevelni, és ez a pedagógus dolga! A szülőnek kell olyan kapcsolatot kialakítania saját gyermekével, ami nem félelmen alapul, hanem a szereteten és kötődésen, a gyermeknek azon a vágyán, hogy kapcsolódhasson a felnőtthöz.

Azért különbözik ez a generáció az összes többitől, mert a gyermekek sokkal gyakrabban szövetkeznek egymással, pont azért, mert egyre gyakoribb az is, hogy a szüleik elérhetetlenek számukra. A bandák mutatnak egymásnak példát, és ha nem felelnek meg a banda normáinak, kilökik őket a csoportból, ami nagy veszteség, ha a gyermek egyszer már a családjában is megtapasztalta, hogy milyen az, ha érzelmileg vagy fizikailag elutasítják.

Nehéz dolguk van a tanároknak, mert az okoseszközökkel kell felvenniük a versenyt, és olyan csalódott fiatalokhoz kell szólniuk közben, akik a felnőttekhez kapcsolódni sem akarnak. Tény, hogy olyan programok kellenének, amelyek könnyítik a tanár-diák viszonyokat, de ezek addig mit sem érnek, míg a szülő-gyermek kapcsolat felszínes.

– Sok szülő felhatalmazza a pedagógust, hogy rakoncátlan gyermekét bántsa, ha „kiköveteli”. „Engem is vertek, mégis ember lett belőlem” – mondják ilyenkor. De milyen nyomokat hagy az emberben az ütés, a szigor? Nem hiszem, hogy a megfélemlítés formálhat valakit jó emberré. Szorongóvá és félelmekkel telivé inkább…

– Az ember nem azért tanul meg dolgokat, mert bántották, hanem a bántástól való félelmében. Ez nagy hatással van a gyermekre a felnőtté válása folyamán: tévesen azt feltételezi, hogy az erőszak célravezető. A gyermek nem törik meg, nem bolondul bele a bántalmazásba egykönnyen, mert erős megküzdési hajlama, védekezési mechanizmusa van. Olyan megküzdési stratégiákat alakít magának, amelyek megtartják: és az egyik éppen az, hogy a bántalmazást követően helyesnek találja az agressziót. Ennek voltaképpen az a magyarázata, hogy a gyermekként bántalmazott felnőttnek nehéz szembenéznie azzal, hogy családtagja, akinek védelmeznie kellett volna vagy éppen utat mutatnia, csak egy nagy pofon segítségével tudta eljuttatni az üzenetet, mert eszköztelen volt.

Ez nem a járható út, még akkor sem, ha a bántalmazott személyek később azt mondják, hogy jó, hogy így történt. Mert a felszín alatt a többségük függőségi problémákkal, alacsony önértékeléssel, bizalmi problémákkal, stresszel, szorongással létezik a világban – és ez mind annak a jele, hogy valamikor eszköztelen felnőttek vették körül őket, akik elnyomva a gyengét, belegázolva annak önérzetébe tudták érvényesíteni az akaratukat. Ebből nem tanulnak meg semmit a gyermekek. Csak azt, hogy ha nem úgy cselekednek, ahogyan a felnőtt mondja vagy elvárja, annak fájdalom a következménye.

A bántalmazás összes formája nyomot hagy a gyermekekben, legyen az érzelmi, szóbeli vagy fizikai bántalmazás. Mindegy, hogy kisebb vagy nagyobb trauma éri a gyermeket, egyik sem célravezető. Noha az agresszió a problémát pillanatnyilag megoldja, a gyermek megtörik alatta, és a fejlődése kisiklik közben.

A félelem soha nem eredményezett jót. Azok az emberek tudnak jól működni az életben, akik gyermekkorukban érzelmi biztonságban nevelkednek. Gyakran támadnak bennünket, pszichológusokat, amikor a kötődési nevelésről beszélünk. Azt mondják, a liberalizmus hatása ez a fogalom. Holott szó sincs erről, a felnőtt lehet következetes, a szabályok is kulcsfontosságúak a nevelésben. Ugyanakkora szükség van a keretrendszerre, mint a fájdalommentes kapcsolódásra.

– Hol romlott el ez a rendszer? Régebben sokkal szigorúbb és durvább volt, aminek az eredménye sok „szófogadó” diák lett. Ma megengedőbb, ezért a diákok is felülkerekedtek a felnőttön. Illetve ott a közösségi média, ami még több bátorsággal tölti el őket… Lehet ezt még jó irányba formálni? Mondjuk a szülő-diák-tanár kapcsolatot bizalmasabbá, emberségesebbé tenni? Hogyan?

– Régebben a diákok félelemben éltek: mivel tartottak az esetleges következményektől, megtanulták az elvárt tananyagot, ma viszont annak felére sem emlékeznek. Szárnyaszegett felnőtt vált belőlük. Frusztrált felnőtt, olyan, aki haragszik. Haragszik a kormányra és mindenre, ami fölötte áll. A gyermekkorban bántalmazott felnőttben mértéktelen düh tombol, ami valószínűleg a szüleinek szól vagy annak a felnőttnek, aki őt bántotta, mégis másokra vetíti ki. Mindig talál valakit, akire haragudhat, csak azzal a történettel nem tud szembenézni, amit magában hordoz.

Fotó: Adobe Stock

A szülő-diák-tanár kapcsolat akkor alakulhatna jó irányba, ha a felek minél többet beszélnének a tapasztalataikról. Az viszont nagy zsákutca, hogy a szülő felhatalmazza a pedagógust, hogy bántsa vagy fenyítse a gyermekét. Nem állatok vagyunk, hogy kondicionálni kelljen bennünket! Olyan eszközöket kellene a gyermekek kezébe adni, amivel felnőttként boldogulni tudnak. Az érzelmi intelligencia fejlesztése és az önismereti munka pont erről szól: a szülők is megértik, hogy mi történt velük, és a traumáikon, amelyeket bántás vagy érzelmi elhanyagolás formájában tapasztaltak, képesek lesznek túllendülni, hogy gyermekeikhez is kapcsolódhassanak.

– Hogyan érdemes a mai gyerekekre tekinteni? Régebben alá-fölérendeltségi viszony dominált. Ez azonban nem célravezető. Hogyan nézzen a szülő és a pedagógus a gyerekre? Egyenjogúként, társként, kicsi felnőttként? Vagy ez sem vezethet jó irányba?

– A gyermekekre úgy érdemes tekinteni, mint olyan kisemberekre, akiknek szükségük van a felnőttre, a felnőtt útmutatására. Példák alapján boldogulnak a világban: ha félelmet és mellébeszélést kapnak a felnőttől, akkor nem tudnak majd boldogulni az életben.

Ha a pedagógus nem tud kapcsolatot kialakítani – ami egyébként nagyon nehéz feladat úgy, ha a diáknak a szüleivel nincs valós kapcsolata – akkor a gyermek nem akar figyelni az órán, és ha a kortárscsoportban éppen az a norma, hogy a pedagógushoz tiszteletlenül kell viszonyulni, akkor azt teszi a tanulás helyett. Ennek a következménye a tanár frusztrációja lesz, illetve, ha agresszívebb a felnőtt, akkor lehetséges, hogy egyszer csak odacsap. Ami, hangsúlyozom, nem menti fel a tanárt a bántalmazás vétke alól. Legfeljebb akkor, ha önvédelemből teszi, mert az osztályközösség az életére tört vagy testi épségét veszélyeztette.

A gyermeknek utat kell mutatni, ő a kisebb, a gyengébb, akit tisztelni kell és megérteni. A szeretet azt jelenti, hogy megértem, mi van veled. Amíg nem tudjuk őket jól szeretni, addig nincs esély rá, hogy kapcsolódhassunk hozzájuk. Egymásnak adjuk tovább a traumáinkat, és abban nincs béke, a generációkon átívelő traumák akkor szüntethetők meg, ha az önismeret útját választjuk, és megérjük, hogy mi történik velünk.

Olyan világot élünk, amelyben a felnőttek nem működnek jól: szorongunk, sietünk, fogyasztunk, de nincs lelki békénk, és ezt kivetítjük a gyermekeinkre. A gyermekek mindig tünethordozók, amikor elhoznak hozzám egy gyermeket, hogy „javítsam meg”, akkor előbb mindig a szülőkkel akarok beszélni. Mivel ő a legérzékenyebb, belőle robban minden. De ez csak a sebzettség, aminek van valahol egy kiváltója, egy oka.

Gyermekként kell kezelni őket, számba véve az életkori sajátosságokat, amiről a felnőttek nem tudnak szinte semmit. E téren sok bepótolni való akad. Sokan annyira nem értik a működésüket, hogy a kamaszok lázadó attitűdjét is képesek megtörni, miközben csak egy keretre lenne szükség, szabályokra, amelyek keretében lázadhatnak, mert egy olyan fejlődési krízisen mennek keresztül, amit önmagukkal kell megvívjanak.

Illetve a szülőnek azt is tudnia kell, hogy a tinédzserek úgy lázadnak, hogy közben arra is szükségük van, hogy érezzék, szeretve vannak. Ez a legnagyobb kihívás: ha nem engedjük lázadni őket a kríziseikben, felnőtt korukban megrekednek egy dühös kicsigyermek szintjén. És ez a gyermek könnyedén tetten érhető a nagyon agresszív, bántalmazó kommentekben is.

16/9 vagy 1920x1080
CSAK SAJÁT

Kapcsolódók

Kimaradt?