A gyermeknevelés nem szerep, hanem elsősorban kapcsolat. Ha nincs kapcsolat, akkor a gyermeket legfeljebb ráerőszakolni lehet bizonyos dolgokra, de az erőszak mindig visszaüt. Abból soha nem lesz tisztelet, soha nem lesz kötődés utáni vágy – világosított fel a csíkszeredai Miklós Csongor pszichológus, akit az iskolai bántalmazás egy ritkábban emlegetett formájáról kérdeztünk, a tanári agresszióról és a tanuló tiszteletlenségéről. Mint mondta, ha egy szüleitől eltávolodott gyermek vesz részt tanórákon, szinte esélytelen a tanintézményben nevelni, mert csalódott, nem kér a felnőttből, a felnőtt felvilágosításából, és ettől kezdve eszköztelenné válik a tanár. Viszont bármi is történik, egy pofon, fül- vagy barkócibálás, körmös vagy tenyeres sem fér bele a nevelési folyamatba. A bántalmazás bármely formája gyermekkorban függőségi problémákkal, alacsony önértékeléssel, bizalmi problémákkal, stresszel, szorongással létező felnőtteket szül.

– A tanár-diák-szülő kapcsolatot máig többféleképpen értelmezi társadalmunk. Vannak, akik azt mondják, a tanár kötelessége – ha szükséges, akár szigorral is – nevelni a gyermeket. Mások szerint a szülőnek kell nevelnie, a tanárnak csak oktatnia szabad. Ugyanakkor az a tábor is hangos, aki szerint elfogadható, hogy a gyerek kioktassa a tanárt, ha az nem megfelelő bánásmódban részesítette; vagy a szülő a tanárt, ha elégedetlen annak munkájával. Ezek mindegyike a gyermeken csattan, vétkes vagy áldozat válik belőle…

– Amikor arról beszélünk, hogy a diák tiszteletlen a tanárral vagy „kiprovokál” bizonyos dolgokat, akkor az okokat mindig a gyermek családjában kell keresnünk. Nem találkoztam még olyan esettel, hogy a gyermek tiszteli a felnőttet, a szüleit, a nagyszüleit – fontos kiemelni, hogy tiszteli és nem fél tőlük –, de az iskolában úgy viselkedik, hogy fegyelmezni szükséges.

A gyermeknek születésétől kezdve alapvető vágya a felnőtthöz való kötődés, voltaképpen ez a túlélésének záloga. Minden gyermek úgy jön világra, hogy a felnőttet akarja követni, mindaddig, amíg ez a kapcsolat közöttük valahol el nem romlik. Amennyiben megszakad a felnőttek követésére irányuló vágy, a kötődési igény, az iskolában nagyon nehéz a csalódott diákokat arra ösztönözni, hogy a tanár szavát meghallgassák.

A szülő-gyermek kapcsolat általában akkor szakad meg, amikor a felnőttnek nincs már ideje gyermekére, stresszessé válik, és nem fér bele az életébe, hogy a gyermek érzelmi szükségleteire válaszoljon. Régebben ezt a gyerekek könnyebben tudták elviselni, mert nagy családokban éltek, együtt a szülők, nagyszülők, dédszülők, és ebben a közösségben voltaképpen nem is létezett a gyermeknevelés, mert minden magától értetődően zajlott: a gyermek követte a felnőttet, ha nem sikerült a szülőt, akkor ott volt a nagyszülő, akivel ugyanolyan közeli kapcsolatot alakíthatott ki.

Ma azonban elidegenedtünk egymástól, a családok eltávolodtak a hagyományaiktól és hozzátartozóiktól: már csak a szülők és a gyermekek élnek együtt, és nincs jelen egy idősebb felnőtt, akihez akkor is kapcsolódhatnának a gyerekek, amikor a szülők fizikailag vagy érzelmileg távol vannak tőlük. Ha egyik legnagyobb szükségletük, a kötődési vágy nem elégül ki, akkor előbb-utóbb olyan embereket keresnek, akikhez sikerül kapcsolódniuk. Ezek általában a kortársak, a barátok az utcán, az iskolákban, akikből bandák verődnek össze.

Az ilyesfajta kötődések a szülők ellen irányulnak, mert „anyám nincs otthon, nem elérhető, ideges, így lemegyek a játszótérre, a többi haverhoz” – a „haverok” pedig megszabják a normákat, követendő példát állítanak az érzelmileg vagy fizikailag elhanyagolt gyermekek elé, aminek következtében a gyerekek egy idő után már nem is akarnak a felnőtteknek megfelelni, csakis a kortársaiknak. Ezzel magyarázható, hogy az iskolában például ellenállnak a felnőtt tanárnak, aki tanítani akarja őket, mert számukra a felnőtt már nem egy viszonyulási pont, a felnőtt többé nem érdekli őket, csak az, hogy társaiknak bizonyíthassanak. Akár azáltal, hogy szófogadatlanok, tiszteletlenek a tanárral szemben…

Kapcsolódó

Többnapos kezelésre szorul a tanára által megvert diák

A kézdivásárhelyi ügyészség bűnvádi eljárást indított a diákverő 39 éves torjai tanár ellen, miután az igazságügyi orvosszakértő megállapította, hogy a 12 éves tanuló által elszenvedett traumás sérülések 3-4 napos orvosi ellátást igényelnek.

iskolai bántalmazás iskolai agresszió verés Kovászna megye

Noha „rossz útra téved” a gyerek, nem hibáztatható a döntéseiért, mert a felnőttek eltávolodása rontotta el az egészséges szülő-gyermek viszonyt. Rengeteg problémával jár együtt ez az élethelyzet, mert a serdülők nem tudják egymást nevelni, életkori sajátosságuk, hogy nem képesek a másik ember igényeit maguk elé helyezni.

– Sokak szerint „a mai gyerekek elkanászosodtak”. Tény, hogy sokkal másabb ez a generáció, másként értelmezi a tiszteletet, bátrabban szól vissza a felnőttnek, elkalandozik, nem köti le a tananyag. De, ahogy már mondtad, ez nem feltétlenül a gyermekek hibája. Szakemberként hogyan látod, miként lehetne diákokat jól nevelni? Úgy, hogy közben a pedagógus idegrendszere is ép maradjon.

– Nem a pedagógus az első lépcsőfok – téves azt feltételezni, hogy a gyermeket az iskolában kell megnevelni, és ez a pedagógus dolga! A szülőnek kell olyan kapcsolatot kialakítania saját gyermekével, ami nem félelmen alapul, hanem a szereteten és kötődésen, a gyermeknek azon a vágyán, hogy kapcsolódhasson a felnőtthöz.

Azért különbözik ez a generáció az összes többitől, mert a gyermekek sokkal gyakrabban szövetkeznek egymással, pont azért, mert egyre gyakoribb az is, hogy a szüleik elérhetetlenek számukra. A bandák mutatnak egymásnak példát, és ha nem felelnek meg a banda normáinak, kilökik őket a csoportból, ami nagy veszteség, ha a gyermek egyszer már a családjában is megtapasztalta, hogy milyen az, ha érzelmileg vagy fizikailag elutasítják.

Nehéz dolguk van a tanároknak, mert az okoseszközökkel kell felvenniük a versenyt, és olyan csalódott fiatalokhoz kell szólniuk közben, akik a felnőttekhez kapcsolódni sem akarnak. Tény, hogy olyan programok kellenének, amelyek könnyítik a tanár-diák viszonyokat, de ezek addig mit sem érnek, míg a szülő-gyermek kapcsolat felszínes.

– Sok szülő felhatalmazza a pedagógust, hogy rakoncátlan gyermekét bántsa, ha „kiköveteli”. „Engem is vertek, mégis ember lett belőlem” – mondják ilyenkor. De milyen nyomokat hagy az emberben az ütés, a szigor? Nem hiszem, hogy a megfélemlítés formálhat valakit jó emberré. Szorongóvá és félelmekkel telivé inkább…

– Az ember nem azért tanul meg dolgokat, mert bántották, hanem a bántástól való félelmében. Ez nagy hatással van a gyermekre a felnőtté válása folyamán: tévesen azt feltételezi, hogy az erőszak célravezető. A gyermek nem törik meg, nem bolondul bele a bántalmazásba egykönnyen, mert erős megküzdési hajlama, védekezési mechanizmusa van. Olyan megküzdési stratégiákat alakít magának, amelyek megtartják: és az egyik éppen az, hogy a bántalmazást követően helyesnek találja az agressziót. Ennek voltaképpen az a magyarázata, hogy a gyermekként bántalmazott felnőttnek nehéz szembenéznie azzal, hogy családtagja, akinek védelmeznie kellett volna vagy éppen utat mutatnia, csak egy nagy pofon segítségével tudta eljuttatni az üzenetet, mert eszköztelen volt.

Kapcsolódó

Diákverés miatt őrizetbe vettek egy háromszéki tanárt

Egy háromszéki tanár több tanulót is megvert az iskolában, ezért eljárást indítottak ellene és 24 órára őrizetbe vették, tájékoztatott a Kovászna megyei rendőrség.

iskolai bántalmazás tanár gyermek Háromszék

Ez nem a járható út, még akkor sem, ha a bántalmazott személyek később azt mondják, hogy jó, hogy így történt. Mert a felszín alatt a többségük függőségi problémákkal, alacsony önértékeléssel, bizalmi problémákkal, stresszel, szorongással létezik a világban – és ez mind annak a jele, hogy valamikor eszköztelen felnőttek vették körül őket, akik elnyomva a gyengét, belegázolva annak önérzetébe tudták érvényesíteni az akaratukat. Ebből nem tanulnak meg semmit a gyermekek. Csak azt, hogy ha nem úgy cselekednek, ahogyan a felnőtt mondja vagy elvárja, annak fájdalom a következménye.

A bántalmazás összes formája nyomot hagy a gyermekekben, legyen az érzelmi, szóbeli vagy fizikai bántalmazás. Mindegy, hogy kisebb vagy nagyobb trauma éri a gyermeket, egyik sem célravezető. Noha az agresszió a problémát pillanatnyilag megoldja, a gyermek megtörik alatta, és a fejlődése kisiklik közben.

Kapcsolódó

A kiközösített, kicsúfolt gyermekek számára az iskolakezdés rettegés – a segítségkérés nem árulkodás!

Nem akar iskolába menni. Panaszkodik, hogy fáj a hasa. A személyes tárgyai megrongálódnak. Sérülései vannak, de azt mondja, elesett – ezek akár az iskolai bántalmazás jelei is lehetnek!

iskolai bántalmazás pszichológus tanévkezdés bullying

A félelem soha nem eredményezett jót. Azok az emberek tudnak jól működni az életben, akik gyermekkorukban érzelmi biztonságban nevelkednek. Gyakran támadnak bennünket, pszichológusokat, amikor a kötődési nevelésről beszélünk. Azt mondják, a liberalizmus hatása ez a fogalom. Holott szó sincs erről, a felnőtt lehet következetes, a szabályok is kulcsfontosságúak a nevelésben. Ugyanakkora szükség van a keretrendszerre, mint a fájdalommentes kapcsolódásra.

– Hol romlott el ez a rendszer? Régebben sokkal szigorúbb és durvább volt, aminek az eredménye sok „szófogadó” diák lett. Ma megengedőbb, ezért a diákok is felülkerekedtek a felnőttön. Illetve ott a közösségi média, ami még több bátorsággal tölti el őket… Lehet ezt még jó irányba formálni? Mondjuk a szülő-diák-tanár kapcsolatot bizalmasabbá, emberségesebbé tenni? Hogyan?

– Régebben a diákok félelemben éltek: mivel tartottak az esetleges következményektől, megtanulták az elvárt tananyagot, ma viszont annak felére sem emlékeznek. Szárnyaszegett felnőtt vált belőlük. Frusztrált felnőtt, olyan, aki haragszik. Haragszik a kormányra és mindenre, ami fölötte áll. A gyermekkorban bántalmazott felnőttben mértéktelen düh tombol, ami valószínűleg a szüleinek szól vagy annak a felnőttnek, aki őt bántotta, mégis másokra vetíti ki. Mindig talál valakit, akire haragudhat, csak azzal a történettel nem tud szembenézni, amit magában hordoz.

A szülő-diák-tanár kapcsolat akkor alakulhatna jó irányba, ha a felek minél többet beszélnének a tapasztalataikról. Az viszont nagy zsákutca, hogy a szülő felhatalmazza a pedagógust, hogy bántsa vagy fenyítse a gyermekét. Nem állatok vagyunk, hogy kondicionálni kelljen bennünket! Olyan eszközöket kellene a gyermekek kezébe adni, amivel felnőttként boldogulni tudnak. Az érzelmi intelligencia fejlesztése és az önismereti munka pont erről szól: a szülők is megértik, hogy mi történt velük, és a traumáikon, amelyeket bántás vagy érzelmi elhanyagolás formájában tapasztaltak, képesek lesznek túllendülni, hogy gyermekeikhez is kapcsolódhassanak.

– Hogyan érdemes a mai gyerekekre tekinteni? Régebben alá-fölérendeltségi viszony dominált. Ez azonban nem célravezető. Hogyan nézzen a szülő és a pedagógus a gyerekre? Egyenjogúként, társként, kicsi felnőttként? Vagy ez sem vezethet jó irányba?

– A gyermekekre úgy érdemes tekinteni, mint olyan kisemberekre, akiknek szükségük van a felnőttre, a felnőtt útmutatására. Példák alapján boldogulnak a világban: ha félelmet és mellébeszélést kapnak a felnőttől, akkor nem tudnak majd boldogulni az életben.

Ha a pedagógus nem tud kapcsolatot kialakítani – ami egyébként nagyon nehéz feladat úgy, ha a diáknak a szüleivel nincs valós kapcsolata – akkor a gyermek nem akar figyelni az órán, és ha a kortárscsoportban éppen az a norma, hogy a pedagógushoz tiszteletlenül kell viszonyulni, akkor azt teszi a tanulás helyett. Ennek a következménye a tanár frusztrációja lesz, illetve, ha agresszívebb a felnőtt, akkor lehetséges, hogy egyszer csak odacsap. Ami, hangsúlyozom, nem menti fel a tanárt a bántalmazás vétke alól. Legfeljebb akkor, ha önvédelemből teszi, mert az osztályközösség az életére tört vagy testi épségét veszélyeztette.

A gyermeknek utat kell mutatni, ő a kisebb, a gyengébb, akit tisztelni kell és megérteni. A szeretet azt jelenti, hogy megértem, mi van veled. Amíg nem tudjuk őket jól szeretni, addig nincs esély rá, hogy kapcsolódhassunk hozzájuk. Egymásnak adjuk tovább a traumáinkat, és abban nincs béke, a generációkon átívelő traumák akkor szüntethetők meg, ha az önismeret útját választjuk, és megérjük, hogy mi történik velünk.

Olyan világot élünk, amelyben a felnőttek nem működnek jól: szorongunk, sietünk, fogyasztunk, de nincs lelki békénk, és ezt kivetítjük a gyermekeinkre. A gyermekek mindig tünethordozók, amikor elhoznak hozzám egy gyermeket, hogy „javítsam meg”, akkor előbb mindig a szülőkkel akarok beszélni. Mivel ő a legérzékenyebb, belőle robban minden. De ez csak a sebzettség, aminek van valahol egy kiváltója, egy oka.

Kapcsolódó

„Hogy nézel ki, fiam?” – amikor a tanító megszégyenít, arra nevel, hogy egymás csúfolása elfogadható

A nyilvános megszégyenítés a bántalmazás egyik formája, és lavinaként hathat, hiszen arról győzi meg az osztályközösséget, hogy egymás csúfolása célravezető.

iskolai bántalmazás pedagógusok diákok

Gyermekként kell kezelni őket, számba véve az életkori sajátosságokat, amiről a felnőttek nem tudnak szinte semmit. E téren sok bepótolni való akad. Sokan annyira nem értik a működésüket, hogy a kamaszok lázadó attitűdjét is képesek megtörni, miközben csak egy keretre lenne szükség, szabályokra, amelyek keretében lázadhatnak, mert egy olyan fejlődési krízisen mennek keresztül, amit önmagukkal kell megvívjanak.

Illetve a szülőnek azt is tudnia kell, hogy a tinédzserek úgy lázadnak, hogy közben arra is szükségük van, hogy érezzék, szeretve vannak. Ez a legnagyobb kihívás: ha nem engedjük lázadni őket a kríziseikben, felnőtt korukban megrekednek egy dühös kicsigyermek szintjén. És ez a gyermek könnyedén tetten érhető a nagyon agresszív, bántalmazó kommentekben is.