A homoszexuálisokkal, a romákkal és a magyarokkal szemben a legelutasítóbbak a romániai oktatási szereplők – derül ki abból a kutatásjelentésből, amelyet Percepciók és attitűdök az iskolai diszkriminációt illetően címmel adott közre az Országos Diszkriminációellenes Tanács és a Közpolitikai Intézet.

A szülők mindössze tizedének nincs tudomása arról, hogy a romániai iskolákban létezne bárminemű – faji, etnikai, vallási, szexuális irányultsághoz köthető – hátrányos megkülönböztetés, derül ki abból a felmérésből, amely 2021. május–júniusban készült mintegy ezerötszáz személy (611 szülő, 689 általános és középiskolai tanár, 131 tanfelügyelőségi illetékes) megkérdezésével. A fennmaradó közel kilenctizedből 42 százalék úgy értékelte: az iskolai diszkrimináció nagymértékű, 6 százalék szerint pedig nagyon nagy mértékű.

Az Országos Diszkriminációellenes Tanács (CNCD) 2020. december elsején kétéves programot indított Az osztályterem diszkriminációmentesítése – útmutató tanároknak címmel, a Közpolitikai Intézettel (IPP) együttműködve és az Erópai Unió finanszírozásával. Az első szakaszban zajlik a megkülönböztetés-mentesség elvének végrehajtására vonatkozó nemzeti szintű jogszabályok elemzése, illetve felmérés készült a tanárok, szülők és megyei tanfelügyelőségek szintjén a diszkrimináció jelenségéről.

Ami a közvetlen tapasztalatokat illeti, 34 százalék nemmel válaszolt arra a kérdésre, hogy a saját gyermeke(i) iskolájában milyen mértékű a hátrányos megkülönböztetés. 43 százalék szerint kicsi, 18 százalék szerint nagy, 4 százalék szerint pedig nagyon nagy probléma a diszkrimináció a gyermeke(i) iskolájában.

Hasonló válaszok születtek a tanárok és a tanfelügyelők lekérdezése nyomán, viszont az utóbbi két csoportot külön is megkérdezték a jelenség méreteiről a pedagógusok körében. 34, illetve 31 százalék úgy ítélte meg, hogy a tanárok körében nem létezik diszkrimináció. Ugyanakkor a pedagógusok fele állította azt, hogy az iskolájában nem tapasztalható a jelenség (szemben a szülők körében mért 34 százalékkal).

A kutatásjelentés rámutat: az adatsorok közötti ellentmondások arra utalnak, hogy a megkérdezettek eltérően ítélik meg, mi minősül diszkriminációnak, ezért szükség van további képzésekre ezen a téren.

A szülők 36 százaléka közvetlenül is találkozott diszkriminációval, a legtöbben – a kérdésre igennel válaszolók 30 százaléka – a gyerek fizikuma miatt. Hasonló arányban érzékeltek hátrányos megkülönböztetést a társadalmi státus (27 százaléka), a vidéki gyökerek (16), testi vagy szellemi fogyaték (13), illetve vallási (4), etnikai, bőrszín (2) vagy nemzetiségi hovatartozás alapján.

A felsorolt arányok nagyjából leképeződnek a szülők teljes, 611 fős mintájában az arra a kérdésre adott válaszokban, hogy általában milyen kategóriába sorolnák a hátrányos megkülönböztetéstől szenvedő diákokat.

A legtöbben a súlyproblémákkal küzdő gyerekeket említették az első helyen (71 százalék), majd a szegény családi hátterű (69), a roma (67), testi/szellemi fogyatékkal élő (64/62), árva (59), a többségtől eltérő szexuális irányultságú (45), HIV-fertőzött (41), színes bőrű (41), „más vallású” (22) vagy magyar (21) diákokat említették.

Fontos kiemelni, hogy a fenti adatok a teljes mintára vonatkoznak, ami elvileg azt jelenti, hogy az iskolás diákok szüleinek nagyjából ötöde szerint a magyar nemzetiséghez való tartozás hátrányos megkülönböztetéshez vezethet. Ezt illetően is nagyon eltérő eredmények születtek a tanárok lekérdezése nyomán. A pedagógusok mindössze 3 százaléka gondolja úgy, hogy a magyar diákok hátrányos megkülönböztetésnek vannak kitéve. A szülőkkel összehasonlítva nagyságrendekkel kevesebb tanár érzékel faji (7) és vallási (3) alapú megkülönböztetést, vagy akár a szülők által is az első helyre sorolt súlyproblémát is sokkal kisebb arányban sorolják (35) a diszkriminációhoz vezető tényezők közé. A tanfelügyelők ugyanakkor a roma diákokat tartják a leggyakrabban diszkriminált csoportnak.

Ami a hátrányos megkülönböztetés megnyilvánulási formáit illeti, a szülők 83 százaléka a be- vagy leszólást említette elsőként, viszont meglehetősen gyakori a fizikai erőszak (49), a kirekesztés, be nem fogadás (42), a tanárok részéről a lepontozás (37), a verbális erőszak (30), a diszkriminált diákok szegregálása (23).

A szülők 35 százaléka szerint a pedagógusok semmibe veszik a diszkriminált gyerekek panaszát. Ezzel a megállapítással a tanárok is nagyjából egyetértenek – ez 27 százalékuk szerint probléma –, viszont a lepontozás csak a tanárok 20 százaléka szerint létező jelenség. 22 százalék ugyanakkor elismeri, hogy a pedagógusok kiabálnak a diákokkal. A szülők és tanárok nagyjából egyetértenek abban, hogy a diákokat a legtöbb esetben saját társaik részéről éri megkülönböztetés –a szülők gyakran, a tanárok ritkábban diszkriminálnak.

A megkérdezett szülők csaknem kétharmada úgy tartja, hogy a gyereknek otthon kell megtanulnia a megkülönböztetés-mentes viselkedést, közel egyharmad (28 százalék) viszont úgy véli, az említett felelősség megoszlik a szülők és az iskola között. A szülők hat százaléka saját elsődleges felelősségének azt tartja, hogy megtanítsa a gyerekét, miként védekezhet a hátrányos megkülönböztetés ellen. Ami a tanárokat illeti, elsöprő többségük nagymértékben (46 százalék) vagy nagyon nagy mértékben (43) egyetért azzal a megállapítással, hogy „felelőssége van a diákok toleráns/diszkriminációmentes viselkedésének a körvonalazásában”.

A szülők 93 százaléka úgy érzi, rendelkezik a megfelelő ismeretekkel, hogy gyermekével megvitassa a diszkrimináció problémáját, és 91 százalék a saját bevallása szerint ezt meg is tette.

A megkérdezett szülők csaknem fele (49) ismeri „a törvényes eljárást hátrányos megkülönböztetés esetén”. Mindazonáltal meglehetősen csekély arányuk fordulna a hatóságokhoz – a CNCD-hez (7 százalék), rendőrséghez (6), iskolához (20) –, ha a gyermekét hátrányos megkülönböztetés érné, az elsöprő többség (65) közvetlenül a diszkrimináló személlyel „beszélgetne el”. A tanárok 52 százaléka többnyire ismeri, 7 százaléka pedig ismeri a diszkriminációmentességre vonatkozó törvényi előírásokat, és 84 százalék nyilatkozta azt, hogy tanintézetének világos politikája van e tekintetben. A tanfelügyelők 92 százaléka tud az Oktatási Minisztérium által elfogadott diszkriminációellenes politikáról, és 75 százalékuk szerint ezek világosak.

Arra a kérdésre, hogy melyik intézménytől várná el, hogy aktívabban fellépjen a hátrányos megkülönböztetés ellen, a szülők 94 százaléka az iskolát tette az első helyre, majd a sorban következik a CNCD (73), a rendőrség (63), igazságszolgáltatás (53), civil szervezetek (49), sajtó (48), egyház (41). A tanároknál is az iskola szerepel a sor elején, de kisebb fontossággal (81 százalék), a második helyre pedig a rendőrség került 66 százalékkal, megelőzve egy százalékponttal az Országos Diszkriminációellenes Tanácsot. A pedagógusok ugyanakkor az igazságszolgáltatást tartják – az egyház mellett – a legkevésbé hivatottnak arra, hogy fellépjen a hátrányos megkülönböztetés ellen. Ebbe a sorba illeszkedik egy másik válaszsor, amely szerint a tanárok 11–12 százaléka fordulna az illetékes hatósághoz, amennyiben a diákok vagy saját kollégái részéről diszkriminációt tapasztalna.

A tanárok 18, a tanfelügyelők 19 százaléka szerint alkalmazzák nagyon nagy mértékben (11–15 százalék szerint alig, 66-69 szerint többnyire) az iskolák diszkriminációmentességi politikáját. Azaz: beszélnek a kérdésről osztályfőnöki órán (84 százalék) vagy szülői értekezleten (74), felkészítőket tartanak tanároknak (46), „pártolják a kisebbségi csoportok kultúráját” (37), illetve a kisebbségi diákokat oktató pedagógusok ösztönzőket kapnak (17). A pedagógusok 26 százaléka elégedett az eddig hozott intézkedésekkel, 61 százalék szerint viszont szükség volna további lépésekre.

A felmérés második részében megjelenő adatsorok arra próbálnak rávilágítani, hogy miként ítélik meg a megkérdezettek a különböző kisebbségi vagy kiszolgáltatott csoportokat. Mint kiderül, továbbra is nagyon magas intolerancia figyelhető meg bizonyos kategóriákkal – a romákkal, homoszexuálisokkal, bevándorlókkal – szemben, különösen a szülők részéről. Kevesebb mint ötödük fogadna csak el családtagként homoszexuális beállítottságú embereket, és mindössze negyedük magyarokat vagy németeket.

A szülők – illetve kisebb mértékben a tanárok – szintjén megnyilvánuló homofóbia és idegengyűlölet könnyen „átöröklődik” a gyermekekre és a diákokra – mutatnak rá a kutatók. Különösen aggasztónak tartják e tekintetben, hogy a tanárok csaknem fele elutasítja az azonos neműek házasságát, illetve közel harmaduk részben egyetért azzal a kijelentéssel, hogy a magyarok nem lojálisak a román államhoz, és ötödük szerint „a romák többsége lusta és bűnöző”. Ezeket az értékeket a felnőttek könnyen átadhatják az iskoláskorú gyerekeknek, ezért a jelentés médiakampányokat, a tanárok számára pedig megfelelő képzéseket ajánl a döntéshozók figyelmébe.