„A fiúknak nem lehet hosszú hajuk, szólj otthon, hogy a loboncoddal kezdjenek valamit!”, „hogy nézel ki, mi rajtad ez az öltözék?”, „így kell iskolába járni, vagy tán buliba készülsz?” – csupán néhány osztályteremben elhangzó kérdés, parancs, ami sokak számára ismerősen csenghet. A pedagógus, aki hatalmával visszaélve megszégyenít, választ sem vár kirohanásaira, holott a diáknak jogában állna tudnia, hogy miért éri támadás. Nem beszélve arról, hogy a nyilvános megszégyenítés a bántalmazás egyik formája, és lavinaként hathat, hiszen arról győzi meg az osztályközösséget, hogy egymás csúfolása célravezető. Szalay Zsuzsanna iskolapszichológust a nyilvános becsmérlésről, illetve a pedagógusok, szülők felelősségéről kérdeztük.

Küszöbön a tanévkezdés, amelyet sok tanuló repesve vár, mások azonban rettegve, szorongva, gyomorfájással készülnek a nagy visszatérésre. Nem meglepő, hiszen a diákok egy részének olyan pedagógusokkal kell naponta „megharcolniuk”, akik lehúzzák, egy életre megsebzik őket. És ha mindez nyilvánosan, az osztálytársak előtt történik, akkor vélhetően olyan iskolatársakkal is, akik a tanító szavain felbuzdulva címkézik, csúfolják különcségükért.

Noha a pedagógustársadalom egyre több elhivatott, szenvedélyes oktatóval bővül, egyes tanintézményekben még dolgoznak olyanok, akiknek nem sikerült a szocialista rendszer beidegződésein túllépniük: a gyermeket alsóbbrendűnek tekintik, saját tekintélyüket pedig magasba emelik. Hatalmi játszmákat folytatnak, amelyekben a gyermek „csak gyermek”, a tanár viszont „mindenható” – ebből következik, hogy sokan egyre csak távolodnak diákjaiktól, ahelyett, hogy közelebb kerülnének hozzájuk – véli Szalay Zsuzsanna iskolapszichológus.

Elmondása szerint „a gyermek attól tanul, akit szeret”, így árulkodó jel lehet az egyébként tehetséges csemete dacolása leckeírással, tanítóval, iskolába járással. Ugyanis, ha a diák azt érzi, hogy tanára nem tiszteli, s mi több, megalázza, a továbbiakban semmit sem akar bizonyítani. Mivel a pedagógus a felnőtt ebben a viszonyrendszerben, az ő feladata, hogy megszerettesse önmagát és tantárgyát diákjával. Ha szeretettel, tisztelettel viszonyul a tanulóhoz, és sutba vágja a hatalmi játszmákat, magához édesgetheti a gyermeket, és ezzel kezdetét veszi a matematikaszeretet, az idegennyelvek iránti rajongás vagy a fizika imádata például, nem beszélve arról, hogy kiépül egy őszinte kommunikációra alapuló kapcsolat tanár és diák között.

A pedagógus a szülő után a legfontosabb: nem mindegy, hogy milyen mintát közvetít

A pedagógus oktató és nevelő munkát végez: ismeretet származtat át, megtanítja a diákot írni, olvasni, számolni, tanulni, konkrét készségeket alakít. Miközben tudást ad, értékeket, attitűdöket csen a gyermekek szívébe. Megmutatja, hogy miként viszonyulhatnak a világhoz, a munkához, az emberekhez, és arról is tanúságot tesz, hogy a választékos nyelvhasználat, a szeretet, az odafigyelés, az egészség megőrzése mennyire fontos egy kiegyensúlyozott ember életében.

Ahogyan viszonyul az élethez, ahogyan cselekszik, és ahogyan minderről beszél, az példaértékű: a gyermek, aki utánzással és mintakövetéssel tanul, készségekké alakítja mindazt, amit tanítójától lát – részletezte a szakember, kiemelve, hogy nem csupán pozitívumokat szívhat magába a diák, hanem negatívumokat is, ha a pedagógus alá-fölérendeltségre építi hivatását. Pedig szerepe óriási a gyermek életében: a szülők után a legfontosabb személy, akinek minden szava szent, minden tette követendő, és akitől egy egyszeri sértés is olyannyira beleéghet a gyermek tudatába, hogy annak visszhangja felnőttként is naponta visszaköszönhet.

Nem becsmérelheti a gyermeket a hajviselete, öltözködése, stílusa miatt

Egyes iskolák szabályok keretében mondják meg diákjaiknak, hogy mit viselhetnek a tanórákon: vannak tanintézmények, ahol még az egyenruha is kötelező, máshol a hosszú hajat illik copfban hordani. Van, ahol a szakadt farmernadrág gondot okoz, de akadnak intézmények, ahol kinek-kinek stílusára van bízva a megjelenés. Voltaképpen az iskola motivációjától függ, hogy működőképes-e az előírás: ha azért hoz szabályokat, mert hatalmi pozícióját és kontrollját akarja gyakorolni, az elfogadhatatlan magyarázat. Ha viszont az a célja, hogy egységesítsen, és kiküszöbölje a tanulók „neked csak ilyenre futotta” vetélkedését, az már megfelelő álláspont – vélekedett a szakember.

Tapasztalatai azt mutatják, ha a gyermeket nem zavarja a fejlődésben a hosszú haja, színes körme, rocker stílusa, akkor a pedagógusnak sem lehetnek gondjai azzal. Hiszen az iskolának az a lényege, hogy a gyermek képességeit, tudását gyarapítsa, és megteremtse a fejlődéshez szükséges feltételeket. Amennyiben sikerül tehetségüket kibontakoztatniuk, és nem hátráltatja őket a képviselt stílus, a szokatlan megjelenés, valamint nem akadályozzák a pedagógus oktató-nevelő munkáját azzal, hogy például provokatív ruhákat hordanak, akkor ízlésük dolga, hogy miként jelennek meg a tanórákon.

Dicsérni publikusan, észrevételt megfogalmazni személyesen kell!

Nagyon fontos együttélési szabály – amit egyelőre kevesen gyakorolnak – hogy dicsérni publikusan, plénumban, kritikát vagy észrevételt megfogalmazni pedig személyesen kell. Mivel azonban ennek nincs hagyománya a társadalomban, máig gyakori, hogy a tanító nyilvánosan, az osztályközösség hallatára becsmérli egyik diákját, akinek nincs megelégedve a hajával, a körmével vagy az öltözékével. Többségük bele sem gondol, hogy a nyilvános megszégyenítés a bántalmazás egyik formája, ami szóbeli lévén, hosszú évekre beleivódik az ember lelkébe, tudatába, és évtizedek múltán is beárnyékolja az önmagáról alkotott képét.

Holott a pedagógusnak, ahogyan más embereknek sem, nincs joga sértegetni, legyen az felnőtt vagy gyermek, senki sem érdemel lekicsinylést, megalázást, kirekesztést. Még akkor sem, ha túlzottan dekoltált a felsője, látszik a köldöke, vörös a haja vagy a körme, feketében jár, kócos vagy nyáron is bakancsot visel. Ha nem is egyezik a diák megjelenése a tanintézmény alapelveivel, a modor és a stílus, amivel közli a pedagógus, sorsdöntő lehet: hiszen érdeklődve is rávezetheti a gyermeket, hogy nem helyénvaló tanórán úgy megjelenni, ahogyan tette. A „biztosan tudsz ennyi nyaklánccal írni, nem lóg a füzetedbe az ékszered?” kérdés sokkal elfogadhatóbb, mint az „úgy nézel ki, mint egy rab, aki elszabadult” beszólás. Ez utóbbi megnyilvánulással a pedagógus önkéntelenül is mintát ad át a gyermekeknek, méghozzá arról, hogy miként lehet a másikat megszégyeníteni, bullyingolni.

Valószínűleg a gyermekek is tudják, miként működik egymás megalázása, de azáltal, hogy tanítójuktól látják, felhatalmazva érzik magukat a hatalmi harcra. „Ha a tanci is azt teszi, akkor nekem is szabad” elvre hivatkozva bántják egymást a továbbiakban – magyarázta a szakember, kiemelve, hogy napjainkban gyermeket, családot, pedagógust és iskolavezetőséget is kihívások elé állít az egyre hangosabb és gyakoribb iskolai bántalmazás.

A szülőnek kell kiállnia gyermekéért

Amint a gyermeket bántás éri, ideális esetben az az első dolga, hogy közli szüleivel, mi történt vele az iskolában. Ezzel szembesülve a szülőnek jogában áll megtudnia, hogy mi zajlott az osztályteremben, de ügyelnie kell arra, hogy ne számonkérőn, minősítve várjon magyarázatot a pedagógustól. Célravezetőbb, ha higgadtan és érdeklődve szembesíti az oktatót azzal, hogy tisztában van az esettel, amelynek következtében gyermeke szomorúan tért haza, és érdemes meghallgatnia a felnőtt álláspontját is.

A nevelési folyamatban gyakran elhangzik, hogy „a gyermeknek kell kiállnia magáért” – ez reális elvárás, sőt, érvényes a pedagógus-diák kapcsolatra is, ha a felnőtt átlépi a határt, azonban társadalmunk érzelmi intelligencia szempontjából nem tart még ott, hogy a tanulók merjenek felszólalni saját jogaik mellett. Hiszen még az osztálytársakkal való hatalmi harcokban is ritkán merik megvédeni magukat, mert a lehetséges következmények gúzsba kötik őket. Ha a bántalmazó pedagógustól megkérdezné az áldozat, hogy miért becsmérelte társai előtt, miért fölényeskedett vele, azt egyes oktatók felségsértésként értelmeznék, és máris visszavágnának a szintén sokak által ismert „nekem te ne pofázz!” felszólítással.

A szakember szerint pozitívum, hogy felnövekvőben van az a generáció, amelynek fiataljai nem tűrik a hatalmi játszmákra épített kommunikációt, és egyre többen mernek magyarázatot kérni a felnőttől kirohanásai miatt. Ezzel szemben mégis sokkal többen vannak, akik máig érzékelik a hatalmi státuszt, a felsőbbrendűséget, ezért fejüket lehajtva tétlenül tűrik, ahogy a „második szülő”, azaz a tanító megalázza őket, és hallgatják, ahogy a becsmérlő szavakon tucatnyi diák kuncog. Egyetlen mentsváruk az lehet, hogy bizalmi kapcsolatot tartanak fenn szüleikkel: ennek köszönhetően hazaérve van merszük beszámolni a történtekről – a gyermek őszintesége pedig az a pont, amikor a szülőnek cselekednie kell.

Szalay Zsuzsanna úgy véli, túlságosan megengedőek vagyunk a lelki bántalmazással, ugyanis egy összevert gyermek láttán ki-ki ugrik, hogy felelősöket, magyarázatot keressen, de egy szomorú, szorongó fiatal már kevésbé ösztökéli a felnőtteket cselekvésre. Holott a lelki bántalmazás nyoma egy életen át sanyargathatja az áldozatot, tehát ugyanannyira súlyos, mint a fizikai agresszió. Rengeteg depresszió, szorongás és öngyilkosság származik egy „ártatlan” sérelemből, amelyet sokan azzal bagatellizálnak, hogy „kisírod magad, és máris megkönnyebbülsz”.

Ámde a gyermek nem úgy tanul meg kiállni magáért, hogy a szülő legyint szomorúságán, cserbenhagyja, vagy azt mutatja, hogy gyávának kell lenni és le kell nyelni a sértéseket. Hiába várja el a felnőtt, hogy csemetéje megvédje magát, amíg számtalan érett ember sem tud támadási helyzetben megfelelően reagálni. Egy gyermek, aki a szociális készségeket éppen tanulja, és akinek önbizalma, személyisége fejlődésben van, nem fog tudni megfelelő minta nélkül kiállni magáért. A szülők egy része azonban nem mer lépni, mert megtorlástól tart – holott ez az érv nem helytálló, ugyanis minden megtorlás jelenthető, számonkérhető, és addig húzható a „harc”, míg a bántalmazó pedagógus vagy bántalmazó diák pozícióját féltve feladja a gonoszkodást.

Sokkal több trauma származhat abból, hogy még a szülő sem áll ki gyermekéért: egyrészt azt tanítja, hogy konfliktus esetén jobb gyávának maradni, másrészt azt sugallja csemetéjének, hogy amikor legnagyobb szüksége lett volna a felnőttre, az sorsára hagyta.

Az osztályközösségnek is van feladata

Az iskolapszichológus arról is felvilágosított, hogy bántalmazás esetén a „szürke, háttérből szemlélő közösségnek” is feladata van. A cél az, hogy a diákoknak legyen bátorságuk szemlélő pozíciójukból kiemelkedni, és arra kérni a felnőttet vagy diáktársat, hogy „hagyja abba”, „álljon le”, „legyen vége a gonoszkodásnak”. Törekedni kell arra, hogy a gyermekek ne megfélemlített szürke háttérként hallgassák a pedagógus kirohanásait: ha ugyanis kilépnek és felszólalnak az igazságtalanság ellen, a közösségi erőnek köszönhetően a bántalmazási történet nem tud tovább fejlődni.

Hozzátette, pedagógusként nehéz kívül helyezkedni a „tekintélyes” szerepből, mert pedagógiánk évszázadokra visszamenően alá-fölérendeltségen alapul, ezért megterhelő a megrögzött beidegződéseket levetkőzni. Bármelyik osztályközösségben előfordulhat, hogy a tanár nem megfelelő stílusban, nem elfogadható szavakkal minősíti diákját – mivel emberek vagyunk, és a hibázás lehetősége minden cselekvésünket beárnyékolja, addig tisztázható minden kifakadás, amíg az oktató képes a bocsánatkérésre. „A bocsánatkéréssel nem esik le a korona a fejünkről” – hangsúlyozta a szakember, hozzáfűzve, hogy a pedagógusnak feladata hangosan kimondani azt is, hogy „ne haragudj, nem akartalak megbántani”.