„Elhittem, hogy jó vagyok, de nem elég jó. Ma már tudom: ami vagyok az elegendő” – vízfejűséggel született, asszisztensnek tanult
„Gyermekkoromban nem kaptam annyi bántást, mint most, felnőttként. Nemrégiben valaki közölte velem, hogy szép a szemem. Szép az arcom. Szép az ajkam, de összességében a fejem nem tetszik neki, mert túl magas a homlokom” – kezdte történetét a csíkszeredai Osváth Kata, akinek születésekor állapítottak meg vízfejűségét, ami egyensúlyérzékelésére és látására is hatással volt, nem beszélve arról, hogy kamaszkorát és kapcsolatait is beárnyékolta. Ugyan a csúfolódó szavak ott visszhangoztak a gondolataiban, tudatos önismeret árán az elmúlt években megszerette önmagát – ezzel együtt pedig embertársait is. Hiszi, hogy az emberek jók, de felvilágosulatlanok, ezért döntött úgy, hogy asszisztensként kapcsolja össze a sérült és ép emberek világát. Kiszolgáltatott helyzetében senki sem mustrálja az őt ellátót: legyen magasabb homloka vagy átlagnál nagyobb testsúlya, elfogadással viszonyul a beteg az ápolójához. „És éppen erről szól az élet: természetesnek kell lennie a különbözőségnek, mert van egy sokkal fontosabb tényező, a szeretet” – vélekedett beszélgetésünk folyamán.
A 24 éves Osváth Kata gyermekkorát meghatározta sérültsége és az azzal együtt járó időszakos műtéti beavatkozás, folyamatos ellenőrzés. Nyolchetes csecsemőként műtötték meg először, hatéves volt, amikor harmadik művi beavatkozásán is átesett. Gyermekkorában nem kellett különösképpen magyarázkodnia amiatt, hogy vízfejűséggel született, a társai ugyanis nem tulajdonítottak nagy jelentőséget a méretbeli különbözőségeknek, csupán annyit értettek meg az egészből, hogy Kata kiváltságos helyzetben van, mert időszakonként Magyarországra utazik.
Ép testben ép lélek – mondogatjuk egymásnak anélkül, hogy belegondolnánk, valóban csak akkor ép a lélek, ha a test működése kifogástalan? Ezernyi mozgáskorlátozott és különféle sérültséggel élő személy létezik körülöttünk, akik – bár az élet egyes területein akadályokkal néznek szembe – lelkükben ugyanannyira egészek, mint ép embertársaik. Vagy egészebbek. Ép lélek című sorozatunkban a Hargita Megyei Mozgássérültek Egyesületének néhány tagját mutatjuk be, olyan személyeket, akik sérültségükkel együtt fogadták el magukat és valósították meg az álmaikat. A sorozatot az egyesület Korlátlan sikertörténetek című videója inspirálta.
Vízfejűségét születését követően állapították meg nála az orvosok – a kilencvenes években nem volt lehetőség a terhességkövetésre, így világra jöttekor csak annyit tudtak mondani édesanyjának, hogy „baj van”, és fejlődési rendelleneségként magyarázták diagnózisát, ami öröklődés útján magzati korban is kialakulhat, de az is gyakori, hogy felnőttek esetében egy ütés vagy baleset következtében jön létre. Hetekig kellett a korházban időzniük, hogy a súlya gyarapodhasson, közben senki sem tudta útbaigazítani a szülőket. A családorvosuk volt az egyetlen, aki hitt benne, hogy a fejlődési rendellenességnek nem kell életveszélyes következményekkel járnia, így felvette a kapcsolatot egy magyarországi orvoscsapattal, és néhány hetes páciensét műtéti beavatkozásra küldte.
„Ha az agyat és gerincet óvó agyvíz felgyülemlik, érelzáródást okozhat. Ismertem vízfejűséggel élő gyerekeket, akik ma már nincsenek köztünk, és olyanokat is, akik mozgássérültek, értelmileg fogyatékosok lettek, esetleg beszédnehézségekkel küzdenek vagy teljesen lebénultak” – részletezte a kór következményeit Osváth Kata, amit hatéves korára esetében sikeresen mederbe tereltek a szakemberek, és implantátummal szabályozták a vérereket. „Szoktam is viccelődni ezzel: míg egyes nők vágynak az implantátumokra, nekem volt szerencsém kislányként részesülni az elsőben” – tette hozzá humorosan, kiemelve, hogy bár az egészsége megmaradt, jócskán akadtak nehézségei. A nem megfelelő egyensúlyérzékelése miatt későre tanult meg járni, illetve nem tudta elsajátítani a biciklizést sem; 21 éves korában egy kitartó piláteszoktatónak köszönhetően sikerült megtapasztalnia, milyen érzés két keréken tekerni. Emellett a látása is sérült, mondhatni, egy szemmel szemléli a világot, ennek kiküszöbölésére már hároméves korától kezdve szemüveget visel.
Noha a családját megterhelte, hogy legkisebbként betegen jött világra, jómaga sosem érezte, hogy kórházakba járni és orvosokkal társalogni ördöngösség lenne. Ellenkezőleg: szinte várta, hogy utazhassanak egy újabb beavatkozásra, mert tisztában volt vele, hogy a „kevés rossz” hamar elillan, és a műtétet vagy kellemetlen vizsgálatokat városnézés, felfedezés követi. Míg a kórházi ágyon feküdt, volt, hogy eszébe jutott, pajtásai otthon most kaphatják ágyba a kakaójukat, neki pedig steril szobában kell időznie. Mégis inkább az maradt meg benne, hogy Budapesten kitárulhatott előtte a világ: barátokra tett szert, egykori kezelőorvosa máig meghallgatja, ha problémákkal keresi fel. Mivel a személyzet kedvesen viszonyult hozzá, már gyermekként eldöntötte, hogy asszisztensnek tanul, mert minden vágya volt továbbadni a sok szeretetet és odafigyelést, amelyben részesült. Nemrégiben sikeresen elvégezte az asszisztensképzőt, jelenleg azonban nem asszisztensként, hanem a Hargita Megyei Mozgássérültek Szervezeténél lát el feladatokat.
„Életem folyamán mindig ahhoz kellett idomulnom, hogy az emberek mérőszalagokkal közelítenek felém”
Elmondása szerint, kamaszkorában és felnőttként szembesült az ítélkezéssel, ebben az időszakban kezdte éreztetni vele a társadalom, hogy mivel nem felel meg a standardoknak, nem elég jó, ezért nem is élhet teljesértékű életet. A közösségi média is folyamatosan sulykolta belé az ideális női képet, illetve környezete is bőszen hangoztatta elvárásait, így Osváth Kata alkalmanként magába roskadt. „Eleve nehéz az önelfogadás, mert mindenhonnan árad feléd a tökéletesség képe, hát még akkor, ha akadályozottsággal élő vagy” – indokolta önbizalomhiányát.
Az önelfogadás máig nehézkes számára, amit még inkább beárnyékol az emberek viszonyulása. Mint mondta, élete folyamán mindig ahhoz kellett idomulnia, hogy az emberek egy része „mérőszalagokkal” közelít felé, és aszerint ítéli meg őt. Nem tudják, mit és miként mondjanak neki, mert az az első gondolatuk, hogy egy korlátozottsággal élő ember értelmileg is sérült, ezért általánosítanak, „bélyegeket osztogatnak, amiket alig lehet lemosni”.
„Egy család számára mindig csalódás, ha betegen születik a gyermek: a nővérem kistestvérre vágyott, és engem kapott, akit úgy kellett óvni, akár a hímestojást. Minden figyelem rám hárult” – idézte fel a nehézségeket generáló tényezőket, kiemelve, hogy az sem segített a társadalomba való beilleszkedésében, hogy édesanyja elég korán egyedül maradt a feladatokkal. „Tízéves voltam, amikor édesapám meghalt. Édesanyámnak egyedül kellett helytállnia, és féltett, mindentől óvott” – emiatt hosszú ideig nem értette, miért nem élhet úgy, mint társai. Miért nem labdázhat, miért nem tornázhat, miért kell óvatosnak lennie.
Azonban folyton érdeklődött az állapotáról, próbálta megfejteni a vízfejűséget, gyakran elővette az orvosi látleleteit, így lassacskán szertefoszlottak a kétségei, és beletörődött sorsába. Megtudta, hogy a legkisebb fejsérülés is visszafordíthatatlan következményekkel járhat, ezért kell óvatosabban léteznie, mint az átlagos gyermekeknek. „A vízfejűségemmel nem tudok, mit kezdeni. Ez létező, ezzel együtt kell élni. Inkább hálás vagyok azért, hogy nem hátráltat a kommunikációban, a tanulásban, a mindennapi teendőimben”.
Úgy érzi, sokat erősödött azáltal, hogy sérülten született, mert a nehézségek leküzdése gyarapította a kitartását, a teherbírását, és változtatta a világlátását. Hiszen kezdetben önmagát is keretek közé szorította, a külsőségekre fókuszált, bizonyítási kényszerrel küszködött, miközben egyre nyomasztóbban érezte, hogy nem elég jó a társadalom számára.
Folyamatosan arra törekedett, hogy a testén lévő „támadási pontoktól” megszabaduljon, ezért indult el a fogyás útján is, és szabadult meg 20 kilogrammtól. Kényszeresen iparkodott arra, hogy olyan legyen, mint bárki más, és szinte megfeledkezett arról, hogy nem kell saját testét, lelkét és értelmét metszenie csak azért, hogy szerethetőbbé váljon. „Sokszor időztem otthon magányosan, olvastam, filmeket néztem, gondolkodtam, mert az volt a célom, hogy visszataláljak önmagamhoz. Egyszer csak megvilágosodtam: a fogyatékom hozzám tartozik, ez is én vagyok, büszkének kell lennem rá” – idézte fel, hogy miként indult el az önismeret útján, és hogyan sikerült kifogások helyett szeretettel tekintenie önmagára.
Mióta elkezdte kegyesebben szemlélni magát, a társadalomhoz is elfogadóbban viszonyul: kevésbé bántja, ha valaki tapasztalatlansága okán epés megjegyzéseket tesz külsőjére. Biztos benne, hogy a fiatal és felnőtt generációk mentalitása már alig formálható, de az utánunk jövőké még változtatható: „A legkisebbeket kell arra nevelnünk, hogy teljesen hétköznapi dolog, hogy sérültek is élnek közöttünk, és nem kell félniük szeretni ezeket az embereket”. Számára az lenne a legfelszabadítóbb, ha a társadalom továbblátna a „sérülteken segíteni kell” szerepén, és ahelyett, hogy ki-ki folyton ugrana, hogy tétován elvegyen dolgokat egy fogyatékkal élő lába elől, átkísérje az utcán a mozgássérültet, vagy lesütött szemmel, kezeit tördelve szabadkozzon gondolataiért, egy célravezetőbb stratégiát alkalmazna: „úgy közelítene a fogyatékkal élőhöz is, mint bárki máshoz”.
„A sérülteknek nagy feladatuk van a világban: jelen kell lenniük, meg kell ismertetniük a társadalommal a sokszínűséget”
Osváth Kata önelfogadását a Hargita Megyei Mozgássérültek Egyesületének tagjai is segítették. Köztük tanulta meg, hogy nem kell az összes embernek megfelelni, mindenki szeretetéért teperni. Elegendő a család és a barátok szeretete, éppen ezért tanácsolja azt sorstársainak, hogy ne vállalják fel gyengeségeiket mindenki előtt, mert kiszolgáltatott helyzetükkel bárki visszaélhet: „nem szükséges magyarázkodnunk az állapotunk miatt, nem szabad mindenkit a bizalmunkba fogadnunk, mert – bár hosszú távon megerősíti az embert a rengeteg fájdalom – azt a szenvedést, amit a szembesítés folyamán elszenved a sérült ember, nem köteles átélnie” – vélekedett beszélgetésünk folyamán.
Kapcsolódó
Meggyőződését azzal magyarázta, hogy az ép emberek reakciója gyakran nem megfelelő, ami a sérült személyek számára önbizalomromboló. Sokkal fontosabb, hogy megadjuk egymásnak a tiszteletet, mert az mindenkinek jár, függetlenül attól, hogy az ember egészséges, sérült, vagy hangoztatja, esetleg magában tartja egészségügyi állapotát. Természetesen van, amikor kiszolgáltatott az akadályozottsággal élő személy, de akkor is elsősorban ember, tehát a segítséget tisztelettel együtt kell kapnia, és nem sajnálkozással, lekicsinyléssel, bántásokkal fűszerezve. „Ha azt mondanám, hogy eltört a kisujjam, senki sem feltételezné, hogy nem vagyok épelméjű. De amint meghallják, hogy akadályozottsággal élők vagyunk, a többség első gondolata az, hogy nem lehet velünk beszélni, mert értelmileg is fogyatékosok vagyunk” – magyarázta Osváth Kata, majd hozzáfűzte, a sérültek harcosok, mert skatulyáik ellenére minduntalan bebizonyítják, igenis képesek arra, amire a társadalom nem tartja elegendőnek őket.
Meggyőződése, a sérülteknek nagy feladatuk van a világban: jelen kell lenniük, meg kell ismertetniük a társadalommal a sokszínűséget, mert az is az élet része, hogy az ember különbözik a társaitól.
CSAK SAJÁT
.jpg)
