„Két órája nem volt elérhető a Messengeren, titkon örültem, hogy végre jobban van, sikerült elaludnia. Kis idő múlva telefonáltak a kórházból, közölték, édesanyám életét nem tudták megmenteni” – osztotta meg velünk fájdalmát Csegezi Botond olvasónk, aki márciusban szüleivel együtt fertőződött meg koronavírussal. Elmondása szerint szörnyű időszakot éltek meg, amelynek súlya máig ránehezedik: az egészsége nem a régi, pánikrohamok gyötörték, közben pedig szomorúság és bűntudat, hogy szülője hirtelen és kegyetlen körülmények között távozott: „előző este még azt írta, nem bír aludni, nagy a zaj körülötte, nagyon fél” – idézte fel beszélgetésünk folyamán.

Felhívást fogalmaztunk meg, amelyben arra kértük olvasóinkat, jelentkezzenek, ha a járvány következtében veszítették el családtagjaikat, esetleg ők maguk vészelték át a fertőzést. Az élet írta című sorozatunkban olyan személyek beszámolóit közöljük, akik a koronavírus miatt megjárták a poklok poklát. Míg egyeseknek sikerült a mélységből magasságba törniük, addig mások megválaszolatlan kérdésekkel, ürességgel, gyásszal maradtak. Ha úgy érzi, önnek is lenne egy figyelemfelkeltő története, jelentkezzen az office@maszol.ro e-mail címen.

A Fehér megyei származású Csegezi Botond sosem kételkedett a koronavírus-járvány komolyságában. Kezdetektől fogva maszkot viselt, betartotta a szabályozásokat, óvta saját és szülei egészségét, különösen az édesanyjáét, aki szívproblémákkal és túlsúllyal küszködött. „Haragudtam azokra, akik legyintettek, hogy csak egyszerű hűlés, mindenkinek át kell esnie rajta, illetve sosem értettem, szakértelem hiányában miért beszélnek a járványról úgy az emberek, mintha orvosok lennének” – magyarázta.

Hozzáfűzte, a járvány alattomosan, egyszerre támadta mindhármukat, máig találgatják, hogy miként fertőződhettek meg. Tüneteik lassacskán bontakoztak ki és fokozatosan erősödtek fel: kezdetben soha nem tapasztalt, „leírhatatlan érzések” hatalmasodtak el felette, nem bírt aludni, nem találta a helyét. Hétfőn, a buszállomásban szintén zavart volt, majd a munkahelyére már égő szemekkel és tüzes arccal érkezett. Felettese is látta, hogy rendkívül rosszul fest, ezért hazaküldte. Közben édesanyjával egyeztetett, aki arról számolt be, hogy jól van, de köhögés gyötri. Mire hazaért, már nagyon gyenge volt, másnap felkereste a családorvost, aki tesztelésre küldte. Amint kiderült, hogy a teszt pozitív, karanténba került a család – idézte fel a gyorsiramú időszakot.

Noha édesapja nem panaszkodott, ő is nagyon beteg volt: egész nap feküdt az ágyban, bágyadt volt. Visszagondolva mégis úgy látja, neki sikerült legszerencsésebben átvészelni a családi kálváriát. Csegezi Botond és édesanyja sokkal jobban lebetegedtek: „a karanténunk másnapján mindketten belázasodtunk, az orvosunk kezelést írt fel. Mivel nem javult az állapotunk, engem Nagyenyedre küldtek röntgenre, ahol kiderült, hogy kétoldali tüdőgyulladásom van”.

Beismerte, máig nem érti, hogy abban a percben, amikor az orvos megkérdezte, hozzájárul-e, hogy beutalják a kórházba, az asszisztensnő miért intette, hogy ne tegye, de ennek következtében döntött úgy, hogy otthon marad. Közben az édesanyja egyre erőteljesebben köhögött, ezért őt és az édesapját is Nagyenyedre szállították, ahol mindkettőjük tesztje kimutatta, hogy valóban koronavírussal fertőződtek. „Úgy vélem, édesanyám akkor tévedett, amikor úgy döntött, otthon marad, ahelyett, hogy kórházi segítséget igényelne”, mert hiába szedte a gyógyszert, egyre csúnyábban köhögött, nem bírt aludni, ingerült volt.

Mivel folyamatosan gyengült, mégiscsak kórházba utalták, ám már annyira súlyos állapotban, hogy a mentőautóban elájult. Míg édesanyja az intenzív terápiás osztályon feküdt, jómaga otthon lábadozott: családorvosa tanácsára megpróbált kint járkálni a friss levegőn, de annyira gyengének érezte magát, hogy csak ülni tudott, lépegetni már nehezére esett. „Hetekig bent feküdt édesanyám, üzeneteket váltottunk naponta. Három hét elteltével már egészségesebbnek tűnt, az orvosok azt rebesgették, hogy hétvégén akár hazaengedhetik” – idézte fel a megnyugtató szituációt, aminek nem örvendezhetett sokáig.

Pedig oxigénkoncentrátort béreltek volna otthonra, mert oxigénmaszk nélkül édesanyja véroxigénszintje folyton csökkent, az orvosok tanácsára úgy tervezték, míg felépül, otthon is segítik a légzését. Mégsem kerülhetett erre sor, az anya pár nappal hazamenetele előtt arra panaszkodott, hogy fájlalja a hátát, nem bír aludni, rosszul érzi magát, de mindezt hosszú ideje fennálló hátproblémáival magyarázta. „Jeleztem neki, hogy szóljon az orvosának, pénteken már nem igazán írt üzeneteket, folyton azt lestem a Messengeren, hogy aktív-e. Este írta, hogy nem aludt, zaj van, fél, rosszul érzi magát” – részletezte Csegezi Botond, aki 23 órakor meglepődötten tapasztalta, hogy már két órája nem volt elérhető édesanyja.

Elmondása szerint a zavaros élethelyzetben nem gondolt a legrosszabbra, mi több, megnyugodott, hogy sikerült elaludnia szülőjének, pozitív lelkiállapotából azonban csakhamar kibillentette a kórházból érkező telefonhívás: míg 15 perccel a hívás előtt azon gondolkodott, hogy édesanyja pihen, erősödik a szervezete, hazamehet, a telefonáló komoly hangon közölte vele a halálhírt. „Sajnáljuk, édesanyja szívinfarktusban elhunyt. Nem tudtuk megmenteni az életét” – ismételte beszélgetésünk folyamán gépiesen az orvos szavait. Közölték, hogy a halálok a koronavírus szövődményének tekinthető. A hallottak olyannyira megrendítették, hogy máig nem sikerül teljesértékű életet élnie. Megtörte a tény, hogy édesanyja nem érkezik meg, nem a „betegségét alussza ki”, és többé soha nem ébred fel. 

A temetésszervezést a gyász mellett kellemetlenségek hátráltatták: édesanyja életében azért hálálkodott, hogy Marosújvárról Székelykocsárdra férjhez menve neki is helye lesz a magyar temetőben. Ebbéli meggyőződésükben választották ki a sírhelyet férje családtagjainak hantja mellett, amikor a jelenlévő református presbiter kifogásokkal és heves vitával kezdte szabotálni a sírásást. Olyannyira indulatosan tiltakozott, hogy nem volt más választásuk, gyászukkal és megalázottságukkal édesanyja szülővárosába kérték vissza magukat, hogy szerettüktől méltó végső búcsút vehessenek. „A lelkiismeret-furdalásunkat tetézi a tudat, hogy hiába volt életében nyugodt azért, hogy halála után helye van a temetőben, és családját nem terheli, halálában megszégyenítették” – panaszolta interjúalanyunk.

Csegezi Botond és édesapja, amint felépültek betegségükből, különféle vizsgálatoknak vetették alá magukat, hogy megbizonyosodjanak egészségi állapotukról. Fény derült édesapja vérnyomásproblémájára, de Botondnál semmiféle betegséget nem diagnosztizáltak. „Mégis máig megtörténik, hogy nagyot dobban a szívem, megijedek, vizslatom magam, hogy szívproblémák vagy pajzsmirigygondok fognak-e ismét térdre kényszeríteni. Nem érzem gyógyultnak magam” – panaszolta, kiemelve, hogy pánikrohamainak gyökere a félelem, hiába mondják, hogy egészséges, nem bír szabadulni aggodalmaitól.

Éppen ezért pszichológus segítségét kérte, aki arra buzdította, hogy vitaminokkal erősítse az immunrendszerét. Noha a vitaminok hatására 15 kilót hízott, mégsem sikerül talpra állnia. Főként lelkileg sínylette meg a családi tragédiát, édesanyja elvesztése hatalmas űrt hagyott benne.