Egy év hírek és Facebook nélkül: lemondott okoseszköz-függőségéről, és példáját nyolcéves gyermeke is követte
A gyerek nem az iskolában válik a képernyő rabjává, hanem otthon, a szülei mellett, ha rossz példát mutatnak neki – vallja a csíkszeredai Szabó László, aki már egy éve tiszta: nem foglya a folyamatos tájékozódási kényszernek, sem a közösségi médiának. Mióta szembenézett függőségével, és azt sikeresen maga mögött tudja, nem csupán saját élete vált kiegyensúlyozottá, hanem nyolcéves gyermekéé is. A fiú, látva apja önmegtartóztatását, fiókba tette saját okoskészülékét, és nyitni kezdett az élet felé: madarakat, növényeket csodál, sportol, és szüleivel, testvérével rengeteg minőségi időt tölt. Bár nem ismeri a legújabb videójátékokat, és nincs tisztában a legfrissebb influenszer tettekkel, nem érzi magát lemaradva társaitól. Sőt, sok mindenben előttük jár, amiért felnéznek rá az osztályban. Az édesapával beszélgettünk a Facebookról és hírekről való leszokásról, a szülői példáról és a telefon nélküli nyugodt életről.
Szabó László vendéglátósként tevékenykedik, de dolgozott már külföldön is, ott vált igazán a közösségi média rabjává. Az online sakkjáték és az Instagram függője volt leginkább, valamint a híreké, amelyeket napi többször végighallgatott, elolvasott, folyamatosan itta magába az újabb és újabb információt, mígnem egy évvel ezelőtt döntést hozott, amihez azóta is hűen ragaszkodik: lemondott a közösségi oldalak használatáról.
Döntéséhez több tényező vezetett: mivel a járványidőszak első évét hírolvasással, egésznapos tájékozódással és közösségi médiával töltötte, érezte, változtatnia kell, mert a rengeteg információ szorongóvá, feszültté tette, és egyre inkább úgy tűnt, bedarálja valami körülírhatatlan erő, ami elszakítja a közösségtől, a barátoktól és a családtól. Az elhatározásában meghatározó szerepet játszott Nicholas Kardaras függőségszakértő A képernyő rabjai című könyve, melyet egy rádiós műsor javaslatára szerzett be, és ami egyszer s mindenkorra felnyitotta a szemét. „Miközben olvastam, úgy tartottam igazságosnak, hogy félretegyem azt, aminek rabja vagyok. Noha az író figyelmeztet, hogy nem hirtelen kell lemondani a közösségi médiáról és az okoseszközről, és azt is hangsúlyozza, hogy ezek, ha rendeltetésüknek megfelelően használja őket az ember, igenis hasznosak, nekem mégis szünetre volt szükségem. Drasztikus lépésre szántam el magam: mindent félretettem” – részletezte Szabó László.
Telefonjáról nem törölte le az Instagram és Facebook applikációt, ahogyan fiókjait sem szüntette meg ezeken a platformokon. Célja ugyanis nem az „ellenség” megsemmisítése, hanem önmaga legyőzése volt. Önuralmat gyakorolva, a képernyőn egyre inkább gyűlő kis piros értesítések ellenére sem kattintott az ikonokra.
Az egy évnyi függetlenség és szabadság során ráeszmélt, voltaképpen nem is az alkalmazások adta lehetőségek tették igazán függővé, hanem az okoseszköz maga, amely folyton elérhető volt: amint magányosnak érezte magát, vagy kényelmetlen, esetleg nehéz élethelyzetbe csöppent, csak egy gombot kellett megnyomnia, és a kijelző kékesen derengő fénye egy illúzióvilágba röpítette, azt az érzetet keltve, hogy nincs egyedül. Mindegy volt, hogy játékra kattint vagy az egyik közösségi oldalra, a görgetésekből szinte semmit nem jegyzett meg, csupán egy nyugtató, de egyben feszültséget keltő érzéssel maradt, ami további kattintásra ösztökélte. Így jutott el odáig, hogy már séta, vezetés, családi események, hivatali ügyintézés és munka közepette is elő-előkapta a telefonját, hogy rápillantson.
Nicholas Kardaras az Egyesült Államok egyik vezető függőségszakértője, egy felnőttek számára létrehozott elvonóprogram, a Hamptons Discovery alapítója és igazgatója. Korábban a Stony Brook Medicine professzoraként neuropszichológiát oktatott. Több cikke jelent meg a Psychology Todayben, a Fox News rendszeres szakértője, közreműködött a CBS Evening News és az NPR műsoraiban. Feleségével és ikergyerekeivel a New York állambeli Sag Harborban él.
Mint mondta, a könyv szerzője azt javasolja, hogy a függők naponta egy-egy órával csökkentsék képernyőidejüket. Ő viszont annyira túltelítettnek érezte magát az információktól, hogy egyedüli megoldásnak a hirtelen és teljes lemondást látta – ez eleinte roppant idegőrlő volt, első nap elvonási tüneteket tapasztalt magán. „Hirtelen izzadni kezdtem, olyan volt az első nap telefon nélkül, mint az első cigaretta nélkül” – érzékeltette függősége súlyosságát. Rossz érzése enyhítése érdekében keresni kezdte a csíkszeredai és környékbeli kikapcsolódási lehetőségeket, így talált több családi programra, sportlehetőségre, közben nagyokat sétált, biciklizett, olvasott, és kis időn belül arra lett figyelmes, hogy a gondolatai kitisztultak. Mintha szertefoszlott volna az őt körülölelő információs burok, ami látszatbiztonsággal és rengeteg stresszel járt.
Mindezt azzal magyarázta, hogy saját bőrén tapasztalta, ha két órán át nézte a képernyőt, utána semmi nem maradt a fejében, hiába mondtak vagy mutattak neki fontos dolgokat. Illetve sokkal feledékenyebbé vált, nem bírt koncentrálni a másik emberre, a történésekre. A könyv szerzője egyébként arra is kitér, hogy egy embernek nem lehet 150-nél több ismerőse: mivel a legtöbb felhasználónak ennél sokkal több van, az információdömping is súlyosabb, nem beszélve arról, hogy a Facebook „osztálytalálkozó szindrómaként” mindig a tökéletesség látszatát kelti. Az ott jelenlévők kiemelkedő szakácsok, társak, anyák, apák, gyermekek, munkavállalók és munkaadók, ami frusztrálja az embert.
Kapcsolódó
Noha A képernyő rabjai című könyv valójában a videójáték-függőség témáját taglalja, szembesíti az embereket minden gyengeségükkel, ami szenvedélybetegségeikben gyökerezik. Kísérleteket sorakoztat fel, kitér többek között arra is, hogy az égési sérülések okozta fájdalom is kezelhető videójátékkal, olyannyira erősen hat a függőség az emberre – dopamint szabadít fel, ami a szervezet mindkét jelátviteli rendszerében – hormon- és idegrendszerben egyaránt – szerepet játszik.
Szabó László arról is beszámolt, csakhamar megtapasztalta, hogy a közösségi médiáról való lemondás a kapcsolatok megrostálásához vezet. Tudatosult benne, hogy sok kapcsolata felszínes, és arról is megbizonyosodott, hogy ki az a néhány ember, akinek igazán fontos.
A gyermek életében elsőszámú példa a szülő: látva apja buzgóságát, nyolcéves fia is lemondott a kütyüzésről
László meggyőződése, hogy az okoseszközök viharos terjedésével egyre nagyobb veszély fenyegeti a gyermekek lelki egészségét, egy egész generáció agyát formálja át a modern technológia, ha túl fiatalon kezdik el használni azt. A könyv szerzője ezt kutatásokkal igazolja: agyi képalkotó eljárásokkal bizonyítja, hogy az okoseszközök ingerei rendkívül erősen hatnak az agy örömközpontjának dopamintermelésére, így összefüggés van a szüntelen képernyőbámulás és a figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar (ADHD), a különböző függőségek, a szorongás, a depresszió és a fokozott agresszió kialakulása között.
Úgy tűnik, családjukban nem áll fenn ennek a veszélye, ugyanis gyermekét inspirálta a szülői példa, így jómaga is sutba vágta az okoseszközt: „hazaállítottam a könyvvel, és a nyolcéves fiam elbetűzte a címét. Értetlenkedve nézett rám, ijedten kérdezte, hogy el tud rabolni a képernyő? Megmagyaráztam neki, hogy fizikailag nem, de mentálisan nagyon is” – osztotta meg velünk a beszélgetést, ami a csemete elhatározásához vezetett.
A gyermek ugyanis már ebéd közben izgatottan várta, hogy rajzfilmet nézhessen a telefonon. „Mi szülők, a kényelmünk és nyugalmunk miatt odaadjuk, sok családban így működik ez, a telefon egy harmadik fél, aki elcsitítja, megnyugtatja, lefoglalja a gyermeket. Ez pedig szörnyű irány” – fűzte hozzá Szabó László, aki elmondhatatlanul büszke fiára: a telefonja a fiókban ül, nem nyúl hozzá, helyette sportol, könyveket nézeget, a természetbe jár. Séta közben észreveszi az állatokat, meglátja, ha rügyeznek a fák, ha kinyíltak a virágok. Sokkal jobban érdekli az élet. Ez tette lehetővé, hogy természet- és madárismerete egy év alatt többszörösére gyarapodjon.
Eleinte ő javasolt gyermekének kikapcsolódási lehetőségeket, csapat- és küzdősportokra íratta, biciklizni vitte: mióta a nyolcéves mellőzi a kék fényt az életéből, nem fáradt, nem ingerlékeny, hanem kiegyensúlyozott, és érdeklődéssel tekint a világra. Nem zökkenti ki az sem, hogy amikor gyermektársaságba mennek, gyakori téma a videójáték, és ilyenkor társai értetlenkedve hallgatják, hogy ő nem ismeri egyiket vagy másikat, mi több, nem is játszik semmivel online. Nem csúfolják, nem nézik le emiatt. Ellenkezőleg, az osztályban tisztelettel tekintenek rá, mert hiába fiatalok még, érzik, hogy nagy dolgot tett barátjuk a lemondással.
A kisebbik fia 3 éves, ő még nem ismeri a telefonról nézett rajzfilmek világát, aminek nagyon örülnek szülei. Mióta nagytestvére telefon nélküli életmódot folytat, pozitív példát lát a kicsi, eszébe sem jut a képernyőt bámulni. Édesapjuknak meggyőződése, a kezelhetetlen hisztirohamok is egyrészt a túlzásba vitt képernyőidő következményei: ha nappal túl sokat időznek játékkal vagy rajzfilmekkel, az felkavarja őket, az idegrendszerüket megerőlteti, ezért a nap folyamán kiborulnak – mióta náluk nem uralkodik „kékfény mánia”, már látnak, ha odakint tartózkodnak.
Kapcsolódó
Például azt, hogy körülöttük szinte mindenki belemerül a képernyőzésbe: városi séta alkalmával, autóvezetés közben, kávézókban, játszótéren, buszmegállóban egyaránt. Sokaknak már a testtartásuk jelzi, hogy túlzásba viszik az okoseszközök bámulását, nekik ugyanis púpos nyakuk, úgynevezett „üzenetnyakuk” alakult ki.
Tapasztalták már azt is, hogy a gyermekükkel egykorúak unatkoznak a játszótéren, a természetben, és ha egy keveset játszanak, máris szaladnának haza, hogy visszatérjenek a digitális világba. Sok szülő azzal magyarázza a csemete túlzott képernyőidejét, hogy ha nem engedné a különféle játékokon játszani, lemaradna kortársaitól – osztotta meg velünk a tévhitet, amit fia megcáfolt az elmúlt egy évben. Mint mondta, nem elzárni szeretné őt az online világtól, csak nyugodtabb gyerekkort biztosítani számára, és ebben fia is partner, ugyanis nem akarja visszakapni a kékfénnyel teli életét. Pedig lehetősége van a továbbiakban is kézbe venni a telefont, hiszen ott a szekrényében, ő még sem ezt választja.
„Hangsúlyozom, hogy az okoseszközök igenis hasznosak, ha rendeltetésüknek megfelelően használja őket az ember, de létezik élet a képernyőn túl is. A legjobb érzés pedig azt megtapasztalni, hogy a gyermek nem szorong a kék fény hiánya miatt” – zárta beszélgetésünket Szabó László.
CSAK SAJÁT
