Kolozsvár egyik jellegzetessége, hogy időnként látni még az utcákon népviseletbe öltözött embereket – nem csak ünnepnapokon, hanem egy átlagos hétköznap délelőtt is például. A piacon, a templomban, a bevásárlóközpontokban, a főtéren és még az éttermek teraszán is. Noha mindennapos, hogy a környező falvakról betelepült idősek közül néhányan ma is felöltik a népviseletüket, a turisták mégis kerek szemekkel nézik, miként vonul át Mátyás király szobra előtt csütörtök délelőtt kimérten, tiszta és szépen vasalt széki öltözékében a 75 éves Fülöp Klára (született Zsoldos), akit sétára invitálunk. Elmondása szerint sosem mondott le az identitásáról, csupán egyszer történt meg, hogy „naccságának” öltözött egy szülői értekezlet miatt, de kellemetlenül érezte magát a ruhája nélkül. Ekkor elhatározta, hiába a nagyváros, az életét székiként éli le, és nem csupán a népviseletét tartja meg, hanem egyes szokásaikat is. Volt időszak, hogy 3 disznót nevelt a kincses városban, gazdálkodott munka után és kertet művelt, hogy piacozhasson. Ő ugyanis nem a „módért” költözött, hanem azért, hogy a fiai tanulhassanak.

Klári néniről egy baráti beszélgetés során hallunk először: akkor úgy hivatkoznak rá, ő az a széki asszony Kolozsváron, aki a városban is megmaradt székinek, nem dobta sutba az identitását. Rögtön érdekelni kezd, miként élhetett az elmúlt évtizedekben – a kommunizmus évei alatt és a rendszerváltás után –, illetve hogyan él napjainkban Kolozsváron egy hagyományait tisztelő széki nő, így csakhamar felkutatjuk és sétára hívjuk.

A röpke egy óra alatt az idős asszony jócskán feltarisnyáz bennünket bölcsességekkel. Például azzal, hogy a szeretet közel hatvan év után is éghet, ha két ember kölcsönösen tiszteli egymást; vagy hogy munkanélküli egészséges ember nem létezik, az csak munkakerülő; és saját példájával azt is igazolja, ha valaki keményen dolgozik és takarékosan él, két kezével építhet magának házat. Akár többet is.

A széki asszony, aki nem elégedett meg a háztartásbeli feladatokkal: „iskolaszolga”, takarító, földművelő, állattartó és piaci kofa is volt

Klári néni nem feszélyezett, amikor találkozunk. Éppen a Sorából (nem kolozsváriaknak magyarázatképpen: egy, a Főtérhez közeli bevásárlóközpontból szerk. megj.) igyekszik Mátyás király szobra elé, ahogy megbeszéltük. Kimérten, arcán kedves mosollyal lépdel felénk, az sem zavarja, hogy többen ámulnak-bámulnak rajta, lefényképezik vagy utána fordulnak. Ennyi év alatt megszokta már, észre sem veszi. Ő csak egyszer szégyenkezett az öltözéke miatt – legyint, amikor róla, mint jelenségről beszélünk, és rögtön mesélni kezdi történetét.

„Lehettem volna én is városi naccsága’, amikor Kolozsvárra költöztünk, vettem is magamnak új ruhákat. Ma is ott vannak a szekrényben, mert én egyszer népviselet nélkül mentem szülői értekezletre, és biza úgy éreztem, mindenki engem néz. Csúfnak éreztem magam, nevetségesnek. Hazamentem, levetkőztem, többé soha nem vettem le a népviseletem. Így járok a templomba, a városba, a piacra. Télen kozsókosan, csizmáson, nyáron ingesen”.

Megtudjuk, Klári néni 1948-ban született, gyermek- és leányéveit Széken töltötte, sőt még fiatalasszonysága néhány évét is, egészen 1985-ig, amikor férjével közösen úgy döntött, a család Kolozsvárra költözik. No nem azért, hogy „városi” legyen belőlük, ahogyan azt többen feltételezték, hanem azért, mert fiaik jó képességűek voltak, és hitte, többre termettek a mezei munkánál.

„Jó fiatalon férjhez mentem, épp a 16 évet töltöttem, ma már 58 éves házasok vagyunk, és én most is azt kértem a Jóistentől, legalább a hatvanadikat érjük meg. Nagyot kacagott a férjem, azt mondta, a hatvanadikon még kérünk vagy kettőt. Különben Széken laktunk egészen ’85-ig. A férjem Kolozsvárott dolgozott, született három fiúgyermekünk. Mindig vágyásom volt, hogy egy kicsit mások legyenek, mint mi, ne csak a földműves munkának éljenek. Jól tanultak, okos gyermekek voltak” – meséli családja történetét Klári néni. Hozzáteszi, a faluról városra költözés abban az időben sokkal nehezebb volt, mint mostanság: a forradalomig személyi igazolvánnyal sem rendelkezhettek, hiába vették meg a házat, sokáig nem tudták rendezni a hivatalos dokumentumokat.

A fiúk attól függetlenül tántoríthatatlanul tanultak tovább: a legkisebb egyetemre is eljutott, vallás-történelem szakon végezte felsőfokú tanulmányait. Ma vállalkozó, ahogyan a középső gyermek is – mondja büszkén az édesanya, majd elhaló hangon hozzáteszi, a legnagyobbat a Jóisten elvette. Huszonhárom éves volt, három hónapja nős, amikor autóbalesetben elhunyt. „Nekünk kellett a keresztet vinni tovább” – fűzi hozzá szomorúan, majd hálát ad a fennvalónak az unokáiért. Ők valamelyest feledtetik a bánatot, és az is az idős szülők kedvére tesz, hogy egy udvaron él a három család.

„Amikor a legnagyobb fiam egyetemre készült, én 160 napot dolgoztam három tanárnál ingyen, hogy felkészítsék őt. A forradalom előtt olyan jó jeggyel végzett, mégsem vették fel az egyetemre. Aztán elment katonának, amikor leszerelt, megnősült, s rá nemsokra meghalt a balesetben” – idézi fel a családi tragédiát, de a szemeiben szomorúság helyett megnyugvást látni. Elfogadta Isten akaratát, amiben talán az is segítségére volt, hogy meggyőződése, szülőként mindent megtett gyermekeiért.

Noha nem tudja, vagy legalábbis nem mondja ki, a beszélgetés folyamán az az érzésünk, hogy korának egyedi módon gondolkodó női személyisége volt: bevallja ugyanis, hogy abban az időszakban, amikor a nők inkább anyai és háztartásbeli szerepet láttak el, jómaga dolgozni vágyott, nem elégedett meg azzal, hogy csak a férje jár munkába, állami munkahelyet, öregségére pedig nyugdíjat akart magának.

Így aztán „iskolaszolgaként” helyezkedett el, azaz iskolát takarított, ami a kommunizmus idején kiváltságnak minősült, hiszen nem alkalmaztak bárkit ilyen pozícióra, a tanárok mellé. De már korábban is, a kollektívben, a gyereknevelés mellett szintén keményen dolgozott: kapálni járt; később pedig, amikor Kolozsvárra költöztek és még nem volt munkahelye, ámbár szükség volt a pénzre, tehetősebb családoknál takarított, ebből és a férje építőmunkás keresetéből tartották fenn magukat, és építettek házat a kincses városban.

„Sokáig fogunk mi még Széken lakni, mert hazamegyünk temetkezni”

Klára néni arról is szívesen mesél, hogy mit hagytak maguk mögött Széken, de mindvégig hangsúlyozza, nem fordítottak hátat a szülőfalunak. Például amikor már volt rá módjuk, Széken is felújították a házukat, amit 1967-ben építettek.  „A legszebb helyen van Széken: felül a katolikus templom, alul a református templom, szemben az iskola, autóbusz-megálló. Sajnáltam volna elprédálni, megtartottuk a gyökereinket” – lelkendezik, majd egy félmosollyal hozzáteszi, „sokáig fogunk mi még Széken lakni, mert hazamegyünk temetkezni”. Tán nincs is ennél mélyebb vallomás, a szülőföld iránti ragaszkodás legkisebb és legőszintébb megnyilvánulása ez.

Kiemeli, Kolozsváron is úgy éltek, mintha Széken lennének, 60 ár földön gazdálkodtak azután, hogy a nagyvárosba költöztek. „A férjem járt az építőtelepre, én akkor már az iskolában dolgoztam, de miután hazajöttem, elláttam az állatokat s mentem ki gyalog a lombra, amíg fújta a tízet. A férjem is jött, miután végzett. A fiam este kocsival hazavitt”.

Gazdálkodtak, amennyire a városi keretek lehetővé tették. Volt időszak, hogy három nagy disznót tartottak a városban. „Egyet eladtunk, kettőt levágtunk, s nem szenvedtünk hiányt semmiben. De ez ma is így van: csak a lisztet, cukrot, olajat és tejet vesszük meg a boltból” – kacag közben, mert tudja, egy kívülálló aligha értheti, miként tudtak „kettős életmódot”, két egymástól teljesen eltérő életet fenntartani.

Megtermelték a szükségest és még azon felül is, így évekig járt piacozni portékájával. Termett a kertjükben fokhagyma, zöldhagyma, saláta, feketeretek, csombor, kapor, káposzta – mert, mint mondja, a férje fiatalkorától hosszú éveken át egy hóstáti gazdánál szolgált, volt alkalma elsajátítani a kertészkedés mikéntjét és megszeretni a munkát.

Klára néninek meggyőződése, hogy mindent lehet Kolozsváron is, ha az ember akarja, gazdálkodhat, mezőre járhat, termeszthet magának zöldségeket. „Én munkanélkülit nem ismerek, csak dögöt” – utal csípős hangon arra, hogy sokan szabadkoznak, hogy nincs munkájuk, nincs miből megélniük, pedig dolgozni bármikor lehet, mert a lehetőség adott rá. Tapasztalatai szerint „ilyen világ soha az életben nem is volt s nem is lesz, csak őrizzen meg a Jóisten a háborútól. De mindent lehet kapni”.

Amikor már egy padon ülünk, és egymást követik a családi történetek, arról is szívesen mesél, hogy mindig takaros életet éltek, mert őt még úgy nevelték, hogy vigyáznia kell arra, amije van, és ezt az értéket gyermekeinek is továbbadta. „Ha elmentem a piacra, biza utána tele volt a zsebem, mégis csak azt vettem meg, amire szükségünk volt. A pénzt egykettőre el lehet labodálni (költeni szerk. megj.), ám ahhoz, hogy a házunkra még két szintet építsünk, pénz kellett” – részletezi kiemelve, hogy házukat saját kezűleg építették, a férje vezetésével és a fiúk segítségével.

Egy élet széki népviseletben: mitől különleges ez az öltözék?

Megtudjuk, a széki viselet más mezőségi viseletekhez viszonyítva egyöntetű, bár a szász, a székely és a magyar paraszti öltözködés jegyeit is magán viseli: a női viselet két alapszíne a fekete – mint a gyász jele – és a piros – a vér szimbóluma. Legalapvetőbb darabja a vászonból készült alsó szoknya vagy pendely, amiből általában kettő vagy három réteget viselnek. Fölötte fersinget, vagy szoknyát, ami elé kötényt kötnek. Minden fersingből van ünnepi és hétköznapi viselet, az ünnepi inkább feketés, míg a hétköznapi viseletben hangsúlyosabban érvényesülnek a piros árnyalatok. Másik alapdarabja a harmonikás ing, ami szintén házilag szőtt vászonból készül, az ujját harmonikaszerűen vasalják – mondja, és már mutatja is sajátján, milyen módszerrel teszik mindezt. Hozzáteszi, az ing a nyaknál és a kézfejnél fekete vagy fehér varrással van díszítve, fölötte bársony mellényt vagy lájbit viselnek, aminek a vállát szintén bársonyból készült piros rózsákkal díszítik.

Az őszi és a téli időszakban az inget és a lájbit lékri váltja fel, ami szintén bársonyból készül és díszítése a hímzett piros virág. A női viselethez hozzátartozik az egyszerű díszítésű fekete bőr csizma, aminek a sarkát három, kézzel hímzett tulipán díszíti, a csizma szárának a felső részére pedig egy vastagabb piros csíkot varrnak.

Klára néni azt is hangsúlyozza, a nők a fejükön fekete vagy tarka kendőt hordanak, míg a nyakukban egy 10-12 soros gyöngykalárist – az övé egyszerű, édesanyja gyöngysorait is felhasználta, amikor elkészítette sajátját, mutatja büszkén, majd hozzáteszi, az asszonyok a hajukat kontyba fogva hordják a kendő alatt, míg a lányok a hajfonatukba piros pántlikát kötnek.

A férfi viselet ennél jóval egyszerűbb és letisztultabb, ugyanis ők szinte mindig fekete csizmanadrágot, fehér harmonikás inget, kék posztó mellényt és szalmakalapot viselnek. Azonban a férfi viselet a nőihez hasonlóan évszakonként változik: télen az inget felváltja a zöld vagy szürke színű gyapjú szvetter. A férfiak a lábukon keményszárú fekete bőrcsizmát hordanak, évszaktól függetlenül, míg a fejükön nyáron szalmakalapot télen pedig fekete szőrkalapot vagy báránybőr kucsmát viselnek.

Magyarázatképpen hozzáteszi, noha színekben és mintákban visszafogott a széki népviselet, a hozományra nagy hangsúlyt fektet: jómaga is egy nagy ággyal, rajta tizenkét párnával, pokróccal, karszékkel és kanapéval ment férjhez – ez máig megvan, a széki házukban tartják, mert Kolozsváron elveszítette volna az értékét, magyarázza, majd fátyolos szemekkel beismeri, kedves emlék számára, hogy férjhezmenetele szerelemből történt: a legények katonának készültek, a lányok és fiúk kikísérték a sorozásra készülőket Kapusra, ott énekkel és tánccal búcsúztatták őket. Ott kérte fel kedvese egy táncra, és azóta sem engedték el egymás kezét, „ropják” szüntelenül, közel hatvan esztendeje.