A zene és mozgásórát, ahogy hangzatosan nevezik az egykori énekórát, azokkal is meg lehet szerettetni, akik nem tudnak vagy szégyellnek az osztályközösség előtt szerepelni. Mi több, a kevésbé jó hanggal vagy hallással megáldott gyerekeket is be lehet vonni a kórusba. A lényeg élvezetessé, változatossá, színessé tenni a tantárgyat. Mindezt a Marosszentgyörgyön és Marossárpatakon tanító  vallja. Az osztályközösségekben rendkívül népszerű, tizennyolc éve pályán lévő szakember inkább a saját pedagógiai tapasztalatára és ösztönére alapozza munkáját, mintsem a tantervre, amit rég elévültnek tart.

– Mire elég a heti egy zeneóra, amennyi szerepel a jelenlegi tantervben?

– Nagyon kevésre. Mert abból az egy órából is leszámítódik a szünet, aztán még néhány perc, amíg megtudakoljuk egymástól, ki hiányzik, a jelenlévők közül ki mit tett az elmúlt héten, hogy érzi magát, stb. A tanárnak lényegében heti negyven percbe kell besűrítenie az elméletet meg a gyakorlatot. Az előbbit próbálom minimálisra faragni, hogy minél több idő jusson a ritmusgyakorlatra, az éneklésre meg a zenehallgatásra.

– Ideális körülmények közt hány órára volna szüksége a gyermeknek ahhoz, hogy felnőtt korára legalább átlagos zenei műveltséggel rendelkezzék?

– Kétszer ennyi időre.

– A fiatalok mindig is szerettek zenét hallgatni. Viszont mennyire szeretik az iskolai zeneórát?

– Tanárfüggő. Én például mindig arra törekedtem, hogy a zeneóra mindenki számára legyen egy kellemes időtöltés, ne valami megerőltető, kényszertantárgy, amit a diák akár meg is utálhat. A tanítványaim visszajelzései alapján, a gyerekeknek tetszik, várják, szeretik.

– Az osztályzás miatt szeretik, vagy tényleg szeretnek énekelni, és érdekli őket a zenéről és zeneszerzőkről szolgáltatott információk?

– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy mindenki nagy érdeklődéssel várja. De tízből kilenc gyerek igen. Lehet, hogy azért, mert olyasmit is bemutatok, ami nem szerepel a tantervben. Mert, ha szigorúan ragaszkodnék az előírtakhoz, akkor ötödik–hatodik osztályban nagyjából csak elméletet kellene oktatnom, hetedikben jóformán végig a népzenét, nyolcadikban, a zenetörténet keretében az ókor zenéjét, azaz olyasmit, amiről szinte semmit nem tudunk. Honnan is tudhatnánk, legfeljebb csak feltételezéseink lehetnek. A könnyűzenéről, amely hosszú évtizedek óta jelen van mindannyiunk életében, alig esik pár szó, mintha nem is létezne.

– A hungarikumnak számító operettről vagy a musicalről tesz említést a curriculum?

– Az operettről tesz, a musicalről nem. Én viszont beszélek a gyerekeknek az operettről, operáról, rockoperáról, balettről, musicalről.

– Ezek szerint a romániai oktatási rendszer egy ötven évvel lemaradott tantervet erőltet?

– Legalább ötvennel! A mai fiataloknál nem válnak be a tíz-tizenöt évvel ezelőtt alkalmazott módszereket sem. Emlékszem, pályám elején bevittem egy CD-lejátszót, aminek mindenki örült, és figyelmesen hallgatta a zenét. Mostanság, amikor annyi okos digitális kütyü létezik, már nem lehet ilyesmivel lekötni a diákokat. De nemcsak a tantervvel van gond. Az is komoly problémát jelent, hogy Romániában nincs magyar nyelvű tankönyv. Utoljára a múlt század ’60-as éveiben kiadott könyv járt a kezemben. Nem igaz, hogy a minisztériumi illetékesek nem akartak újabb magyar könyvet kiadatni. Csakhogy eléggé furán képzelték el. Egy ismerősömet kérték fel, hogy fordítsa le a román nyelvűt, de kikötötték neki, hogy a kottaképeket nem cserélheti ki. Azt szerették volna, hogy a hóra dallamára oktassuk a magyar népdalt? Szerencsénk van a Magyarországon kiadott tankönyvekkel.

– Gondolom, a hetedik osztályos anyag, a népzene is egészen mást mond egy vidéki gyermeknek, mint a városinak.

– Sajnos, ma már falun sem mond annyit, mint mondott valamikor. Olyan köntösbe kell bújtatni, hogy érdekes, élvezetes legyen a diákok számára. Nagyon meg kell válogatni, mely népdalokat próbálod megtanítani. Nem fordítanak hátat a népzenék, de van, amit unnak, s van, amit élveznek. Ez utóbbi kategóriába tartoznak a valakit kicsúfoló gúnydalok; na azokat nagyon szeretik!

– Miként fogadják be az operát, azt a műfajt, amelytől még a felnőttek többsége is idegenkedik?

– Az operát a legtöbb iskolás a nagyon magas hangon történő rikácsolással társítja, és zsigerből elutasítja. Viszont, ha a tanár megpróbálja megfelelőképpen tálalni, a gyermek akár meg is barátkozhat a műfajjal. Például Mozart világhírű művében, A varázsfuvolában van egy részlet, az Éj királynője áriája. Konyhanyelven erről el szoktam mesélni, miként született. A szerző, aki nagyon szerette az éjszakai életet, egy alkalommal hazaérve azzal szembesült, hogy a felesége fogta magát, összecsomagolt és a gyermekével visszament az anyjához. Mozart az anyósához rohant, aki több mindent a fejéhez vágott, ugyanakkor a lányát hibáztatta, hogy nem hallgatott rá, mert ő előre megmondta, ne menjen férjhez a kicsapongásairól elhíresült zeneszerzőhöz. És teszi mindezt rikácsoló hangon, amely ilyen formában tálalva, már nem is sérti a gyermekek fülét.

– Még mindig szülői elvárás, hogy akárcsak magaviseletből, testnevelésből és rajzból a gyermek zenéből is kapjon maximális osztályzást?

– Mi az hogy! Nem titkolom, sőt a gyerekeknek is elmondom, hogy nálam az osztályzás mindig egy-két jeggyel magasabb a kiérdemeltnél. Nem azért, hogy áltassam őket vagy szüleiket, hogy hű de milyen jók és tehetségesek, nem. Azért, hogy ezzel is bátorítsam, szorgalmazzam arra, hogy szeressék és hallgassák a minőségi zenét, próbáljanak megjegyezni valamit azokból az információkból, amelyeket átadok órán. Nálam nincs kötelező házi feladat, mert nem szeretném, ha valaki éppen az énekóra közeledte miatt izgulna. Célom, hogy örömmel, jókedvvel üljenek be az osztályterembe, majd kicsengetéskor valami plusszal, élménnyel távozzanak. Nagyon-nagyon orcátlan kell hogy legyen egy diák ahhoz, hogy hármassal vagy négyessel büntessem.

– Miként sikerül feloldani azon diákok nyelvét, akik szeretnének énekelni, de nem tudnak?

– Mivel Isten nem osztogatja mindenkinek egyformán a talentumokat, elég sok az ilyen gyermek. Másként közelítek hozzájuk, nem áll szándékomban őket megszégyeníteni, ezért nem is állítom ki az osztály elé, hogy egyedül énekeljenek. De, a Kodály-módszert alkalmazva, nekik is megadom a lehetőséget, hogy megnyilvánuljanak. Hármasával vagy négyesével hívom ki, hogy egy általuk választott népdalt énekeljenek. Így már nem vonakodnak, sokkal bátrabbak, lelkesebbek, és jobb kedvűen állnak az osztályközösség elé. Nyilván, a kórusba a tehetségesebbek hívom.

– Mondott két szót: kórus és mindenki. Ha kevésbé jó hanggal vagy hallással megáldott gyermek szeretne a kórusban énekelni, teheti? Vagy úgy jár, mint a Mindenki című Oscar-díjas kisfilm hőse?

– Semmiként nem jár úgy. Ötödik osztály elején, valamikor október első felében felajánlom az újdonsült felső tagozatosoknak a kórusban való éneklés lehetőségét. A meghallgatásra az érdekelteknek egy népdallal vagy annak egyik szakaszával kell jelentkezniük. Azoktól is megkérdezem, akikben látok valamit, de nem nyújtották a kezüket. Mindig akad egy-kettő, aki nem kerül fel a listára, mégis jönne. Namármost, ha valaki sofőr szeretne lenni, tudnia kell vezetni. Ilyen a kórus is: aki tagja szeretne lenni, annak tudnia kell énekelni. Legalábbis ehhez tartottam magam tanári pályafutásom kezdetén. Aztán rájöttem, hogy mégsem zárhatom ki azokat, akik nemigen tudnak, de nagyon szeretnének. Az ilyen gyerekeknek még nagyobb elégtételt jelent a kórustagság, mint azoknak, akiket hangjuk, hallásuk, egyszóval tehetségük vonz be. Nem azért veszem be őket, hogy tátogjanak, akár a filmbeli kislány. Hanem azért, hogy énekeljenek, hisz számomra egyenrangúak a többiekkel. Különben amikor a szentgyörgyi gyermekekkel közösen megnéztük a Mindenkit, egyikük, aki tisztában volt a saját képességeivel, utalva a filmbeli zenetanárnőre kijelentette: „Milyen jó, hogy maga nem ilyen!”

– Mindkét iskola, ahol tanít, rendelkezik kórussal?

– A marosszentgyörgyi is, a sárpataki is. Előbbiben kettő is volt, a magyar meg a román. Amikor elkezdtem a román tagozaton is tanítani, egyesítettem őket. Az elején elcsodálkoztak egy páran, de így láttam helyesnek: a magyarok énekeljenek románul is, a románok meg magyarul is. Nem ellenkezett senki, de egy kicsit „csalnom” kellett. A karácsonyi fellépésünk előtt bevittem a magyar tagozatra egy román alkotást, mondván, hogy illene mielőbb megtanulni, mivel a román gyerkőcök már megtanulták a magyar éneket. Ugyanezt eljátszottam a másik csoportban is. Azóta is a magyarok szépen énekelnek románul, a románok meg magyarul. Kellett volna látni, milyen büszkék voltak a szülők, hogy gyermekeik nemcsak anyanyelvükön tudnak énekelni! Csak azt bánom, hogy a mai rohanó világban, amikor délutánonként a szülő hetvenhétfelé rángatja a gyermekét, nem jut idő a kórusórára. Pedig én szívesen áldoznék időt erre… Szünetekben próbálunk, vagy más órákról „lopkodom” ki a kórustagok – a kollégáim legnagyobb „örömére”. Ami nekem is rendkívül kellemetlen.

– Mindkét településen jelentős roma kisebbség él. Gondolom, hogy a kollégái közül jó páran vért izzadnak egy-egy cigány gyerekkel, önnek meg megadatik, hogy született tehetségekkel dolgozzék.

– Az ének esetében nem annyira jellemző, de a a ritmusgyakorlatoknál mindenképpen. Nemcsak hogy szeretik, de a vérükben van, ezért nagyon jól csinálják. Másrészt nemcsak a ritmusérzékük, a nyelvérzékük is átlagon felüli.

– Találkozott-e olyan diákkal, aki ön elé állva kijelentette, hogy márpedig ő énekes vagy zenész szeretne lenni?

– Volt olyan, akinek a szülei megkértek, hogy délutánonként foglalkozzak vele, s volt olyan, akiről utólag tudtam meg, hogy zenei pályára lépett. Az egykori tanítványaim közül többen énekelnek a marosvásárhelyi filharmónia kórusában.

– Egyébként sok zenei tehetség kallódik el?

– Százalékban nem tudnám kifejezni, de a válasz mindenképpen: igen. Ennek a legfőbb oka az oktatási rendszerünk. Amely nem gyermekcentrikus, és nem arra összpontosít, hogy mindenkit abban fejlesszen, amire hajlamot mutat, hanem minél több tudást próbál a fejébe préselni.

– Marosvásárhely vonzáskörzetében divat még élni a filharmónia kínálatával, és vinni az osztályt leckehangversenyre?

– Igen. A világjárvány előtt mi rendszeresen beültünk a Kultúrpalotába, utána már nemigen értesítettek, nem hívtak. Annak ellenére, hogy a szimfonikus zenét a gyermekek szinte reflexszerűen eltaszítanák maguktól, a leckehangversenyekre sokan jelentkeztek.

– Sikerül megkedveltetni a komolyzenét, vagy inkább örülnek, hogy kimozdulhatnak az osztály négy fala közül?

– Embere válogatja: van, aki csak a környezetváltásért jön, s van, aki tényleg érdeklődik iránta. Talán nem véletlen, hogy egyre többen kezdenek valamilyen hangszeren játszani. Van, aki gitározik, más zongorázik, elég sokan kezdtek el citerázni… Minden negyedik héten én is beviszem az elektromos orgonámat, és azon az órán csak zongorázunk, énekelünk, különböző zenefelismerő játékokat játszunk. Ezt mindig nagyon várják.

– Növeli a tanár népszerűségét az is, hogy a zenekarban játszik és énekel?

– Mindenképpen, főként, ha a Tik-Tokon is rábukkannak. Inkább felnéznek erre, mintsem arra, hogy a zeneiskolában nagybőgőn, zongorán meg csellón játszottam. Persze, aki nem tudja, az az elején nagyon elcsodálkozik. „A tanár úr könnyűzenével is foglalkozik?” – kérdezgetik. Lehet, hogy van, aki úgy képzeli, hogy szabadidőmben áriázni szoktam. Nem, időnként én is hallgatok klasszikus zenét, de jobbára a nép- meg a könnyűzene a kedvencem.

– Ha a diák a kommersz zenéről és zenészekről kérdezi, milyen választ ad? Például Rieuről, Claydermanról, Havasiról, Mágáról, akik rendkívüli showmanek, ám a szakma véleménye igencsak megoszlik.

– Épp a közelmúltban kérdeztek a diákjaim André Rieuről. Elmondtam nekik őszintén, hogy nagyon jónak tartom, kiválóan menedzseli magát, remek csapat áll mögötte, de nem kell azt gondolni, hogy ő a világ legjobb hegedűművésze. Olyan, mint ő, még van százával. Viszont változatos műsorával, látványos fellépésével, exkluzív meghívottjaival, zenekarával, táncosaival, az egész színpadképpel, és nem utolsósorban a jól megválasztott repertoárjával, szemet gyönyörködtet, és szívet simogat. Mága Zoltán már egészen más kategória, ő egy született tehetség, egy nagy tudású virtuóz. Havasi is világhírű, nagyon jó zongorista, de van nála sokkal jobb is. Például Bogányi Gergely, csakhogy ő nem a látványra utazik.

– Miért hasít a magyar ifjak körében is a szubkultúra, konkrétan a manele? És nemcsak az etnikailag vegyes környezetben élő fiataljainkra gondolok, hanem akár a székelyföldiekre is.

– Mindenekelőtt az igénytelenség miatt. Másrészt az egyszerű, és esetenként fülbemászó dallamok miatt. Nagy ritkán! Ugyanis vannak olyan manelék, amelyekbe a szerző szimfonikus melódiákból is csempészet be egy-egy kisebb részletet. A zöme viszont alja muzsika.

– Lehet, hogy egyeseknek fülbemászónak tűnhet a melódia, de ott van a szöveg: a román zeneirodalom alja.

– Egyetértek, a szövegük a katasztrófával határos. Én zenei mindenevő vagyok, de oda még nem jutottam, hogy a manelét népszerűsítsem a diákjaim körében.