Cuculeanu Krisztián a szatmárnémeti Hám János Római Katolikus Teológiai Iskolaközpontban fejezte be tanulmányait, az érettségi vizsgán pedig a megye magyar diákjai közül a legjobb eredményt érte el: 9,73-as átlaggal zárta a sokak által rettegett vizsgát. Vele folytatott beszélgetésünkből kiderült, a reál és a humán tantárgyak is közel állnak hozzá, villamosmérnöknek készül, miközben magyar nyelvből nemzetközi tantárgyversenyen volt díjazott.

– Egy-egy ilyen kitűnően érettségiző diák láttán mindenkiben felvetődik a kérdés: milyen módszerrel készülhetett az érettségire.

– A vizsgára való készülés nagyon képlékeny. Furcsa dolog erről beszélni: egész végzős évem alatt soha nem vettem elő egy füzetet azzal az kimondott céllal, hogy az érettségire készüljek gőzerővel, csak amikor nagyon erős bűntudat ébredt fel bennem a vizsga előtt három-négy nappal, hogy nem foglalkoztam különösebben egy-két tantárggyal. Az a legjobb az egészben, hogy a középiskolai évek alatt elsajátított tudásmorzsák, információfoszlányok kumulálódnak, intuitívan előhívhatók egy egyszerű átolvasással, füzetátlapozással. Hálaistennek nekem csodálatos tanáraim voltak, az érettségire való „gyúrást” ebből kifolyólag inkább az ő óráikra való készülés jelentette. Lehetetlen volt nem aktiválni matekórán, ha a tanárnő még egy Gausst is megszégyenítő, őszinte passzióval igyekezett megszerettetni velünk a tárgyát, a magyarórára pedig csak akkor tudott az ember nem odafigyelni, ha komoly erőfeszítést tett ennek érdekében, hiszen nemcsak műveket elemeztünk, nemcsak verseket olvastunk, hanem örökérvényű életbölcsességeket tanultuk meg. Mindig jutott idő rá, hogy a saját lelkünk dimenziójára vetítsük le az adott alkotás üzenetét, így rájöhettünk, hogy a 21. századi ember számára is komoly jelentőséggel bír.

–Mindig öröm volt iskolába járnod az elmúlt négy évben?

– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem kívántam már, hogy másnap reggelre porig égjen az iskola épülete, ha azt mondanám, hogy mindig felhőtlen volt a viszonyom a tanulással, de amikor felelevenítem magamban ezeket az órákat, a példaképeimmel, második szüleimmel eltöltött időt, mindig szíven üt, hogy mennyire szeretve is voltam általuk. A legjobban a magyar órák hiányoznak majd, hiszen ez a tantárgy állt a legközelebb hozzám, de a matekórák kellemes racionalitását sem felejthetem el soha.

– Számos tantárgyversenyen vettél részt a középiskolai évek alatt. Visszagondolva érdemes volt ezekbe energiát fektetni?

– Nagyon sok versenyen vettem részt középiskolai éveim alatt: két magyar nemzetközit, egy biotechnológia megmérettetést, versíró pályázatokat, matekversenyeket és egy tucat országos interdiszciplináris vetélkedőt tudhatok magam mögött, amelyek főleg az érdeklődési körömet, az életre nyíló perspektívámat tágították. Ezek révén hihetetlenül értékes barátságokra tehettem szert. Az érettségi eredményeimet is Párizsból tudhattam meg egy jutalomkiránduláson, ahonnan egyből Marosvásárhelyre utaztam az egyik legkedvesebb barátomhoz, akit szintén egy versenyen ismertem meg, hogy megünnepeljük az érettségin elért sikerünket és a nyár hivatalos beköszöntét: a végzősöknek csak most kezdődött a jó világ. Mindenkinek ajánlani tudom, hogy próbálja ki magát legalább azon a területen, amit komfortzónájának érez, hogy több tudásra szert tegyen, és hogy barátságokat kössön, új helyekkel, emberekkel, ismerkedjen, hiszen ez hatalmas ajándék. Példaként a saját esetemet tudom felhozni: az idei magyar irodalom tantárgyverseny megyei szakaszát majdnem kihagytam, hiszen egy sikertelen sofőrvizsga után úgy éreztem, annyi esélyem lehet jól teljesíteni, mint háromlábú sündisznónak átmenni a hatsávos autópályán, viszont mégis megjelentem és később a nemzetközi szakaszra is eljutottam, ahol nemcsak sikerült megszabadulnom egy érettségitől, hanem különleges barátokat is szereztem.

– Az érettségi vizsgán mi volt a legnehezebb megmérettetés számodra? A jegyet látva nem nagyon volt ilyen…

– Mivel magyarból idén díjazott lettem a nemzetközi tantárgyversenyen, automatikusan megkaptam a maximális jegyet, így a csütörtök volt az érettségi hetén a legkönnyebb napom, hiszen én már aznap megbonthattam egy üveg bort, aztán persze másnap is, mikor a barátaimmal közösen koccinthattunk az elviselhetetlen időszak végére. A legnagyobb kálváriát természetesen a román jelentette, szerintem oktatási rendszerünk leghatalmasabb hibája a műelemzések bemagoltatása, mert kiöli az irodalomból a lelket. Természetesen én is, sok társammal együtt próbáltam kisakkozni, hogy mit fogunk kapni, de nem meglepően akkorát csalódtam az internetes statisztikákban, hogy a harmadik tételben szereplő komédiaértekezéshez az önéletrajzomat is odarittyenthettem volna. Hálaistennek miután jól odacsaptam a tollamat a padhoz, fel sikerült idéznem a színházi előadást, amit még nyolcadikos koromban láttam és a romántanárnőm kreatív hasonlatait, a gyakori ismétlőórákat is, ezért ezt is sikerült meghódítanom.

– Már a ballagási ünnepségen mindenki az új utat, a sok új feladatot emlegeti. Merre visz a megye legjobban teljesítő magyar érettségizőjének az útja?

– Bár az utam eredetileg Hollandiába vitt volna, az ottani lakhatási problémák miatt Kolozsvárra készülök egyetemre, a villamosmérnöki szakra jelentkezem, de elképzelhetetlennek tartom, hogy mellette ne foglalkozzak az irodalommal is, ezért maximálisan kihasználom a város nyújtotta lehetőségeket. Egyáltalán nem bánom, hogy a transzilván vonalon maradtam meg, bárhova is visz később az élet, szeretnék hű maradni a saját értékrendemhez. Kicsit ilyen, kicsit olyan, de az enyém.

– Mit üzennél a végzős osztályt most kezdő diákoknak?

– Borzasztóan ijesztő szakasza ez az ember életének, hiszen nem kis döntés előtt áll, hatalmas dolgokat várnak el tőle, pedig még jóformán a szárnyait sem bontotta ki. Végzős társaimnak, a következő érettségiző generációnak csak annyit tudok üzenni, hogy szerencsére együtt tapasztaljuk majd ki, hogyan is kell élni: együtt fogjuk megtanulni a hivatalos papírokat kitölteni, rávenni magunkat, hogy anyuék nélkül kérjünk az orvoshoz időpontot, hogy zacskós levest együnk reggel, délben és este, és a többi. Talán így nem is olyan rémisztő: mind egy csónakban evezünk. Babits Mihály mondta, hogy „Valahogy csak lesz, mert úgy még sohasem volt, hogy sehogy sem lett volna.”. Ki vagyok én, hogy ellentmondjak neki?