A Riviéra-sorozat utolsó fejezete olyan, mint egy jól megírt film zárójelenete: mindent elmond, de semmit sem magyaráz túl. Az út Cannes-ban éri el csúcspontját, és közben kicsit túl is fut rajta. Itt mindenki játszik valamit: a gazdag a hírességet, a turista a sztárt, a város pedig önmagát. És mégis, ebben a jól megkomponált illúzióban néha épp a legapróbb pillanatok – egy mosoly, egy kóla, egy elkapott tekintet – bizonyítják, hogy a film mögött létezik élet is.

Menton illata, Nizza fénye, Monaco tündöklése után Cannes-ban minden egyszerre van jelen – csak kicsit túlcsomagolva. Mintha a francia Riviéra itt önmagát is megrendezné, premier plánban, rendező nélkül. A dél-franciaországi portyámnak ez a végállomása: ahol a homok finom, a póz természetes, a valóság pedig néha csak statiszta a díszletben. Itt minden arról szól, hogy a napfény, a tenger, a homok és a filmes glória együtt adják a tökéletes koktélt – és a turistákat sorban állásra kényszerítik, ha csak egy pillanatra szeretnének úgy tenni, mintha sztárok lennének. A járdákon napszemüveges emberek sétálnak, mintha castingra mennének. A város maga a díszlet, ahol a tenger a háttér, az utca a kifutó, a tekintet pedig a legfontosabb valuta. A kirakatokban minden második ruha fehér, minden harmadik illat Dior. Itt senki sem akar láthatatlan lenni, és épp ezért mindenki az.

Sebaj, ha nem vagy VIP

A Croisette sétány mentén húzódó strandok olyanok, mint a város maga: csillogó, szép és egy kicsit aránytalan. A magánstrandoknál 30 euróért adják a VIP-pillanat illúzióját, ha minden igaz napernyő és ágy is jár ezért, de a kritikák szerint a kiszolgálás elég udvariatlan, ha nem úgy nézel ki, mint egy híresség, mintha ezzel is üzennék neked, hogy valami jobbra számítottak.

Gyorsan felmértük a terepet: két lépésre a közstrandon szerencsére minden ingyen van – belépő, öltöző, zuhanyzó, vécé. Törülközőnk van, a napernyők hiányát pedig megoldotta egy kis butik a bejáratnál: két színpompás darab, 24 euróért. Megvesszük, tudva, hogy a repülőre már nem fér fel. Aztán majd valakinek odaadjuk. Mint valami strand-örökséget. Néhány éve Corfun épp egy ilyen gesztusnak voltunk haszonélvezői.

Tilalom és magyar kóla

A finom homok mintha aranyból lenne, a tenger kristálytiszta, a sekély part gyerekbarát, és a sok turistacsoport ellenére is csodásan tiszta. Még a tenger is mintha kedvesebb lenne, mint bárhol máshol.

Az apró figyelmeztetések sem hiányoznak: a közstrandon tilos dohányozni. Betartására a sétányon kerékpározó helyi rendőrök ügyelnek. És ha rajtakapnak, kedvesen, de határozottan kiküldenek a sétányra. Tudom, mert én is így jártam, miközben a vécére várva tudatlanságból rá akartam gyújtani. Az én hibám, hogy belépéskor nem figyeltem a tiltó táblára. És ha már kinn voltam, leültem egy teraszon, vettem magamnak egy dobozos kólát, halmozva a nikotin és koffein élvezetét. Forgatgatom az üdítősdobozt, de az Original Taste helyett magyarul olvasom rajta: Eredeti íz. Legalább valaki Cannes-ban érti is, hogy ez mit jelent.

Miközben a pálmafákkal övezett Boulevard de la Croisette felé pillantottam, feltűnt a város eleganciája: luxus szállodák, jól ismert márkanevek a butikok végérén, az ember pedig elhiszi, hogy itt a világ kicsit szebb, kicsit fényesebb, és hogy a homokban hagyott lábnyoma talán maradandóbb, mint máshol.

A vörös szőnyeg illúziója

A legendás Croisette sétányon mindenki főszereplő. A jachton pezsgőt nyitnak, a parton selfit készítenek, a kávézóban pedig arról beszélnek, hogy „idén mennyivel intimebb lett a fesztivál.”

A Fesztiválpalota előtt kígyózó sorban állnak a turisták, akik mind a maguk kis pillanatát keresik: hogy a vörös szőnyegén állva egy pillanatra tényleg sztárnak érezzék magukat. Ezt én sem hagyhatom ki, felsétálok a lépcsőn, és pár másodpercre próbálom elhinni, hogy fontos vagyok. Cannes-ban mindenkinek jár fél perc hírnév, ha másképp nem, egy jól beállított póz erejéig. A vörös szőnyeg puhán fogad, mintha ismerne. De tudja, hogy nem tartozom ide – és ez valahogy megnyugtató.

És talán ez Cannes igazi trükkje: itt minden pillanat filmbe illő, de egyik sem tart tovább néhány másodpercnél. A város azt suttogja: „Éld most, mert a következő jelenet már nem rólad szól.”

Csillagok útján

A színészbejáró szomszédságában található a Chemin des Étoiles, vagyis a Csillagok útja. 140 rozsdamentes acélból készült öntvény díszíti a sétányt, csaknem 400 színész és rendező kéznyoma látható: Scorsese, Belmondo, George Lucas, Paul Verhoeven, Sharon Stone. Akadnak kevésbé vagy számomra teljesen ismeretlen nevek, helyenként az acéllemezek fénye is megkopott, mintha jelezné: a hírnévnek is van lejárati ideje, csak ezt nem írják rá.

A túloldalon ott a Hôtel Barrière Le Majestic, a város, de mondhatni a világ egyik legikonikusabb szállodája. A fesztivál idején itt alszik a fél filmvilági elit – a másik fele meg itt próbál bejutni. A bejárat előtt pálmák hajlongnak, mintha maguk is tudnák, hogy csak díszletben szerepelnek. A szálloda limuzinjai és Dior lakosztályai minden képzeletet felülmúlnak, nem kevésbé az anyagi lehetőségeinket is.

Le Suquet – a csúcs

Azt mondják, Cannes-ban az élet nem történik - hanem játszódik. A tengerparti sétányon járkálva az ember szinte látja magát, ahogy lassított felvételben halad a fény felé. És mégis, a város legszebb része nem a parton van, hanem felette: az óváros, Le Suquet, egy dombtetőn. Macskaköves kacskaringós utcák, kőlépcsők, apró kézműves boltok, hagyományos éttermek – itt tényleg visszarepülhetsz az időben. A templom mellett épp esküvő zajlik, mikor felérünk. A menyasszony kezében virág, mellettük a tűzpiros veterán kabrió, a háttérben a tenger, a város és a CANNES-felirat a hegyoldalban, minden klappol. Innen nézve a város hirtelen csendes: csak a szél hozza fel a zene és a tenger moraját. A lenyűgöző látványért megérte minden lépcső. A boldogság itt nem drága, csak ritka.

A város, ami önmagát nézi

Cannes nemcsak a filmről szól, hanem arról is, hogy filmet csináltak belőle. A Le Suquet aljában, a buszállomásnál állva az ember egyszerre néz és nézett lesz: a hatalmas freskón – a „100 év mozitörténete” a mozi ikonikus alakjai és klasszikus filmjelenetek elevenednek meg: – Mickey Mouse-tól R2-D2-ig, Batmanen és Chaplinen át egészen a 2001: Űrodisszeia űrszondájáig.

A város 15 óriási falfestményt kapott az elmúlt két évtizedben, mind a filmnek tiszteleg. A buszállomás környékén állva úgy érzem, Cannes valóban szabadtéri mozi: itt a valóság is díszletet húz maga köré, csak nehogy valaki észrevegye, hogy már rég vége a vetítésnek. Mert Cannes nemcsak a filmfesztivál idején ragyog, hanem egész évben a mozi szerelmeseinek paradicsoma.

A valóság is műfaj

Ha valaki azt hinné, Cannes csak csillogás, menjen el a Marché Forville piacra. Ott a halas bódénál a valóság friss, a sajtok illata pedig jobban betölt mindent, mint bármelyik parfüm.

Itt a helyiek még tudják, hogy a sárm nem ár, hanem állapot. Az árusok nevetnek, gesztikulálnak, és miközben a polcra kerül a szardella, te is megérzed: a filmek mögött van élet is, nem csak díszlet. És ettől lesz Cannes valódi - nem a csillogástól, hanem attól, hogy néha kikacsint alóla a város legemberibb arca.

Utolsó snitt

A Croisette esti fényeiben minden visszatér önmagába: a tenger tükrében a város, a város kirakatában a tenger. A város egyszerre nyújtott pihenést, élményeket és kis adag iróniát a turistaélet apró abszurditásaival – a magánstrandok VIP-árával, a magyar feliratú üdítővel, és a bicikliző rendőrökkel a dohányzási tilalom mellett. És ezek az apró történetek mind-mind hozzájárulnak ahhoz az élményhez, amiért érdemes útnak indulni.

A Riviéra-sorozat végére érve Cannes olyan, mint a stáblista előtti csend. Ahol minden túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, és pont ezért hiszed el. A város egyszerre zárja le és foglalja össze mindazt, amit a francia tengerpart jelent: a fényt, az illúziót, a mediterrán öniróniát. És miközben a nap lassan lemegy a jachtok mögött, az ember rájön, hogy az utazás nem a helyekről szólt — hanem arról, hogy mindenhol talált egy pillanatot, ahol a valóság szebbnek tűnt, mint egy film.