Ha Nizza a Riviéra szíve, akkor Monte Carlo a kirakat. Egy olyan kirakat, amelyet a legtöbb turista meg sem engedhetnek magának, mégis mindenki odasereglik, hogy legalább az üvegen keresztül megcsodálja a csillogást. Monaco maga alig két négyzetkilométer, de ebbe a parányi dobozba sikerült beszuszakolni mindent, ami a „luxus” szót értelmezni tudja: jachtkikötőt, F1-es pályát, kaszinót, operaházat, palotát, és egy közlekedési rendszert, amelyben több a lift és a mozgólépcső, mint másutt a villanyoszlop.

„Nem megyünk Monte-Carlóba, mert nem érdekel, hogy az ottaniak miként rázzák a rongyot!” – mondják állítólag azok, akik valójában minden reggel így kelnek: bárcsak egyszer ők is rázogathatnák ott a rongyot. De mivel erre életükben sosem lesz lehetőségük, inkább legyintenek, és hazafelé a multi parkolójában vigasztalják magukat.

Monte Carlo nem a kultúráról szól. Itt a valószerűtlen jólét a fő attrakció, az illúzió, hogy te is része lehetsz a nagyvilági csillogásnak – legalább addig, amíg a pénztárcád ki nem esik a kezedből. A világ második legkisebb állama (a Vatikán után) olyan, mint egy tökéletesen rendezett díszlet: minden a pénzről, státuszról és presztízsről mesél, de finom csomagolásban. Nem néznek le, ha nem Armani öltönyben sétálsz, elég, ha te érzed magad kicsinek. És hidd el, fogod.

Az illatos város

Turistaszemmel Monte Carlo egy kicsiszolt gyémánt. Nem elég, hogy minden sarkon elegáns palota vagy park vár, de a járdák is téglavörös térkővel kirakva, csillogva fogadnak. Az egész városnak van egy enyhe, parfümös illata, mert nem viccelek: az utcákat naponta illatosított vízzel mossák, nehogy a halpiac szaga elrontsa a luxusélményt.

A forgalom nem vészes, mert ami csak lehet, lement a föld alá. Így a felszínen szinte steril nyugalom uralkodik – leszámítva a Ferrarikat, amik kétpercenként bőgnek el melletted. Néha Porschék is. És akkor egyszer csak elgurul melletted egy szmokingos úriember elektromos rolleren, és rájössz: ez a város tényleg túltesz a valóságon.

Mivel a felszínen kevés a hely, közel húszezer parkolóhelyet építettek mélygarázsokba. Kijelzők mutatják, hol szabad még hely, mintha a pokolban is lenne rend. A parkolás nem is horror, de a legtöbb turista inkább vonattal jön: Nizzából húsz perc, félóránként járat. A pályaudvar persze itt is a föld alatt van – nehogy már egy sínből kilógjon valami ronda.

Kapcsolódó

„Na jó, ezért megérte” – A csodálatos és drága francia Riviéra saját szemmel (1. rész – Nizza)

Öt napot volt lehetőségem eltölteni a francia Riviérán, és ha két szóban kéne leírnom, azt mondanám: csodálatos és drága.

útinapló Nizza Franciaország Földközi-tenger turizmus

A pénztárcák temetője

A Kaszinó tér a világ egyik legismertebb tere. Ide sem a kultúráért jössz, hanem hogy a saját szemed lássa a luxus definícióját. Már a bejáratnál olyan autósor parkol, amit a világ legtöbb városában külön múzeumban mutogatnának, itt viszont csak a tehetős vendégek érkezési oldala.

A Nagy Kaszinó előcsarnokába bárki beléphet – délelőtt akár rövidnadrágban is, este viszont már minimum öltöny, de inkább szmoking kell. És ha ajándékot akarsz vinni a gift-shopból? Egy golyóstollért 830 eurót kérnek, öngyújtóért 1300-at.

A játéktérre 25 euró a belépő, de az lefogyasztható – végül is, ennyiért máshol két pizza is kijön, egy-egy sörrel. Az asztaloknál 5–20 eurós tétek forognak, de itt nem a számok a lényeg: az egyik turista az 50 eurós veszteségen tépi a haját, míg a mellette álló olasz úr csak legyint pár ezer „elolvasztott” euróra. A helyieknek egyébként tilos játszani – ami nem baj, bár amúgy sem rosszak az itteni fizetések, a városállamban a minimálbér is 2000 euró fölött van.

Úszó paloták

A Port Hercule a világ legdrágább kikötője, és pontosan úgy is néz ki. Luxusjacht luxusjacht hátán, a parton hozzájuk passzoló autók – olyan, mintha James Bond forgatására tévedtél volna.

Az egyik jelenet, amit láttam: egy pólós-farmeros ifjú milliomos épp tanulta vezetni a motorcsónakját. Körülötte öt öltönyös testőr – nehogy a gázkar meghúzásával együtt az életét is kockáztassa.

A levegőben helikopterek röpködnek: Nizzából így taxiznak át a gazdagok, mert reptér nincs. És ha megéheznél? A kikötő mellett ott a „plebejus” szupermarket: 7–8 euróból megebédelsz, a feles Fanta két euróért tényleg narancslé ízű, nem olyan színezett lötty, amit mi kapunk otthon. Ez rosszul esik, igazságtalanságnak érzed. Szerencsére a közelben van egy hely, ahol ezt kiheverheted: van békesség és harmónia is a pompa világában, úgy nevezik, hogy Japánkert.

Az óváros

És miközben a milliárdosok úszó palotái fénylenek a napon, a háttérben ott magasodik a szikla, rajta a hercegi palotával – a Grimaldi-család rezidenciájával – ami élő bizonyíték arra, hogy itt a jólét nemcsak pénzkérdés, hanem történelmi adottság is.

Délelőtt 12 előtt öt perccel érdemes érkezni, hogy a zenés őrségváltást is lásd: olyan, mint egy kicsit komótos, de annál elegánsabb díszszemle.
A közbiztonság olyan szinten működik, hogy az ember félve nyúl a zsebébe a saját pénztárcájáért, nehogy a térfigyelő kamera rászóljon: „Uram, biztos, hogy ez az Öné?”

A sikátorokban kávézók, üzletek, a palota mellett veteránautó-múzeum (benne egy 1924-es Ford T-modellel), és persze kilátás, ami úgy vág mellbe, hogy egy pillanatra elfelejted, mennyit költöttél idáig. A botanikus kertből még ennél is szebb – állítólag. Felújítás miatt nem tudtam megnézni, de biztos elhittem volna.

Legendák bronzban

Monaco hercege maga is sportmániás: öt olimpián indult bobcsapatban. A helyiek inkább a focit szeretik, de az AS Monaco francia bajnokságban játszik, a hercegség nem tagja az UEFÁ-nak. A stadion különlegessége: a gyepszőnyeg alatt parkolóház működik. A csapatot néhány hónapig még Bölöni Laci is edzette.

De Monte Carlo igazi ikonja a Forma–1. Az utcai pálya legendás, egy itteni győzelem fél világbajnoksággal ér fel. A pálya nyomvonalán végigsétálva, néhány kanyarban kicsit zavarba jössz, hol is megy pontosan a vonalvezetés? Helyenként bronzszobrok emlékeztetnek, kik írták itt az autósport-történelmet.

Illúzió és valóság

A Riviérán mindenhol ott vannak a szokásos turista-boltok: hűtőmágnesek, pólók és kulcstartók végtelen kínálata. Szinte ironikus, hogy míg a francia részen 4 euró alatt nem találsz hűtőmágnest, addig Monte Carlóban 1 euróért szebbet kapsz, mint az összes többi helyen.

Talán nem is nagy rá a kereslet – elvégre aki a Monacóba érkezik, az nem biztos, hogy hűtőmágnesért jön. Itt az igazi szuvenír nem a boltban van, hanem a retinádra ég: egy Bugatti a kaszinó előtt, egy jacht a kikötőben, egy panoráma a szikláról.

Monte Carlo olyan, mint egy film díszlete: valószerűtlenül tökéletes, makulátlan, csillogó – és talán épp ezért kissé távoli. Az ember gyönyörködik benne, ámul rajta, de valahol belül érzi, hogy ez nem az ő világa. Itt a pénz az úr, a csillogás a nyelv, a jólét pedig maga a mindennapi közeg. És mégis: amikor a kikötőből felnézel a palotára, vagy este a kaszinó fényeiben sétálsz, akarva-akaratlanul kimondod: „na jó, egyszer az életben ezt látni kellett.” Nem a kulturális élményért, nem a műemlékekért – hanem azért az illúzióért, hogy egy pillanatra úgy érzed: te is ott vagy, a világ tetején.