Nemrég mutatták be Kolozsváron Kocsik András Sávok és csillagok között című könyvét, amely a Konkrét Könyvek kiadó gondozásában jelent meg. A szóban forgó könyv már azért is érdekes, mert újabban viszonylag ritkaságszámba megy az úti beszámoló műfaja, bár néhány üdítő kivétel azért akad. Amint az a könyvbemutatón a szerző által elmondottakból is kiderült, ebben az esetben sem volt könnyű kiadót találni, de szerencsére végül sikerült leküzdeni minden akadályt és a nagyközönség számára is elérhetővé vált ez a furcsán érdekes útinapló. 

Mielőtt mélyebb elemzésekbe bocsátkoznánk, ki kell emelnünk egy fontos kérdést, miszerint mi ösztönöz valakit arra, hogy több mint három évtized elteltével vessen papírra bizonyos történéseket? Mennyire tekinthető egyáltalán hitelesnek egy ilyen visszaemlékezés, hisz bizonyos dolgokra ennyi idő távlatából sok esetben másképp emlékszik vissza az ember, mint ahogyan a valóságban azok történtek. Ezzel kapcsolatosan András kifejtette, valóigaz, hogy bizonyos mozzanatok már nem úgy éltek a memóriájában, ahogy azok akkor zajlottak, de szerencsére valamilyen sugallatra valós időben naplót vezetett az akkori élményeiről, ezeket a jegyzeteket pedig gondosan megőrizte az évek során, így volt, amit fellapoznia, amikor kételyek merültek fel egyik vagy másik esemény kapcsán. Ezek a dolgok egyébként néhol a könyvben is megjelennek lábjegyzet formájában. 

De miről is szól tulajdonképpen a Sávok és csillagok között és mitől érdekfeszítő ma egy ilyen jellegű történet? Röviden, a könyv Amerikáról szól. Bővebben, egy szubjektív élménybeszámoló egy 1993-as utazásról, amit az akkoriban húszas éveinek elején járó szerző autóstoppal tett meg, bejárva keresztül-kasul az Egyesült Államokat. Persze, önmagában ettől még nem feltétlenül lenne érdekes egy ilyen könyv, mert ha belegondolunk, akkor manapság már nem számít kirívó fegyverténynek az, hogy valaki járt Amerikában. Ami a stoppolást illeti, az érdekesnek tűnhet ugyan, de tekintve azt, hogy egy olyan utazási formáról van szó, ami mára jószerével teljesen eltűnt, és főleg a fiatalabb generációk számára kvázi semmit sem mond, akár legyinthetnénk is és mondhatnánk, hogy ugyan, nincs itt semmi látnivaló, lapozzunk és hagyjuk. 

Második nekifutásra viszont sokkal több van ebben, mint azt elsőre gondolnánk. Ugyanis a szóban forgó könyv értelmezhető kordokumentumként, ha úgy tetszik, egy látlelet egy olyan időszakból, amikor a kevésbé szerencsés csillagzat alatt születetteknek is épp kinyílt a világ, vagy legalábbis úgy tűnt, de most ebbe inkább ne menjünk bele. A lényeg, hogy a könyv témája a mai napig aktuális, ráadásul nem feltétlenül csak azoknak érdekes olvasmány, akik fiatalként hasonló tapasztalatokat gyűjtöttek a kilencvenes években, hanem nyugodtan kijelenthető, hogy az utánuk következő generációk tagjai is nyugodt szívvel vehetik kézbe, mert garantáltan nem fognak unatkozni. Elsősorban azért nem, mert a szerző nagyon jó mesélő, aki nagyon jó érzékkel képes visszarepíteni az időben, a narráció folyamata során viszont nem szorítkozik teljes mértékben a tényszerű adatok közlésére, hanem az időbeli távolság miatt kialakult (ön)reflexiókat is beépíti a szövegbe, ezzel mintegy egészséges egyensúlyt teremtve múlt és jelen között, ugyanakkor sikeresen elkerülve az ilyen esetben fennálló veszélyt, miszerint az utólag beemelt reflexiók esetleg átformálják a szöveget és a kelleténél karakteresebb többletjelentést kölcsönöznek a műnek.

Ha pedig már a szubjektivitás és a különböző reflexiók kerültek terítékre, akkor szólni kell arról is, hogy mit jelentett egy hasonló jellegű amerikai utazás egy olyan fiatal számára, aki a vasfüggöny mögött született és a huszadik század utolsó évtizedében volt alkalma – ha volt egyáltalán – megtapasztalni olyan dolgokat, amikről addig csak valamely távolba szakadt rokon elbeszéléseiből, vagy a filmekből szerzett tudomást, és mint minden nem empirikus tapasztalat, az ilyenformán kialakult kép sok esetben köszönő viszonyban sem volt a valósággal. Mert igenis, a kilencvenes években hatalmas dolognak számított egy amerikai utazás, és igen, az akkori fiatalok többsége – a szerzőhöz hasonlóan – gyakorlatilag üres zsebbel érkezett meg az ígéret földjeként aposztrofált Egyesült Államokba, ahol az amerikai álomra nyíló első kapu az a New York-i legendás JFK reptér üvegajtaja volt. Persze, ha az illető egyáltalán eljutott a kijáratig, mert fennállt a veszély, hogy valamely rossz passzban levő CBP-ügynök kapásból véget vet az ábrándnak a belépés megtagadásával. Halkan mondom, ez ma sincs másképp, a hírek szerint pedig a jelenlegi adminisztráció alatt még jobban bekeményítettek a hatóságok. A JFK-ről való kilépés sem hozta el minden esetben a megváltást, főleg, ha az ember felébred egy húszmilliós metropoliszban úgy, hogy az előzetesen megbeszéltek ellenére sem várja senki, pedig már késő este van és mese nincs, taxizni kell. Kocsik András élménybeszámolója innen indul, mint ahogyan nagyon sokunk első amerikai utazása is anno, és rögtön a könyv elején sikerül nagyon érzékletesen visszaadni azokat a kételyeket, dilemmákat és aggodalmakat, amikkel az ember annak idején megérkezése után közvetlenül szembesült.

A kezdeti nehézségeket követően aztán minden jóra fordulni látszik, az elbeszélő betekintést nyújt azoknak az amerikai nyári táboroknak a mindennapjaiba, ahová a külföldi egyetemisták nyári munkára jelentkezhettek, és ahol többnyire szimbolikus fizetésért, valamint szállásért és ellátásért cserébe vigyázhattak az amerikai középosztálybeli gyerekekre hónapokon át. Kalandokból itt sem volt hiány, amint az a leírtakból is kiderül, de az igazi nagy kaland a tábor lejártával kezdődött, amikor András úgy dönt, hogy autóstoppal fogja beutazni az Egyesült Államokat, ahol nem mellesleg az esetek többségében tilos volt már akkor a stoppolás, így az amúgy lépten-nyomon leselkedő veszélyeken kívül – amikre jószándékú helyi ismerősei hivatkoztak, így próbálva lebeszélni őt a meggondolatlan kalandról, attól sem riadva vissza, hogy nemes egyszerűséggel közöljék vele, hogy minden bizonnyal hamarosan meg fog halni, mégpedig nem természetes módon – még a hatóságok miatt is résen kellett lennie. És rögtön ezen a ponton találkozik az olvasó a könyv első tanulságával, miszerint, ha az ember a fejébe vesz valamit, nem feltétlenül érdemes lemondania róla a közvetlen tapasztalás hiányában, mert a valóság a legtöbb esetben merőben eltérő attól, amit a környezet próbál – még, ha jó szándéktól vezérelve is – minden áron sulykolni. A három évtized távlatából papírra vetett történések pedig azt bizonyítják, hogy igencsak megérte belevágni a kalandba, hisz gyakorlatilag egy embert és jellemet nagy mértékben formáló utazásnak lehetünk tanúi, amiből egyébként ki-ki a saját élettapasztalatának megfelelően is levonhat bizonyos következtetéseket, anélkül, hogy a szerző sallangos didaktikai felhangú diskurzusokkal untatná az olvasókat.

Ami a stoppolás részét illeti, azt tudni kell, hogy ennek hatalmas hagyománya van Amerikában, olyannyira, hogy az ötvenes-hatvanas évektől kezdődően fokozatosan szerves részévé vált a popkultúrának, elég, ha csak Jack Kerouac, a beatnemzedék egyik ikonjának klasszikussá vált könyvére, az Útonra gondolunk. Kocsik András nagy érdeme, hogy az elbeszélés során utal ezekre a dolgokra, nemcsak Kerouac, hanem más klasszikusok is megjelennek, mint például Ken Kesey, a Jack Nicholson főszereplésével megfilmesített Száll a kakukk fészkére szerzője és a film egyes helyszínei. Ha pedig már popkultúra, akkor azt sem szabad szem elől tévesztenünk, hogy a könyvben leírt események a kilencvenes évek első felében történtek, amikor hatalmas átalakuláson ment át a globális zeneipar, ezek a változások pedig éppen Seattle-ből indultak, ami Portland mellett a szerző egyik úticélja is, ahol akkoriban ért csúcsra a grunge műfaja az MTV – a hírek szerint ősztől gyerek- és kamaszkorunk zenei ízlésformáló televíziója végleg lehúzza a rolót Európában – hathatós közreműködésével, így testközelből nyílt alkalma megtapasztalni az akkoriban uralkodó hangulatot Amerika nyugati partján, a Nirvana, a Pearl Jam és társaik ritmusainak közepette. Mitöbb, András látta az eredeti Spoon Man-t is – Soundgarden-rajongók pontosan tudják, miről/kiről is van szó.

Mindent összevetve, izgalmas olvasmány a Sávok és csillagok között, és mint ahogyan utaltam már rá, nemcsak azoknak, akik rendelkeznek valamilyen tapasztalattal és személyes emlékkel azokból az időkből, hanem a fiatalabbak számára is, ugyanis a tengerentúli kalandozások során rengeteg olyan dolog is történt, amiből ma is bőven lehet tanulni, például szabályos túlélési technikákat is el lehet sajátítani, ha odafigyelünk, amik rendkívül hasznosnak bizonyulhatnak „analóg” élethelyzetekben, azaz olyankor, amikor a mindennapjainkat uraló digitális kütyük csődöt mondanak. Ezért (is) ajánlom mindenkinek, korosztálytól függetlenül ezt a rendhagyó útibeszámolót, ugyanakkor remélem, hogy lesz folytatása is ennek a kezdeményezésnek, mert András nemcsak Amerikában, hanem a világ más izgalmas tájain is megfordult, nem kevésbé kalandos körülmények között. Én mindenesetre szívesen olvasnám.