Január 27. a holokauszt nemzetközi emléknapja, ami 2005 óta, az ENSZ akkori határozata értelmében lett hivatalosan is a huszadik század legnagyobb humanitárius katasztrófájára való emlékezés dátuma. 80 év telt el azóta, hogy a Vörös Hadsereg ezen a napon felszabadította a legnagyobb megsemmisítő táborként elhíresült auschwitz-birkenau-i koncentrációs tábort, ami azóta a náci Németország által elkövetett borzalmak szinonimájává vált. 

Auschwitz magyar vonatkozásban is fontos szerepet játszott, ugyanis a Magyarországról oda deportált zsidó nemzetiségű emberek száma mintegy 430 ezerre tehető, ezek többsége pedig sosem tért haza. A magyarországi holokauszt emléknapja egyébként április 16-a, mivel 1944-ben ezen a napon kezdődött a zsidók gettókba való kényszerítése, amely intézkedés a marhavagonokba való zsúfolással folytatódott a vidéki zsidóság esetében, majd az érintettek jelentős része számára a végállomást Auschwitz jelentette. A Budapesten élő zsidóság helyzete némileg eltérő volt vidéki sorstársaiktól, mert a tömeges deportálásoktól – kezdetben – megmenekültek, továbbá a gettósítás is némileg atipikus módon zajlott, olyan értelemben, hogy a magyar főváros esetében nem beszélhetünk egy elkülönített városrészről, amit gettóként jelöltek ki a hatóságok – erre csak viszonylag későn, 1944 novemberének végén került sor a 7. kerületben –, azelőtt a zsidó lakosságnak az ún. csillagos házakba kellett költöznie. A gettó eme sajátos típusát a szórt gettó kifejezéssel írják le a történészek, az ezekben a kényszerlakhelyként funkcionáló épületekben uralkodó viszonyokról pedig tavaly év végén jelent meg egy könyv, amely új kontextusba helyezi a magyarországi – és ezen belül a budapesti – holokauszt történéseit. 

Ádám István Pál könyve valójában a Bristoli Egyetemen szerzett doktori képesítésének angol nyelven megjelent disszertációjának magyar fordítása, címe pedig Házmesterek a vészkorszakban (Park Kiadó, Budapest, 2024), ami előrevetíti, hogy a szerző egy mindeddig kevésbé hangsúlyozott szempont érvényesítésével vizsgálja a második világháború végén történt magyarországi eseményeket, és mint ilyen, egy valóban hiánypótló munkát tár a közönség elé. Ugyanis a házmesterek konkrét szerepe a vészkorszakban mostanig nem igazán került fókuszba, bár nyilvánvalóan egyes adatok – periratok, jegyzőkönyvek stb. – a történészek előtt is ismertek, viszont ezek sokkal inkább vonatkoznak egyes személyekre, mintsem egy, a huszadik század első felében a nagyobb városokban meghatározó szerepet játszó társadalmi osztály egészére.

Budapesti viszonylatban azért is érdekes a házmesterek (vagy házfelügyelők) története, mert egyrészt egy 1942-es belügyminiszteri rendelet értelmében ezt a szerepkört többé nem tölthette be zsidó nemzetiségű személy, másrészt ezek az emberek a háború előrehaladtával és a front közeledésével egyre több kontrollfeladatot kaptak, az óvóhelyek karbantartásától az élelmiszerjegyek szétosztásáig terjedt a hatáskörük. Nagyon fontos szempont továbbá, hogy a házmestereknek kulcsszerepe volt a csillagos házak kialakításában és a gettóépületek őrzésében, és ahogyan a szerző fogalmaz, „(…) közvetlen befolyásuk volt a zsidó magyar emberek sorsára és túlélési esélyeire. Anyagilag profitáltak a bizonytalan helyzetből, s bár nem minősültek hatósági személynek, napi feladatuk volt a diszkriminatív szabályok betartása. Közvetítettek a hatóságok és a zsidó származású lakók között, emiatt a szerepük messze túlmutatott a passzív szemlélőkén”.

A passzív szemlélő – angolul bystander – szociálpszichológiai szakkifejezés fontos helyet foglal el a holokauszttal foglalkozó kutatásokban, és arra a kategóriára vonatkozik, amely tevékenyen ugyan nem vett részt az eseményekben, viszont egyes vélemények szerint épp ez a nem-cselekvés – amely széles körben jellemző volt az egyes társadalmakban – tette lehetővé, hogy ezek a folyamatok a tömeges népirtásig fajuljanak. Ezért fontos a szerző szándéka, miszerint egyértelműen megkülönbözteti a házmesterek kategóriáját a passzív szemlélőkétől, ugyanakkor egy másik fontos szempont, hogy nem is sorolja testületileg a bűnösök táborába ezeket, hisz a dolog ennél jóval összetettebb. 

A Házmesterek a vészkorszakban értekezés betekintést nyújt egy sajátos szerkezetű világba, amelyben „a szerző egyszerre alkalmazza a társadalom- és mentalitástörténeti megközelítést és szemléletmódot, hogy megmagyarázza, hogyan válhattak a házmesterek komoly hatalmi tényezővé az események sodrában” – áll a kötet előszavában, amit Gyáni Gábor jegyez.

Ádám István Pál valóban szélesebb kontextusban tárgyalja a házmesterek kérdéskörét, és könyvének nagy erőssége, hogy bár elsődlegesen az 1944–45-ös történéseket helyezi fókuszba, ezt megelőzően a házfelügyelői „intézmény” kialakulását is bemutatja, aminek érdekében gyakorlatilag a modern Budapest létrejöttéig nyúl vissza. Ez a fajta időrendi és történeti áttekintés támpontokat nyújt a házmesterek motivációinak és az ezekből fakadó cselekedeteknek az átláthatóságához. Megtudhatjuk, hogy a századforduló környékén a rohamosan fejlődő Budapesten indokolttá vált ennek a társadalmi kategóriának a megjelenése, mivel az akkoriban gyors tempóban épülő bérházak adminisztrációs feladatkörét valakinek el kellett látnia. Az is kiderül, hogy a házmesterek kezdetben túlnyomórészt vidékről költöztek a fővárosba, és mint ilyen egy köztes társadalmi kategóriát képviseltek: ingyen lakhatást biztosítottak számukra a bérháztulajdonosok, megélhetésük viszont nagy mértékben a bérlőktől függött, ez pedig folyamatos súrlódásokhoz vezetett.

„A házmesterek gyorsan rossz hírnévre tettek szert: faragatlan, goromba emberekként tartották őket számon, mely megítélés részben talán annak tudható be, hogy hivatalos felhatalmazás nélkül kellett rendet tartaniuk.” Ez az állapot évtizedekig fennállt, a hatóságok hivatalos jogkörökkel gyakorlatilag 1942-től ruházták fel őket. Ezzel együtt több érdekes adalék is kiderül, mint például az, hogy a házmestereknek két érdekvédelmi szervezetük is működött Budapesten, valamint újságot is működtettek Házfelügyelők Lapja címmel, és a szerző arra is rámutat, hogy milyen volt a viszony a Bécs–Budapest–Debrecen–Kolozsvár tengelyen aktiváló különböző házfelügyelői szakmai tömörülések között. Megtudjuk, mi is volt a kapupénz, de a gazdasági előmenetel nehézkes útjának egyéb mérföldkövei is terítékre kerülnek.

Mindezen tényezők összefüggésrendszerében tárgyalja a szerző a vészkorszakot, amelyről gazdag levéltári források bemutatásával tárja fel a Budapesten – először a csillagos házakban, majd a pesti nagy gettó területén – uralkodó körülményeket, és azt a bonyolult viszonyrendszert, amelyben a házmesterek központi szerepet játszottak az üldözöttek és a helyi hatóságok közötti kapcsolattartásban. Természetesen arra is kimerítő választ kapunk, hogy mi volt az elsődleges oka annak, hogy ezek a házmesterek olyannyira kiemelt szerephez jutottak: munkakörükből kifolyólag ők voltak azok, akik gyakorlatilag mindent (is) tudtak a házak lakóiról, ezek látogatóiról, meg úgy egyáltalában mindenről, ami ott történt. Ebből kifolyólag érthető, hogy a hatóságok felismerték azt, hogy ezek az emberek hatékony segítséget jelentenek a különböző rendelkezések betartatásában, de információs forrásként is foglalkoztathatók.

„A budapesti házmesterek és a 20. századi diktatúrák közötti bensőséges kapcsolat közismert” – ez a mondat pedig arra is utal, hogy a házmestereket a háború után is előszeretettel „foglalkoztatták” a kommunista hatóságok. A szerző rengeteg korabeli dokumentum alapján foglalkozik az egyes érintettek cselekedeteivel, akik között szép számmal akadt feljelentő, aki nem egy esetben anyagi hasznot is húzott cselekedete nyomán, de voltak olyanok is, akik közül utólag többen is a Világ Igaza kitüntetésben részesültek, mivel a legnehezebb időkben is segítettek embertársaikon. 

Ádám István Pál könyve, azon túl, hogy történészi szempontból rendkívül érdekfeszítő, érdekes olvasnivaló a szakmán kívüli közönség számára is, mivel olvasmányos stílusa okán nem egy, a szó szigorú értelmében vett szakdolgozatot lapozhat az olvasó, hanem sokkal inkább egy olyan értekezést, ami által értékes információkkal gazdagodhatunk egy mindeddig kevésbé alkalmazott szemszögből. Annál is érdekesebb lehet ez az olvasmány, mert mára a házmesterség mint olyan, lassan eltűnőfélben – vagy legalábbis átalakulóban – levő mesterség, de a közelmúltban egy, a mindennapokat jelentősen befolyásoló jelenségről van szó, aminek fejlődéstörténete méltán tarthat számot érdeklődésre, annál is inkább, mivel nyelvünk továbbra is számos, ehhez kapcsolódó kifejezést (lásd a címben szereplő házmestertempót) őriz, amelyeket beszélgetés közben manapság is használunk.

Befejezésül az imént felvázoltak összegzéseként, a fülszövegből idézve zárjuk ezt az ajánlót: „A könyv nem csak a háború előtti antiszemitizmusra összpontosít, a két világháború közötti időszak egyéb tényezőit is figyelembe veszi, például a borravaló kultúráját. Vagy az emberség próbáját, azt, amikor a házmester egy gettóépületért felelt. És nem hagyja a szálakat elvarratlanul: a háború után az elszámoltatás próbálkozásait is megmutatja.”