Nizzáról elsőre mindenkinek a tengerpart ugrik be, a valóságban viszont sokkal több: egy hely, ahol reggel futók lepik el a promenádot, délben szűk utcákba szorul a napfény, délután vízesés hűti le a Várhegyet, este pedig a temetőből nézheted végig, ahogy a város fényekbe borul – mert itt még a túlvilág is panorámás.

Öt napot volt lehetőségem eltölteni a francia Riviérán, és ha két szóban kéne leírnom, azt mondanám: csodálatos és drága. És ha még kettőt hozzáadhatok: ellenállhatatlanul azúr. A Côte d’Azur neve önmagában csillog, de amikor a fapados légijárat kerekei finoman puffannak a nizzai kifutón, az ember már sejti: innen kezdve minden bankkártyalehúzás fájni fog, de legalább gyönyörű környezetben.

Nizza a Côte d’Azur fővárosa, Franciaország ötödik legnagyobb városa, 350 ezer lakóval és évente négymilliónál is több turistával – akik közül legalább minden második mezítláb próbálkozik a kavicsos parton. Spoiler: nem jó ötlet.

A város ritmusa

A napfény városában mindenki sportol. Komolyan. Hajnalban és kora este úgy néz ki a Promenade des Anglais, mintha valami olimpiai válogató zajlana: futók, biciklisek, gördeszkások, kutyák és gazdáik, mind pálmafák között, háttérben a tengerrel. Én pedig ott sétáltam, próbálva eljátszani, hogy legalább egyszer futottam már életemben.

És miközben a tengerparton pezseg az élet, a város közlekedése is modern, zöld és fenntartható. Olyan villamosaik vannak, amelyek vezeték nélkül suhannak, a megállókban villámgyorsan feltöltik magukat, és mire felfogod, hogy nincs felsővezeték, a szerelvény már be is gurult a föld alá. Elektromos és hidrogénbuszok, zöld füves vágányok, karbonsemleges reptér – Nizza tényleg előre menekül, miközben minálunk tessék-lássék módon, kapkodva igyekszünk behozni a lemaradást.

Nem láttam sehol dugót a városban, ami elsőre hihetetlennek tűnt. A közlekedés itt tényleg működik: villamos, busz, kerékpár – minden kéz a fedélzeten. A járatok gyakoriak, pontosak, a bicikliutak külön sávban futnak, távol az autóktól, így nem ritka látvány, hogy kisgyerekes családok kerekeznek át a városon teljes nyugalomban.

És aztán ott van a tenger. Az a kékes-zöldes árnyalat, amit a színtan könyvekben csak „digitálisan lehet előállítani”. Olyan szín, amit, ha lefotózol, a barátaid azt hiszik, hogy photoshoppoltad. De nem – a Földközi-tenger itt egyszerűen ilyen.

Óvárosi barangolások

Nizza óvárosa, a Vieux-Nice maga a mediterrán labirintus. Szűk, kanyargós utcák, amelyekből mindig újabb apró terek nyílnak, házak pasztellszínben, zsalugáterekkel, és persze az elengedhetetlen kávézók, ahol a pincér úgy néz rád, mintha Picasso utolsó skicce lenne az asztalon. Itt tényleg érdemes eltévedni: a kis boltok, művészeti galériák és régimódi épületek között az embernek az az érzése támad, hogy egy időutazás kellős közepén van.

Ha pedig kijutsz a szűk utcákból, rögtön visszaránt a valóság: jégkrémes stand, turisták, és egy helyi bácsi, aki jobban biciklizik a macskaköves úton, mint ahogy én valaha fogok.

A Várhegy vízesése

Kötelező zarándoklat a Várhegyre (Colline du Château). A középkori vár már nincs meg, de cserébe van park, játszótér, kilátópont, és egy vízesés, ami valójában mesterséges, de ezt senki sem bánja. A vízpermet az arcodon kánikulában olyan érzés, mintha maga a város fújna rád frissítőt. A tetejéről nézve egyik oldalon a Promenade és az azúr tenger, másikon a kikötő tárul fel – színes halászhajók és fényes luxusjachtok egymás mellett. Mediterrán kontraszt a javából.

Temető a Várhegyen

A Várhegy oldalában kapaszkodtam felfelé, hol lépcsőkön, hol meredek ösvényeken, és azon kaptam magam, hogy egyre csendesebb környezetbe érek. A város moraja lassan elhalt, csak a tenger felől fújó szél maradt, meg a cipőm koppanása a kövön. A kapun túl már a másik világ fogadott: évszázados sírkövek, márványangyalok, mohás kőkeresztek és a szelíd, ódon hangulat, amit csak egy régi temető tud árasztani.

A kilátás mindenért kárpótolt. Egyik oldalon a kikötő hajói, másikon a Promenade des Anglais végtelen sétánya, alattam pedig a háztetők színes tarka sora. Az embernek furcsa érzése támad itt: a város lüktetése és a halottak nyugalma ugyanazon helyről látható, mintha a múlt és a jelen egyszerre lenne kézzelfogható.

Megálltam egy piramis alakú emlékmű előtt: az 1881-es operaházi tűzvész kétszáz áldozatát idézi. A pillanatban volt valami hátborzongató és felemelő: a tragédia emléke és a gyönyörű kilátás közötti kontraszt elgondolkodtatott az idő múlásán.

A temetőben minden kő, minden faragott név történetet mesél. Néhányat az idő kikezdett, mások makacsul tartják fényüket, mintha csak most készültek volna. Itt-ott egy friss virág: valaki még mindig visszatér.

A Chrétien temető Nizzában nem pusztán sírkert: inkább egy különleges kilátópont, ahol a szépség és a csend összeér. Egy hely, ahol a fotó sem pusztán képeslap – hanem egy pillanat lenyomata, amitől talán kicsit máshogy látja az ember a várost, amikor újra leereszkedik a domboldalról.

Összegezve

Ha az ember elcsavarog a Cours Saleya piacra, megérti, mit jelent a dél íze: levendula illat keveredik friss fűszerekkel, olajbogyóval, sajtokkal, virágokkal. Hétfőnként bolhapiac is van – ahol ugyanaz a porcelán váza négyszer kerül új gazdához, de mind a négyszer teljesen új történettel.

Nizza tehát egyszerre modern és mediterrán, színes, sportos és kényelmes. Egy város, ahol a naplemente tényleg úgy fest, mintha a csillagok leszállnának közénk. És bár a Riviéra tényleg drága, van, amit nem lehet árcédulára tenni: a tenger színét, a piac illatát és azt a pillanatot, amikor a Várhegyről lenézel, és azt mondod: „Na jó, ezért megérte”.