Isztambulról annyi mindent el lehet mondani: kultúrák és tengerek találkozópontja, Európa és Ázsia határa, világváros, egyszerre ultramodern és ősi, dinamikusan fejlődő és konzervatív, ellentmondásokkal teli és mégis egyértelmű. Mindez igaz és mindezzel még semmit sem mondtunk el arról, hogy milyen is ez az örökké nyüzsgő, színesen kavargó, látogatók millióit vonzó metropolisz. Ezúttal legutóbbi látogatásunk fényében arra teszek kísérletet, hogy bemutassam, milyen az én Isztambulom, a mi Isztambulunk.

Léteznek a világon olyan helyek, helyszínek, országok és városok, ahová szeretünk újra és újra ellátogatni, amelyek valamiért megragadnak bennünket, nyomot hagynak bennünk, feltöltenek. Mindenki máshol, másban, másért találja meg ezeket a saját helyeket. Számomra, számunkra Isztambul ilyen (többes szám a helyes persze, hiszen a legjobb a számunkra legeslegkedvesebb emberrel utazni, ahogy én is így teszek). Az utóbbi néhány évben több alkalommal elutaztunk ide, Covid előtt és Covid után, ramadán idején és szürke hétköznapokon is sikerült eljutni az egykori Konstantinápolyba.Szállásainkat következetesen a történelmi belvárosban foglaltuk le minden alkalommal. Egyszerre fenséges és mellbevágó a világ leghíresebb épületei közé tartozó kék mecset, Hagia Sofia közvetlen szomszédságában nyugovóra térni, ébredni, kávézni, sétálni, vagy csak egyszerűen létezni. Ezúttal az ázsiai részen való landolást és a tömegközlekedést választottuk szálláshelyünk megközelítéséhez. Már az az otthonosság érzetét keltette, hogy amikor az öt-hat évvel ezelőtt ajándékba kapott, a közlekedésben elengedhetetlen Istanbul Cardunkat leellenőriztük, és nemhogy működött, de még bőven volt rajta pénz arra, hogy metróra szálljunk és a Boszporuszt is átszelve megérkezzünk a jól ismert történelmi központba.

Eminönü

Az Eminönü a Fatih negyed kapuja, közlekedési csomópont. Vasút- és metróállomás, villamos- és buszmegálló, hajókikötő is van itt és ide nyúlik át a Galata híd. Innen léphetünk be a fűszerbazárba (egyiptomi bazár) és akár sétálva is elérhetjük a Sultanahmet városrész ikonikus építményeit. Késő este békés volt a tér, csak a kései utazók jöttek-mentek, ám megtapasztaltuk azt is, milyen, amikor ezrek és ezrek nyüzsögnek ezek a néhány száz négyzetméteren. Kora délután, négy óra körül kitör a(z európai szemmel nézve legalábbis) totális káosz, összevisszaság a köbön. A part menti büfékben, ahol az olcsó, laktató halas szendvicseket árulják (balik ekmek, azaz hal és kenyér) elképzelhetetlen tumultus, hangzavar és tömeg van. Az apró asztaloknál sorban váltják egymást az emberek, rikkancsok rángatnak be a lefedett teraszok alá, kagylót, savanyúságot, édességet kínáló mozgóárusok ordítoznak, a pultokban pedig elképesztő mennyiségben sütik a halat.

Rend a káoszban, káosz a rendben

Többször megtapasztaltuk és rácsodálkoztunk arra, hogyan látják át a számunkra teljességgel rendszertelennek, szervezetlennek látszó (munka)folyamatokat a helyiek. Mire a pultnál állva kimondod a rendelésed, már el is vették a pénzt, és eléd is tették az ételt. Minden egyes helyen van egy figyelő ember, amolyan főnökféle, aki néha üvöltve, sokszor csak egy szemvillanással osztogatja utasításait, jelzi, hogy melyik asztalnál mire van szükség. Ő invitál be, sokszor ő is szolgál ki, ám a dolgozóinak nagyon résen kell lenniük, hogy ne szalasszák el a vendéget. Ugyanis a konkurenciaharc elképesztő. A turisták által közkedvelt városrészeken egymást érik a kávézók, étkezdék, üzletek, mindenki mindent el akar adni. Ezt néha nem éppen finom módszerekkel szeretnék megvalósítani, az erőszakosság határait feszegetve. Tegyük hozzá gyorsan, ezen a téren nagyot fejlődtek, és sokkal kevésbé jellemző ez a fajta nyomulás az utóbbi években.

Fekete öves bazározók lettünk

Isztambul városképével szorosan összeforrtak a különböző városrészeken fellelhető piacok, bazárok. Legutóbbi utazásunk alkalmával két ilyen bazár felfedezését tűztük ki célul magunk elé. Az egyik a város, egyébként nagyobb részét kitevő, ázsiai oldalán található, keddi Kadiköy-piac, a másik a Fatih negyedi, szerdai piac. Az előbbi, mondhatni, hozta a megszokottat, avagy a kötelezőt: színes, illatos, nyüzsgő forgatag, rengeteg hálás fotótéma és persze, pénzt is lehetett költeni. Az ázsiai részeken egyetlen igazán feltűnő dolog van: míg a Boszporusz másik oldalán a legtöbb árusnál, vendéglátónál jól lehet angolul boldogulni, odaát ritkaságszámba megy a nyelvtudás. Maradt a kézzel lábbal és számológéppel való mutogatás.És akkor a Fatih-negyedi piac. Ha szemléltetni szeretnénk a különbséget az eddig megismert bazárokkal, akkor talán úgy fogalmazhatunk, hogy olyan, mintha a kisvárosi játszótérről Disneylandba csöppennénk. A Fatih-negyedi szerdai piac elképesztő nyüzsgéséhez képest a Nagybazárban sétálni kedélyes séta. Míg utóbbi helyen a turisták vannak túlnyomó többségben, a Fatihban megtapasztalhattuk, milyen az, amikor a helyiek vásárolnak saját szükségleteikre. Az árusok az asztalok tetején állva, elképesztő hangerővel kínálták a hegyekben álló ruhákat, fejünk fölött röpködtek a zacskók, pulóverek, pólók, cipők, fehérneműk és még ki tudja, mi minden. A tömeg utcákon át sodor, magával ragad, hogy egy-egy asztalnál megállva te is kivedd a részed a felkínált javakból.

Amikor tömött zacskóinkkal (szigorúan vastag műanyagból készültek, EU-konform csomagolóanyagokat hiába is keresnénk ezen a tájon) végre leroskadtunk a sátrak végén húzódó asztalok egyikéhez és teát, gyümölcslevet rendeltünk, elkerekedett szemmel néztünk egymásra kedvesemmel. Meg is állapítottuk, ha eddig azt gondoltuk, hogy láttunk bazárt Isztambulban, hát nagyot tévedtünk, ehhez képest eddig nem láttunk semmit.

A mosoly városa

Ha mindezekből valaki azt a következtetést vonná le magának, hogy Isztambul pusztán egy zajos, hatalmas piac, azt kell mondjam, hogy téved, még ha a felületes szemlélő nem is téved ezzel a kijelentéssel oly’ nagyot. Isztambul az ellentétek városa. A bazárok világát magunk mögött hagyva több mecsetbe is bejártunk, ahol a csend, a befelé fordulás világa fogadott. A vastag szőnyegeken jól esett elnyújtani elfáradt tagjainkat, nézni az imádkozókat. És jól esett elindulni és visszatérni szállásunkra, mert olyan fokú kedvességgel találkozhattunk, ami a mai világban bizonyára kuriózum.

A törökök remek vendéglátók, minden pillanatban képesek mosolyogni és bármilyen napszakban készségesen állnak a vendégek rendelkezésére. Nincs olyan, hogy ne érdeklődnének a hogyléted felől, vagy nem mondanának pár jó szót. A reggelinél nem csupán a felszolgált ételek milyensége miatt érezhettük magunkat megbecsült vendégként, de a személyzet odaadása hazai viszonyainkra gondolva egyszerűen elképesztő és a hétköznapi székely valósághoz képest elképzelhetetlenül pozitív.

Dolgozni, megállás nélkül

Persze, az isztambuliak élete nem csak játék és mese. A helyiek és az ide érkező vendégmunkások keményen és rengeteget dolgoznak. Szünnapok, pihenőnapok, szabadság nélkül folyamatosan robotolnak, teszik mindezt egészen alacsony bérekért. Egyik napon ellátogattam a szállásunk szomszédságában működő törökfürdőbe (hamam).

Az egy órás kezelést egy kurdisztáni fiatalember végezte, a program végeztével váltottunk néhány mondatot. Családját messze hátrahagyva érkezett Törökországba tíz évvel ezelőtt, gyűjti a pénzt, támogatja az otthon maradottakat és arra készül, hogy amikor össze tudja gyűjteni az általa kitűzött pénzösszeget, hazaköltözzön és házat vehessen. Szóba került korai válása, kamaszkorú lánya, aki jóformán csak a hangját ismeri, hiszen csak telefonon tartják a kapcsolatot. És szóba került a hétköznapi, dolgozó emberek sorsa is, akik csak kis szeletét kaphatják meg a turisták milliói által Isztambulban elköltött összegeknek. Mutatta a munkában kibogosodott kezeit, recsegő-ropogó térdeit, majd megérkezett a főnök. Fizetnem már neki kellett…

Megkóstolni a várost

Ha Isztambulban járunk, érdemes belekóstolni a jellegzetes helyi ízekbe. A török fekete tea, a salep nevű közkedvelt forró ital, a sózott, hígított joghurt, vagyis az ayran számunkra mind mind együtt jelentik ezt a várost. Ugyanígy a kikötőben kínált halas szendvics, az utcai asztalkánál elfogyasztott kebab, a kék mecset melletti büfé fasírtjai (köfte), a spenóttal töltött gözleme, az olajbogyók, a legkülönfélébb sajtok, ízletes lekvárok, a frissen facsart gránátalma-, vagy narancslé.

Minden eladó és mindenki a turisták pénzét lesi, amit általában önként és dalolva, jó kedvvel át is adnak, adunk nekik. Ne szépítsük, ha tudnak, becsapnak, teszik ezt úgy, hogy a legtöbbször örül is neki az „áldozat”. Általában, még ezt is jópofán, viccesen, kedvesen teszik, ritkák az igazán erőszakos jelenetek, de azért akad belőlük. Ám nem fukarkodnak a kedves gesztusokkal sem. Jártunkban-keltünkben gyakran borultunk illatfelhőbe a ránk fújt parfüm-illatmintáktól, vagy éppen rágcsáltuk el a különböző kóstoló falatokat. A szállodában pedig a legnagyobb természetességgel nyomtak a kezünkbe egy-egy flakon vizet a meleg napokon, a minibárt pedig bevallásos alapon kellett kifizetnünk.

Négy nap Isztambulban nem sok, nem is kevés, de semmiképpen nem elég. Ezért, ha tehetjük, még biztosan vissza fogunk térni. Ezt a várost egyszer mindenkinek látni kell, és ha valaki egyszer látta, könnyen beleszerethet egy életre. Ahogy velünk is történt.