„Illatok a sziklák között” – A csodálatos francia Riviéra saját szemmel (3. rész – Èze)
Ha Nizza a Riviéra szíve és Monte Carlo a kirakata, akkor Èze a titkos ékszerdoboz a felső polcon. Nem csillog arannyal, nincs tele luxusautókkal – és mégis: amikor felérsz a szikla tetejére, a kilátás olyan, hogy legszívesebben ott helyben bejelentenéd a lakcímed.
Èze egy apró, alig kétezer lakosú falu, amely naponta lakosságszámának a dupláját fogadja turistákban, de nem is a számok számítanak: sokkal inkább az, hogy a tenger fölé, 427 méter magasba kapaszkodott fel, és ott ragadt, mintha mindig is a felhők és a Földközi-tenger közé lett volna teremtve.
Èze tele van történetekkel. Van, aki szerint az egyiptomi Ízisz istennőről kapta a nevét, mások Walt Disney látogatását emlegetik, aki annyira beleszeretett a faluba, hogy innen indult el egy ikonikus luxusszálloda ötlete. Egy biztos: a hely maga olyan, mintha valaki direkt a szépség esszenciáját akarta volna idepalackozni.
Parfümök földjén
A hegyi település látogatását a Fragonard parfümgyárban érdemes kezdeni, ahol az idegenvezetés teljesen ingyen van, de persze sejthető, hogy a végén illatfelhőben próbálnak majd rád sózni valamit. Az emberi gyengeségemnek hála sikerült túlélni a kísértést, bár egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha tényleg hazavinném a Riviérát egy üvegecskében.
Az idegenvezető elárulta: a dolgozók nem nagyon vásárolnak parfümöt, mert minek – egész nap úgy mennek haza, mintha beleestek volna egy rózsaágyásba. Hiába fürdenek, az illóolajok még napokig velük maradnak. Lehet irigyelni is őket: akad, aki a reptéri szendvics szagát szokta hazavinni, ők meg a jázmint és a narancsvirágot.
A túra során meséltek arról is, milyen hihetetlen mennyiségű virág kell egyetlen csepp eszencia előállításához: több ezer jázminvirág, egy egész kosárnyi rózsa vagy narancsvirág. A parfümkészítés itt nemcsak ipar, hanem művészet – és kicsit varázslat is. Amikor a lepárlóban álltam a hatalmas réztartályok mellett, tényleg úgy éreztem, hogy a Riviéra esszenciáját próbálják palackba zárni.
És hogy van-e trükk a végén? Persze: a boltban mindenki hirtelen úgy érzi, hogy most azonnal illatok nélkül nem tud hazautazni. Én végül kitartottam, de ha legközelebb visszajövök, lehet, hogy engedek a kísértésnek – mert ki ne akarná magára fújni egy kicsit a Côte d’Azur-ből?
Középkori labirintus
Innen indulunk fel a hegytetőre. A szűk, macskaköves utcákon sétálva az embernek olyan érzése van, mintha egyszerre barangolna egy skanzenben, egy filmforgatáson és egy álomban. Az épületek falán borostyán kúszik, az ablakpárkányokon muskátli virít, és minden harmadik házban szuvenírbolt, parfüméria vagy egy kis galéria működik.
A sikátorokban időnként váratlan meglepetések bukkannak fel: egy apró szökőkút, egy titokzatos kapualj, vagy egy kézzel festett cégér, amely épp olyan réginek tűnik, mint maga a kőfal. Az árnyékos átjárókból hirtelen napfényes terekre érsz, ahol egy-egy kávézó terasza tele van felfelé bámuló turistákkal – mert itt tényleg minden irányban akad valami fotóznivaló.
Igen, sok a turista – de valahogy itt még ez is hozzátartozik az élményhez. Amerre nézel, valaki épp fotózza a tengerkéket, a macskakövet vagy a macskát a macskakövön. Van benne valami bájos, hogy ugyanazt a macskát naponta több százan örökítik meg, a cicus pedig szemlátomást hozzászokott, hogy ő Èze óvárosának igazi sztárja.
A falu atmoszférája olyan, mintha az idő tényleg megállt volna. A boltocskákból provence-i szappan illata száll, az apró galériákban helyi művészek képei sorakoznak, és néha az az érzésed, hogy a macskakövek közül bármelyik sarkon előléphet egy középkori lovag. Csak a turisták kezében látható modern kütyük és a hűtőmágnes-hegyek árulják el, hogy valójában a 21. században vagyunk.
Kapcsolódó
A botanikus csoda
A középkori vár romjainál található a Jardin Exotique – egy egzotikus kert, tele kaktuszokkal, szobrokkal és kilátópontokkal. A belépő nyolc euró, és őszintén szólva az egyik legjobban elköltött nyolcas volt életemben. Innen nézve a Riviéra olyan, mint egy festmény: alattad a tenger, távolban Saint-Tropez, másik oldalon az Esterel-hegység. A szél hozza a sós levegőt, a kaktuszok pedig úgy néznek ki, mintha mindannyian egy divatbemutatóra készültek volna.
A kertben sétálva minden lépés új meglepetést tartogat: apró szökőkutak csobognak, mediterrán növények illata keveredik az egzotikus kaktuszokkal, és néhány barlangocska is vár felfedezésre. A szobrok – Jean-Philippe Richard művei – mintha éppen hozzád szólnának, és a mediterrán napfényben szinte életre kelnek.
Egy francia hölgy a mellettem álló padon azt mondta: „Itt mindenki talál valamit – szépséget, nyugalmat, inspirációt.” Én pedig hozzátettem magamban: és persze új profilképet. A kilátóteraszokon megállva pedig egyszerre érzed a szabadságot és a békét: a Riviéra végtelen kékje, a part vonala, a távolba vesző hegyek – mind-mind olyan látvány, ami örökre beléd vésődik.
És persze van egy titkos öröm is: ha picit hátrébb lépsz, hogy ne legyenek a turisták a képen, a szél és a napfény egyszerűen elvarázsol – és azon kapod magad, hogy percekig csak nézed a horizontot, mintha minden gondolatod elolvadt volna a tenger kékjében.
Nietzsche ösvénye
A faluból indul egy túraút, a „Nietzsche-ösvény”, amely levezet a tengerpartra. A filozófus állítólag itt talált ihletet Zarathustra egyik részéhez – én már annak is örültem, hogy találtam egy árnyékos padot. Egyébként tényleg van benne valami magasztos: a meredek ösvény, a sziklák, a tengeri szellő… Az ember egy pillanatra tényleg úgy érzi, hogy közelebb került a bölcsességhez. Aztán elbotlik egy kavicsban, és rájön: neki inkább egy limonádé kell a faluban.
Kapcsolódó
Èze nem a luxus miatt különleges, hanem azért, mert egyszerre szól a szemnek, az orrnak és a léleknek. Egy hely, ahol a virágok és a parfümök illata összekeveredik a középkor hangulatával, és ahol a kilátás annyira irreális, hogy biztos vagy benne: ha hazatérsz, senki sem hiszi el, hogy nem filterezett képet mutatsz.
CSAK SAJÁT
