Párizs az a város, amelyet látni kell. Noha Rómára azt mondják, hogy ha azt láttad, akkor mindent láttál, ez nem feltétlenül van így. Sőt, egyáltalán nincs így. A franciák mindig különcök voltak, csodabogarak, nem féltek a modern és a konzervatív vegyítésétől, nem irtóztak a tabuk ledöntésétől, leleményességüknek köszönhetően sok területen számítanak újítóknak.

Párizs meglátogatására sem kell semmilyen komolyabb indokot kitalálni, alap, hogy azt legalább egyszer látni kell, az évi 30 millió látogató nem véletlenül megy oda.

Eljutni oda sem túlságosan bonyolult dolog, viszonylag gyorsan kivitelezhető, és ha időben léptél, akkor olcsón is. Kolozsvárról low-cost repülőgéppel alig két és félórányira van. Igaz a fapados járat nem repít egyből a célba, hanem egy tőle 81 kilométerre található Beauvais nevű városka repterére. És bár eltörpül Párizs mellett, a „városka” valójában egy 56 ezres megyeszékhely, az ország tizedik legforgalmasabb repülőterével. Természetesen a reptér működtetője gondoskodik arról, hogy amíg a gépek jönnek-mennek, addig folyamatosan legyen buszkapcsolat a francia fővárossal. Egy buszjegy ára 18 euróba kerül, ami nem kevés, főleg annak fényében, hogy a repjegy sem került ennyibe. De 75 perc alatt bejuttat a Porte Maillot nevű forgalmi csomópontba, közvetlenül az új kongresszusi központ mellé, a 34 emeletes Hyatt Regency árnyékába, mindössze három kilométerre az Eiffel-toronytól. Ha pedig valaki már eddig is nagyon elfáradt, akkor a Hyatt szállodalánc párizsi egységénél 1200 lejbe kerül egy éjszaka.

Forgalom

A reptérről induló 75 perces buszozás gyorsan elrepül, közben lehetetlen nem észrevenni, hogy a franciaországi sztrádák mennyire másak. Ahol csak lehet, mellőzik a tájidegen zajszűrő falak és pannók felszerelését, inkább töltésszerű földvonulatot emelnek a magasba, melyeket beerdősítenek, cserjékkel megtöltenek. Mintha óriási parkok labirintusában szelnéd sebesen a kilométereket. De a péntek reggeli csúcs itt is ugyanolyan, mint bárhol máshol, minél közelebb kerülünk a fővároshoz, annál jobban lassul a forgalom. Soha nem értettem a szakembereket és a hobbiszakértőket, akik „fenntarthatóság” címszó alatt a városba érkező forgalom szándékos lassításáért kiáltanak, miközben a forgalmi torlódás okozta megnövekvő légszennyezettség épp ezt a fenntarthatóságot torpedózza meg.

Amúgy ha valaki tényleg szeretné próbára tenni járművezetői képességeit, akkor ajánlom a Diadalív terének körforgalmát, amelynek szabályait egy tízperces elmélyült megfigyeléssel sem sikerült kisilabizálni. Az autók itt szinte padlógázzal mennek keresztbe, ha elég teret látnak maguk előtt, a sofőrök szabályosan berobbannak a körfogalomba, miközben az egyik autó még előttük, a következő már mögöttük keresztezi útjukat. Aki itt huzamosabb ideig kibírja ütközés nélkül, az akár Bukarestbe is mehet taxisnak. A koccanást, ütközést ajánlatos mellőzni, a biztosítónak sem éri meg, Párizsban ugyanis nem sok Dustert látni, viszont a Teslákat megszámolni sem lehet, annyi van.

Torony

Az ember azt hinné, hogy könnyű megtalálni az Eiffel-tornyot, hisz mindenhonnan látszik, de ezt a hitet cáfolnom kell. Legjobb esetben is csak a felső harmadát lehet itt-ott kiszúrni, amennyiben előbukkan a magas épületek takarásából. Másrészt, minél közelebb kerültem hozzá, annál jobban megerősödött bennem a gondolat, miszerint „ezt azért valamivel magasabbnak gondoltam.” Hiába volt elkészültét követően a Föld legmagasabb építménye, az azóta eltelt több mint 130 év alatt rendesen kinyújtózkodott a világ. De a város ikonikussá vált jelképének vonzereje mit sem csökkent az elmúlt évtizedek alatt, bizonyítva, hogy építésekor a kor jelentős személyiségeinek hőbörgése, vagy ahogy ők mondták: „a művészek tiltakozása” nem volt más, csak vihar a biliben.

Mára már terjedelmes iparágat építettek az Eiffel-torony köré. Üzlet lett belőle, és mindenki szeretne részesedést kapni a nyereségből. Akadnak, akik a torony különféle méretű makettjeinek, kulcstartók rád sózásával akarnak szakítani a profitból, ők valamiért kizárólag színesbőrűek. De dolgozik itt fehér ember is, és már azon sem csodálkozol, hogy érted a csávót, ahogy cinkosai körében nyomja a 100 eurós tételű turistakopasztó Itt a piros, hol a piros szélhámosságot: „Una pierde, una pierde, asta câștigă! Where is the ball?”

Mások fogyatékosok megsegítésének indokával zsebelnek ki. Megkérdik, tudsz-e angolul, mert ha igennel válaszolsz, akkor biztosan turista vagy, a helyiek ugyanis ilyenkor egyből küldik őket az anyjukba. Kedvesen, mosolyogva felíratják nevedet, városodat egy űrlapra, amit alá is íratnak veled, hogy aztán rámutassanak az üresen maradt rubrikára, amelyben egy bizonyos pénzösszeg vár feltüntetésre. Igen, az, amelyiket a zsebedből kellene elővarázsolj. Szerencsére könnyű lerázni őket, elég annyit mondani már a legelején, hogy te már tejeltél, azaz téged már megkopasztottak. E torony körüli hangulattal az égvilágon semmi gond nincs, önmagától gerjeszti a felszabadultságot, a vakációs hangulatot. Közben mosolyogva nézed a merészebb fiatalokat, akik kissé megondolatlanul kimerészkednek a toronnyal merőleges, fölöttébb forgalmas kétsávos út közepére, hogy a kettős záróvonalon egyensúlyozva lőjék egymás után a legjobb szelfieket.

Azt mondják, egy turistának kötelező felmenni a toronyba, 60 euróért a csúcsig is feljuthatsz, hogy megcsodáld a város teljes panorámáját. Mert az tényleg csodálatos, azonban van egy elég nagy szépséghibája: a panorámából értelemszerűen épp az Eiffel-torony fog hiányozni. Eme hiányosság pótlására a három kilométerrel arrébb található, kereken félévszázados Montparnasse-tornyot ajánlom. Az 56 emeletes toronyház tetejéről 18 euróba kerül a 360 fokos körbenézés, és a panorámában ezúttal benne lesz az Eiffel-torony is.

Zöldség

A Montparnasse-toronytól alig két és fél kilométerre található a Notre Dame, az út pedig a gyönyörű, 23 hektáron fekvő Luxemburg-parkon keresztül vezet. Ez csak megerősíti az egyik korai megállapításomat, miszerint Párizs fölöttébb zöld. Ráadásul nem az erőltetett, elcsépelt környezettudatos módon, hanem a maga természetes mivoltában. A franciák ugyanis az elmúlt években teleültettek mindent fűvel-fával (még a villamos sínek közötti rész is gyakran pázsitos), rengeteg zöldövezetet alakítottak ki, valósággal erdősítették a várost. Rengeteg minipark, zöld oázis van elrejtve az épülethalmazok közé, mintegy bónuszként az épített örökség részét képző, az általuk „jardin”-nek, vagyis kertnek nevezett hatalmas kiterjedésű parkok mellé, legyenek azok királyi, titkos, sétáló vagy akár piknikező helyek.

A Luxemburg kertben a csónakmodellek hajózására is alkalmas nagy dísztó mellett több mint száz szobor, műemlék és szökőkút teszi tetszetőssé a helyet. És látogatókból nincs hiány. Százával jönnek ide az emberek mozogni, sportolni, lenyomni egy sakkpartit, sétálni, napozni, olvasni, piknikezni, vagy egyszerűen csak a kitett több mint száz szék valamelyikébe beleülve, hosszú időn át bámulni a semmibe. Ha ide belép az ember, egyből a felszabadultság kellemes érzését szívhatja magába a friss levegővel.

A Mi Asszonyunk

A Szajna közepén, a Cité nevű apró szigeten épült Notre-Dame-székesegyház meglátogatása kötelező programpont, még úgy is, hogy ez csak kívülről lehetséges, ugyanis a 2019-es áprilisi tűzvészben megrongálódott katedrális még javítás alatt áll. De ettől még ugyanúgy zajlik körülötte az élet, a műemléképület ikertornyaival szemben egy tribünt is építettek, amely mindig tele van emberekkel. Pihennek, gyönyörködnek a látványban, nézik az emberforgatagot, vagy akár imádkoznak, ha már a kapuit csak 2024 decemberében újranyitó katedrálisban jelenleg erre nincs lehetőség. El lehet mondani, hogy ennek a helynek is megvan a maga varázsa, a létesítmény nem véletlenül jelképezi ugyanúgy a francia történelmet, kultúrát és a várost magát, mint az Eiffel-torony, a Louvre vagy a Diadalív. Köszönet jár Victor Hugónak is, aki már 1831-ben regényt írt a katedrálisról.

Művésznegyed

„Tévelyegni emberi dolog, csavarogni párizsi” – maradva Victor Hugo szavainál, látogassuk meg azt a helyet is, ahol az író élt: a korábban arisztokraták által lakott Le Marais negyedet! A környék kihagyhatatlan múzeuma a Pompidou Központ, amelyet el sem lehet téveszteni, elég ehhez pusztán a mérete, na meg a külsejét alkotó élénk színű csövek látványa. Amúgy itt kell keresni a világ második legnagyobb, 120 ezer műalkotásból álló kortárs művészeti gyűjteményét.

Sokak szerint Le Marais Párizs egyik legszebb negyede, bár én vitáznék erről. Az biztos, hogy rendelkezik egy falusias hangulattal, hála a romantikus, ünnepi, akár bohémnak is mondható divatos szűk utcácskáinak, ugyanakkor a kortárs divatot és műtárgyakat felvonultató furcsa butikok is egyedi látványt nyújtanak - egy sétát tehát mindenképp megér.

Amúgy nem árt tudni, hogy a terület ma is a párizsi LMBT-élet egyik központja, itt a gyalogosátkelők mellé felfestett szivárvány is dukál. Nappal is érdekes a negyed arculata, de itt főleg éjszaka zajlik az élet, hisz több szórakozóhely is a meleg közönségre szakosodott.

A turista körút folytatásaként felötlött, hogy belekóstolhatnék a szomszédos Montmatre művésznegyed bohémságába is, de montmartre-i dombok híresen meredek lépcsősorai, az általuk megkövetelt testmozgás, a Sacre-Coeurt körüllengő misztikummal együtt ment a „majd legközelebb” fiókba, annak ellenére, hogy a John Wick 4 című film zárójelenetének helyszíne eredetileg szerepelt az útitervben.

Inkább gyalog

Bár sokszor kilométereket kell menni, ha fontosabb látnivalókat sorra szeretnéd a kipipált látványosságok fonalára felfűzni, szerintem Párizsban hülyeség metróval közlekedni, annyi érdekesség akad szinte minden utcasarkon. A felszíni közszállítás is lehet opció, más nagyvárosokhoz hasonlóan itt is egymást érik a buszok és villamos-szerelvények, csakhogy ez a megoldás jobbára csak részleges rálátást engedélyez a dolgokra.

A Louvre nyilván nem maradhat le a listáról, de a meglátogatását követően be lehet iktatni egy kis uzsonnázást is. Nem is kell ehhez helyszínt keresgélni. A múzeum végében ott van a korábban királyi parkként működő, mitikus és történelmi Tuileriák kertje, labirintusokkal, szobrokkal és dísztavakkal, továbbá több száz székkel és sezlonnal, hogy kiélvezhesd a Párizs szívében található újabb békeparadicsom nyújtotta élményeket.

Amihez azonban kizárólag a lábunkra szorítkozhatunk, az a Szajna partja. Ez ugyebár a párizsi táj ikonikus része, a maga különbejáratú életvilágával. Egy álomszerű helyszín a családi, baráti, haveri összeröffenésre. A rakpartok tele vannak éttermekkel, teraszokkal, fitneszlétesítményekkel, gyermekjátékokkal. Nem hiányozhatnak a régiségkereskedők, ahogy az utcaművészek sem, sok a sportoló, kerékpározó ember, itt-ott egy-egy artista bűvöli az összesereglett sokaságot. Ugyanakkor bőven akadnak „üres” szakaszok, ahol kicsit elvonulhatsz a zajosabb részektől, mert ahogy a párizsi vendégteraszokon a mindössze kétszemélyes kis asztalkákat részesítik előnyben, úgy a Szajna partjára is párban a legmenőbb elmenni. Van egy romantikája, van egy varázsa. Elvégre Párizs a szerelem városa! Nyilván, ha valaki a magányt, vagy épp egy baráti társaság előnyeit keresi, akkor erre is jó hely a fővárosi folyópart.

Sétahajó

Lehet, csak jó napot fogtunk ki, de az is megtörténhet, hogy Párizsban tényleg hosszú és kellemes az ősz, mindenképpen meglepő volt látni, hogy a lassan besötétülő Szajna mentén, október közepén továbbra is egy szál pólóban járkálnak az emberek. A besötétedést követően a Szajna menti zsibongó élet lüktetését más szemszögből is érdemes megvizsgálni. Például jó ötlet lehet végighajókázni az Eiffel-toronytól a Notre Dame katedrálison túlig terjedő hét kilométeres szakaszt, oda-vissza. Erre több opció létezik. Ha szűk körre vágysz, bérelhetsz kishajót vagy vízitaxit, ezek kissé rázós utak, inkább egy nagyszerű helyszínen történő puszta hajókázás élményét erősítik. Vannak aztán a vacsorahajók, amelyek több óra alatt teszik meg a fennebb említett utat, bár ilyenkor eléggé elvonhatja figyelmedet a vacsorád, na meg a társad vagy társaságod. Ráadásul a menütől függően személyenként valamivel száz euró alatt kezdődik egy ilyen vonaljegy ára.

De léteznek bulihajók, amelyek hangos zenével, zajos vendégekkel, pörgős hangulattal, folyamatos üdvrivalgással járják az utat, és végül választhatod a sétahajót, ahol viszonylag nyugis csendben, avagy igény szerint audiokommentárral hajózhatod végig az utat. Külön élmény, hogy a jóval gyorsabb sétahajókról bámészkodva, egészen közelről szemlélheted végig, hogy a leelőzött vacsorahajókon miként zajlik a randi, a baráti vagy éppen az üzleti estebéd. Mint említettem, ezek a vacsorahajók igencsak nyugisan szelik a habokat, hisz ott a prioritások egy fontos pontja, hogy a vendég poharából még véletlenül se löttyenjen ki a méregdrágán rendelt pezsgő.

Szemszög

Fura dolog a folyó közepéről egy órán át bepillantást nyerni a párizsi este és éjszaka Szajna-parti életének mozzanataiba. Sorra vonulnak fel előtted az életképek. Akad, aki csak a kutyáját sétáltatja, sokan az édeskettes örömeinek hódolnak, helyenként fiatalok verődnek össze, külön csoportosulnak a bringások, a rolleresek, a gördeszkások, helyenként, a tágasabb kiszögelléseken zenészek nyomják az élő tánczenét, van ahol salsa-estet tartanak, máshol rögtönzött retródiszkóra rendezkednek be. Az alkalmi utcaárusoktól és piafutároktól nem túl drágán minden fogyasztanivalót beszerezhetsz. A partnál kikötött éjszakai bulihajókon egyelőre fényből és zenéből van több, a vendégek csak most szállingóznak, ott valamivel később indul a menet. Miközben magad mögött hagyod a Szajna-partot, gyakran botlasz az utcán csoportba verődött fiatalokba, akik szépen kiöltözve igyekeznek valahova az éjszakába. Talán épp valamelyik bulihajóra.

Biztonság

Simán benne van a pakliban, hogy a párizsi városvezetésnek fontos, hogy a turisták jól érezzék magukat látogatásuk ideje alatt. De nem kevésbé fontos a biztonság is, így ha belülről szeretnél megszemlélni egy-egy nevezetességet, netán egy magas irodaház tetejére kívánkozol, akkor készülj arra, hogy átvilágítás nélkül ez nem lehetséges. De nyugi, ez sokkal gyorsabb, mint a reptéri procedúra, viszont enélkül sehova nem mehetsz be. Ez sajnos már a mai, terrorfenyegetett világunk velejárója. Azt is megállapíthattam, hogy a turistahadak ostroma ellenére a város viszonylag tiszta. Nyoma sincs a minden bizonnyal kreált fotókon bemutatott szeméthegyeknek. A belvárosban nyoma sincs tanyázó migránsoknak. Ha netán voltak is korábban, kiszoríthatták őket a külvárosokba, egyes hírek szerint Lyonba „deportálták” őket.

Feltűnhet még a városban dolgozó munkások láttán, hogy minél nehezebb a végzett munka, annál sötétebb a munkavégző bőrszíne. Nyilván világosabb bőrszínnel is lehet keményen dolgozni, bár ilyenkor az illető valami fura nyelven beszél, adott esetben még a szavát is érted.

És nyilván a francia fővárosban is léteznek kisiklott életutak. Egy-két védettebb helyen, hidak alatt láthattam matracot, rögtönzött szabadtéri lakhelyet, de csak vén csövesek, helyi hajléktalanok vertek itt tanyát, nem zavartak senkit, és őket sem zavarta senki. Összességében végig biztonságban éreztem magam.

Párizs egy igazi világváros, otthona volt Radnótinak, Adynak, József Attilának, és Mona Lisa mosolyán kívül még rengeteg egyebet tud nyújtani a látogatónak. Ahogy IV. Henrik király is megmondta, még 1598-ban, Párizs megér egy misét. Bizony hogy meg. Nekem legalábbis azt adta, amire számítottam: egy üdítő színfoltot az emlékeim közé, amit érdemes volt begyűjteni.

Utójáték

Érdekes utójáték volt, hogy hazatértünk után láttam a híradókban, hogy bombariadók voltak többek közt Párizsban is, és hogy még a Louvre-t is kiürítették. Meglepődtem, mert ebből – egész ott tartózkodásunk alatt – nem sokat vettem észre. Feltűnt ugyan, hogy elég sok gépfegyveres egyenruhás posztol az utcasarkokon, hogy gyakran szirénáztak, és elég gyakori látvány volt a várost autókonvojokban áthasító biztonsági erők is, bár én elsőre arra gondoltam, hogy valami nagyon fontos vendég érkezik a városba. Márpedig Párizsban ez elég gyakran előfordulhat. Azt is elképzeltem, hogy talán valami gyakorlat zajlik, és/vagy készülnek valamilyen óvó-védő akcióra. Vagyis csak teszik a dolgukat, hogy a turisták tízezrei tudva vagy tudatlanul, de folyamatosan biztonságban érezzék magukat. Nekem egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy esetleg veszélyben lehetünk.

Akaratlanul is felötlött bennem, hogy az otthonom „biztonságából” nézve milyen ijesztőnek tűnhet egy ilyen hír. Mert mit mondhatnak a nézők? „Te jó ég, de rossz lehet most a párizsiaknak! Milyen jó, hogy itthon vagyunk, a kevésbé elegáns, de legalább biztonságosabb porfészkünkben!”

Bizony, nem véletlenül akadnak olyanok, akik szentül meg vannak győződve, hogy a média csak kelti a feszültséget, hogy sakkban tarthassa a nézőket, egy másik elmélet szerint az sugallja, hogy elég sok hír terjeng arról, hogy a fejlett nyugaton vagányabb élni, de te csak maradj otthon a visszamaradottabb, fejletlenebb, globális szinten oly jelentéktelen putridban, ahol legalább biztonságban érzed magad. Ne kívánkozz sehova, a gályarab dolga az evezés!

Gőzöm sincs arról, hogy ez így van, vagy sem.

Nos, én annyit tudok, hogy ennek az egész párizsi riadókészültségnek a feszültségét a rendfenntartó erőkön kívül nem sokan érezték át. A párizsiak hozzászoktak, a turisták nem tudták hova tegyék, a biztonságiaknak meg erről szól az életük. A híradó által gerjesztett hangulat köszönőviszonyban sem volt a valósággal. Mert a híradásból az nem jött le, hogy – harci készültség ide vagy oda – Párizsban épp úgy ment tovább az élet, mint egy átlagos hétköznapon. A város izgett-mozgott, zajlott benne az élet, és ami a legfontosabb: csodálatos élmény volt együtt lüktetni vele, a sok látnivalóval, a sok újszerűséggel, más életek, életutak élő és mozgó portréjának látványával. Bámultad a helyieket, és közben persze bámultad a turistákat is, a szemed előtt nyilvánult meg megannyi különböző mentalitás, megannyi viselkedési norma. Az emberek hozzáállása pedig egy olyan irtózatosan hosszú skálán terjedt végig, a megfelelési kényszertől egészen a „teszek rá, egyszer élünk!” típusú reakciókig.

Zárszóként úgy vélem, nincs annál fontosabb, mint hogy egy pillanatra te is részese lehettél ennek az egésznek. Megéltél, megtapasztaltál valami olyat, ami eddig csak a képzeletedben létezett, csak filmen láthattál, vagy könyvben olvashattál róla. Sosem fogom megtudni, milyen lehet franciaként Párizsban élni, de turistának lenni, az felejthetetlen élmény!