Saint-Paul-de-Vence az a hely, ahol az ember úgy érzi, véletlenül egy festménybe lépett, ami egyszerre természetes és tökéletesen megkomponált. Az utcákon lassabban jár az idő, a napfény is inkább simogat, mint ragyog. Itt még a véletlen is gondosan elrendezett. Az ember elhinné, hogy a boldogság díszlet, ha nem érezné, hogy valahogy mégis őszinte. Saint-Paul a Côte d’Azur csöndes szívverése, kőbe zárva.

A Szent Pálról elnevezett aprócska hegyi település valójában a véletlennek köszönhette, hogy felkerült az útitervünkre. Saint-Tropez látogatása kútba esett, maradt egy szabad nap, és szembe jött egy reklámtábla, amelyen Saint-Paul neve ott virított Nizza, Cannes, Èze és Antibes mellett. Ha ilyen társaságban szerepel, akkor nem lehet akármilyen hely – gondoltuk. Az apostol nevét viselő településből nálunk is akad néhány (a Hargitától Felvidékig), de a francia változatról addig szinte semmit sem tudtunk. Aztán kiderült, hogy ez az egyik legrégebbi középkori település a Riviérán, és rendszeresen a „Côte d’Azur legszebb falvai” között emlegetik. Amikor pedig megtudtuk, hogy a falakon belül mindössze háromszázan élnek, de évente 2,5 millió látogatót fogadnak, már biztos volt, hogy meg akarjuk nézni, miért. A válasz hamar megérkezett.

Séta egy festményben

Saint-Paul-de-Vence (röviden csak Saint Paul) nem múzeum, hanem élő díszlet. Egy hegyre épült, kőfalakkal körülölelt falu, ahol a múlt nem nosztalgia, hanem napi rutin.

A faluba vezető út önmagában is hangulatos: az autót még a település utólag kiépült új részében kell hagyni, onnan gyalog kapaszkodik fel az ember a kapuig. Ez a néhány percnyi séta maga a ráhangolódás – minden lépéssel egy kicsit hátrahagyod a zajt, és közelebb érsz valamihez, amit a legtöbb hely már rég elveszített: a csendhez. Odafent, a falakon belül, a napfény a kőházak falán játszik, a szőlőindák között apró galériák rejtőznek, ahol a helyi festők sokszor nem eladni, csak megmutatni szeretnék a képeiket: „Nézd, ilyen színű nálunk a délután.”

A szűk utcákon virágok hajolnak a fejünk fölé, a macskakövek között galériák, apró kézművesboltok és kávézók bújnak meg. A levegőben egyszerre érezni a levendulát és a frissen sült péksütemény illatát. Aki itt sétál, az nem kiránduló, hanem statiszta egy festményben. És ha szerencséd van, még a háttérzenét is megkapod hozzá: egy távoli gitár, egy szobrász kalapácsának koppanása, egy pincér halk bonjour-ja, ami inkább hangulat, mint köszönés.

Ahogy Gauguinnek Tahiti, Dalínak Cadaqués, Van Goghnak Provence volt a szívének kedves táj, úgy Marc Chagall választott otthona is Saint-Paul-de-Vence lett. Itt élt tizenkilenc évig, itt is temették el – a temetőbe belépve, a jobb oldalon, a völgyre néző dombon találjuk a sírját. Onnan nézi tovább a fényt, amit egész életében próbált megfesteni. És nem volt egyedül: Picasso, Matisse, Dufy, de még a költő Jacques Prévert is otthonra lelt itt. Prévert – aki a francia költészetet visszavezette a mindennapi életbe – gyakran találkozott Picassóval és Paul Roux-val, a Colombe d’Or vendéglő tulajával. Egyik versét, a Promenade de Picassot épp itt írta, miközben a kubista mesterrel sétált a falak mentén. Az ő szavai csendülnek fel ma is, ha Édith Piafot, Nat King Cole-t vagy Serge Gainsbourgot hallgatjuk – mind feldolgozták valamelyik versét. Franciaországban több száz iskola viseli a nevét, itt pedig egy apró utca.

Az Aranygalamb

Ha már szóba került: a Colombe d’Or, vagyis az „Aranygalamb” külön fejezetet érdemel. A vendéglőt 1920 körül alapította Paul Roux, aki nemcsak vendéglős, hanem a művészek jó barátja is volt. A falak hamar megteltek ecsettel és történetekkel: amikor Matisse vagy Léger épp nem tudott fizetni, Roux csak legyintett – „Sebaj, hagyj itt egy képet.” Így lett az étteremből élő képtár, ahol a leves mellé Picasso, a desszert mellé Chagall jár.

A mai napig eredeti művek lógnak a falakon, nem másolatok, és a hely ma is működik. Yves Montand és Simone Signoret törzshelye volt – sőt itt házasodtak össze –, megfordult itt Greta Garbo, Charlie Chaplin és újabban Angelina Jolie meg Bono is. Aki szeretne egy éjszakát eltölteni ebben a művészeti ereklyetárban, annak mélyre kell nyúlnia a zsebébe: egy kétágyas szoba 460 euró, egy lakosztály 600 euró, és a reggeli is megér 20-at – de azt a teraszon szolgálják fel, ahol valaha Chagall rajzolt.

Nem látványosság, hangulat

A dombra épült faluból pazar kilátás nyílik a Földközi-tenger kékségére és a környező szőlőhegyekre. Saint-Paul olyan, mintha egy képeslapból lépett volna elő: kőházak, virágos erkélyek, galériák, és mindenütt kőből rakott utcák, ahol a cipőkopogás is ritmust ad a délutánnak. A főtér mindig tele van élettel – délutánonként itt zajlik a francia nemzeti időtöltés, a pétanque. A helyiek és a művészek együtt dobálják a vasgolyókat, közben rosé gőzölög az asztalokon, a háttérben halk nevetés és a falu templomának harangja. Itt senki nem siet – és ez nem póz, hanem életforma.

Miután bejártuk a falat, leereszkedtünk az új részbe, ahol már inkább a helyiek világa kezdődik. Egy teraszon megálltunk egy korsó sörre, és ott, az udvar porában három fiatal épp pétanque-ot játszott. A háttérben halk zene szólt, a levegőben délutáni melegség. És akkor jött az a pillanat, amikor megértettem, miért nem siet itt senki. Nem azért, mert nincs hová – hanem mert nincs miért.

Saint-Paul nem látványosság, hanem hangulat. A hely, ahol a luxus nem a márkákban, hanem a térben és az időben mérhető. Ahol a Riviéra lelassít, és te is vele együtt lélegzel. És amikor végül visszaindulsz a völgybe, a macskaköveket elhagyva, a napfény mögötted marad – de valahogy mégis veled jön. Csak épp már nem a bőrödön, hanem mélyen legbelül.