Van egy pont a francia Riviérán, ahol a térkép már-már olaszul beszél, a levegő édesebb, a házak sárgábbak, és az emberek is mintha türelmesebbek lennének. Ez Menton – a város, ahol a Riviéra hirtelen emberi léptéket ölt. Itt már nem kell selyemzsebkendőt lobogtatni a kaszinó előtt, nem dudál rád Ferrari, és a kikötőben sem próbálnak eladni egy motorcsónakot „baráti” áron. Menton a Riviéra napsütötte arca, ahol az életet nem villogtatják, hanem megélik.

Eredetileg úgy terveztük, hogy a francia–olasz határ túloldalán fekvő Ventimigliába látogatunk – ez lett volna az ötödik olasz utazásunk. Csakhogy mindenki, akivel beszéltünk, lebeszélt róla: lepukkant, szemetes stranddal, elhanyagolt óvárossal. Így került képbe Menton, a Székelyudvarhely méretű város, amelyről a helyiek tréfásan azt mondják: „itt a franciák olaszul gesztikulálnak”. Valóban: olyan, mint egy jó házasság a két nemzet között, az olaszok lazaságát a franciák eleganciájával ötvözve.

A helyiek mosolyognak, ha franciául próbálsz beszélni, de akkor is segítenek, ha félúton átváltasz olaszra – hiszen ők maguk is valahol félúton élnek e két világ között. A színes házak, a szűk utcák és a citrusillat mind azt üzenik: itt már nem sietünk sehová.

Napfény és citrus

Nizzából mindössze 40 perc vonattal, mégis mintha egy másik dimenzióba érkeznénk. A pályaudvaron nincs tolongás, a buszsofőr rád köszön, és ha késésben van, az sem zavarja különösebben. Az utcakép rendezett, de nem steril, mint Monte Carlóban – inkább olyan, mint egy gondosan ápolt kert, ahol néha egy macska is átballag a virágok között – csak hogy élet is legyen a tökéletességben.

Menton városa szó szerint napfényből és citrusból épült. Saját mikroklímája van – a Riviéra legnaposabb pontja, évente átlagosan 316 napsütéses nappal. Ennek köszönhetően minden sarka virágzik: citrom-, narancs- és mandarinfák, leanderek, bougainvilleák és egzotikus kertek sorakoznak, nem véletlenül nevezik a települést a „Riviéra kertjének”.

A helyiek szerint nem is esernyőjük van otthon, hanem citromfájuk. Ahogy mondják: „Franciaország a napot adta nekünk, Olaszország a tésztát – mi pedig citrommal fűszereztük meg az egészet.”

A citrom városa

Ha Nizzát a szíve, Monte Carlót a pénztárcája, Èze-t a lelke miatt jegyzi meg az ember, akkor Mentonról a citrom ugrik be először. 1935 óta minden év februárjában itt rendezik meg a több mint 200 ezer látogatót vonzó Fête du Citron-t, a híres citromfesztivált. Ilyenkor a parkok és utcák óriási, gyümölcsből épített szobrokkal telnek meg: citromból készült kastélyok, mozdonyok, sőt dinoszauruszok is feltűnnek – tematikától függően.

A citrom azonban nemcsak a fesztivál idején van jelen: ott van a város címerében, az étlapokon, a kirakatokban, lekvárokban, parfümökben és szappanokban. A helyi büszkeség, a citron de Menton külön fajta: vastag, de sima héjú, enyhén édeskés és erősen illatos. A Saint-Michel sétálóutcán végigmenve minden második boltban valamilyen citromos kísértésbe botlik az ember – még a levegő is citrusos, mintha egy mediterrán limonádéfelhőben sétálnánk.

A piac is színes, hangos és illatos. Friss sajt, olajbogyó, tenger gyümölcsei, helyi lekvárok és persze citrom minden formában. A kofák nem erőszakosak, inkább mosolyognak, és ha többet veszel valamiből, rád kacsintanak: „ez már ajándék”.

Az óváros

Menton igazi ékszere az óváros: festői, színes házakkal zsúfolt domboldal, zegzugos utcákkal, ahol minden nézőpont egy újabb képeslapot kínál. Itt az ember nem is sétál, inkább sodródik. A málló vakolat valahogy esztétikus, a zsalugáterek félig nyitva, a muskátlik dacolnak a nappal, a kék ajtók pedig mintha a tengerre kacsintanának.

A meredek utcák fölött tornyosul a Szent Mihály-bazilika, amelynek terére felérve megérkezünk Menton esszenciájához: innen a kilátás egyszerre a városra és a tengerre nyílik. A harangszó lágyabban szól, mint máshol, a dombtetőn lévő temető pedig nyugalmat áraszt. Nem véletlen, hogy sok híres ember választotta örök nyughelyéül – köztük William Webb Ellis, a rögbi „feltalálója”, vagy Leóni Gluck orosz balerina. A panoráma innen egyszerre földöntúli és nagyon is emberi.

Dolce far niente

A tengerparti sétányon, a Promenade du Soleil-en minden a nevéhez méltó: nap, fény, melegség. A víz csillog, a pálmák alatt idős párok üldögélnek – valószínűleg tegnap is itt ültek, és holnap is itt fognak. Az aprókavicsos strandok tiszták, a víz átlátszó, és ami meglepő: délben is találni helyet egy törölközőnek. Nincs hangos zene, nincs árus, csak a hullámok, a beszélgetések és egy-egy távoli motorhang.

A legmenőbb Des Sablettes strand sem harsányabb: tizenhétezer négyzetméternyi aranyló homok, teakfából készült napozóágyak, földbe süllyesztett szökőkutak, pergolák, játszóterek – minden franciás rendben. Itt nem a test pihen, hanem a gondolat. Az ember leül, nézi a tengert, és rájön: a dolce far niente, az édes semmittevés, nem életstílus, hanem filozófia.

Magyar meglepetés

Egy tengerparti vendéglőnél érdekes felirat tűnik fel: brioche-hongroise. Alatta magyarul: kürtőskalács. Kiderül, hogy a La Maison Siklósi étteremben járunk, amelyet a kolozsvári gyökerű család öt generáció óta épít.

Az ötödik generáció tagja, ifjabb Siklósi László, miután Dél-Franciaországban befejezte labdarúgó-pályafutását, a hagyományt folytatva nyitotta meg a Riviéra első magyar tengerparti éttermét Mentonban – és egy üzletet Monacóban is.

Az étlapon erdélyi, magyar specialitások is szerepelnek, köztük természetesen a kürtőskalács. Leülünk egy asztalhoz, rajta kis rézplaketten ez áll: „Pál Schmitt – Ancien Président de la République de Hongrie”. Ezek szerint itt ült már Schmitt Pál, Magyarország egykori köztársasági elnöke is. Könnyen lehet, hogy ő is elcsábult egy falat kürtőskalácsra – a Riviéra legnaposabb pontján.

Kapcsolódó

„Na jó, ezért megérte” – A csodálatos és drága francia Riviéra saját szemmel (1. rész – Nizza)

Öt napot volt lehetőségem eltölteni a francia Riviérán, és ha két szóban kéne leírnom, azt mondanám: csodálatos és drága.

útinapló Nizza Franciaország Földközi-tenger turizmus

Összegezve

Menton nem akar több lenni, mint ami. És éppen ezért működik. Nincs benne a nizzai nyüzsgés, a monte-carlói póz vagy az eze-i misztikum – csak a nap, a színek, a jó levegő és az az érzés, hogy valahol itt kezdődik a jó élet.

Ha az ember három napot tölt itt, a negyedikre elfelejti, hogy létezik stressz. A napfény, a tenger és a lassú ritmus olyan koktélt kever, amihez nem kell szívószál. És amikor a tengerparton ülve figyeljük, ahogy a nap lebukik az Alpok előhegyei mögött, rájövünk: bár Menton a Riviéra utolsó francia városa – valójában az első, ahol igazán meg lehet érkezni.

Kapcsolódó

„A valószerűtlen jólét díszlete” – A csodálatos és drága francia Riviéra saját szemmel (2. rész – Monte Carlo)

Ha Nizza a Riviéra szíve, akkor Monte Carlo a kirakat.

Monte-Carlo utazás