2023 márciusában jelent meg Szántai János Tintapacák címet viselő új gyermekvers-kötete – a Drăgan-Chirilă Diána által gazdagon illusztrált könyvet kicsik és nagyok is örömmel vehetik kézbe. Az Erdélyi Magyar Írók Ligájának új elnöke a költői pályát szintén gyermekversekkel kezdte, a kilencvenes évek végén íródott két gyerekkötete után ez a harmadik. A magyar vershagyomány ritmikáját és az északi (ún. svéd típusú) gyermekversek hangulatát ötvözendő, a Tintapacák egy izgalmas, minden korosztályt egyformán megszólító kiadvány, amely nem átall a legmeredekebb szóvicceket is beépíteni sorai közé. A szerzővel alkotói folyamatról, inspirációkról, gyermeki és felnőtt gondolkodásmódról is beszélgettünk.

– Azt írja László Noémi a kötet fülszövegében: érezte ön valaha, hogy ha nem mondja ki az épp eszébe jutott szójátékot, megbolondul? Ezt kérdezném én is: te hogy érzed magad, amikor hatalmukba kerítenek a szójátékok?

– Lovagolok rajtuk? Esetleg: meglovagolom őket? Vagy ők rajtam, engem? Ezt csupán a szavakkal való játszadozás kedvéért mondom. Amit lehet kedvtelésből csinálni, meg hótt komolyan is. A magam részéről nem szoktam úgy nekiállni egy szövegnek, hogy na, most akkor csinálok valami jó szójátékosat. Ha valami történetesen úgy alakul, minden esetben az épülő versalakzat, vagy természetközelibb szóhasználattal élve, születő verslény hozza magával. Tehát, hogy az egyik szavad kiragadjam a kérdésből, nincs itt semmiféle hatalmi viszony, senki nem kerít hatalmába senkit. Igyekszem együtt lélegezni a versmaggal, s ha jó a szinkronszusz, jó lesz az írás végén a pont is. Ha szójátékos, ha nem.

– Ezt a csodaszép könyvet lapozgatva, a verseket olvasva újból az az érzésem támadt, mintha megint Kalákát hallgatnék hatévesen, és egy életre belekövesedne a fülembe Weöres Sándor vagy Tamkó-Sirató Károly. Kik és hogyan élnek még benned, amikor verset írsz?

– A Kaláka is ezt érezhette, amikor ráleltek a kötet címadó versére és megzenésítették. Irtó klassz nóta lett belőle, ami nyilván a Kaláka érdeme. Viszont van itt valami: költőként – értsd ezúttal: hangjegy-analfabétaként – is hatalmas öröm hallani a zenét, amikor az ember verslábakkal, ritmussal, rímekkel bíbelődik. És hát naná, nem én vagyok az első, sem az utolsó, aki ebben örömét leli. A másik dolog pedig az, hogy mi, akik a világnak ezen a tájékán éppen ezt a nyelvet kaptuk örökbe a szüleinktől, nyilván a magyarra gondolok, gigászi poétikai hagyománybányába szállhatunk alá, vagy épp föl, nézőpont kérdése, amikor verset írunk. Persze, kézen fekszik Kormos István, Kányádi Sándor, Tandori Dezső, Weöres vagy Tamkó-Sirató, mint elő-csoportkép. De mögöttük – alattuk, fölöttük, bennük – ott van Kosztolányi, Ady, József Attila, távolabb nézve Arany, Petőfi, még odébb Fazekas Mihály, Balassi, és elérhetünk Janus Pannoniusig, aki ugyan latinul írt, de Csezmiczei János volt a becsületes neve.

– Óhatatlanul felmerül a szövegek kapcsán az is, hogy milyen korosztályhoz szólnak? Vannak itt végtelenül egyszerű, humoros szösszenetek, mint például a Hol volt…, de ott van a Történet egy zabos orangutánról, Devecseri Gáborról és az ő verséről című hosszú költemény. Mesélj egy kicsit arról, hogy mekkora időszakot ölelt fel a versek megírása, szerkesztése!

– Jó, hogy említed: alapjában véve két hagyományra támaszkodnak a kötet versei. Az egyikről imént beszéltünk. A másik az északi gyermekverseké. Végtelenül egyszerű, ha tetszik, dísztelen versekről van szó, amelyek talán éppen ezért tudnak működni. Tudom is én: a mókus fenn az ághegyen is azonosulni tud vele, ha sikerül mókusnyelvre forgatni a szót. Azt akarom ezzel mondani, hogy ez a fajta versbeszéd a közvetlenségével közelít. A sallangmentességével ül le melléd, olvasó mellé, s onnan… együtt dekkoltok a világ végén, például. Pár percig akár. És akkor máris minden rendben van.

A kötet anyaga jó másfél évtized terméke, de az is lehet, hogy kettő. Megjegyzem, annak idején, hú de régen, gyerekversekkel vágtam neki az irodalmi prérinek. Ma is köszönöm szépen mindazt, amit akkor, s utána hosszú időn át Zsigmond Emesétől, a Napsugár napsugaras főszerkesztő nagyasszonyától kaptam: figyelmet, bizalmat, jó tanácsot és nagy adag szeretetet.

Apropó, korosztályok: ha ez szóba kerül, csak Nemes Nagy Ágnes szavait tudom jól meglóbálni, afféle szelíd szablyaként a korosztályos kérdés tönkön nyugvó feje fölött. Nála jobban senki se fogalmazta meg az idevágó lényeget: nincs gyerekvers, felnőttvers… jó vers van, meg rossz. Ha jó a vers, kerülhet bele olyasmi is, amiről az ember azt gondolná, te jó ég, ezt csak valami három diplomamankóval bicegő akadémikus fogja megérteni. Egyrészt, hátha mégis. De ha nem, hát miért baj az? Mondok egy példát. Kányádi túzokos versében ugye, megy a túzok meg a népe. És egyszer csak a nagycsaládos zajban valamerre zakatoló túzokcsapat ritmusát tökéletesen a fülbe vetítő vers-csodaverkli kidobja, hogy ipa, napa, sógor, após… na állj, mipa? Én sem tudom kapásból, mi fán terem az. Meg a napát sem. – Oké, valaki azt is megkérdezheti: mi a fene az a túzok? – De nem is fontos. A jó vers magával ragad, engem, téged, bárkit, felörvénylik bennünk a muzsika, hányszor tapasztalhatta bárki, aki verset olvasott fel gyermekeknek. Megkockáztatom: akkor is, ha egy mukkot se értünk belőle. Nemrég meghallgattam Aquitániai Vilmos, az első ismert trubadúr Farai un vers de dreyt nien (Verset írok a semmiről) című versét, provanszál nyelven. Mondanom sem kell, nem tudok provanszálul. Azt éreztem (többek között), megölel a vers és felröppen velem egy hegycsúcsra. Aztán persze megkerestem a magyar fordítást és tessék, a második szakasz végén ez: „bűbáj szállt rám egy alkonyon, magas hegyen”. Hát, ilyen a jó vers.

A rossz vers? Az éppen az előbbi ellentéte. Nem örvénylik ott semmi. Lapos. S akkor hiába érti bárki A-tól Z-ig.

– Említetted, hogy jó másfél évtized alatt íródtak a szövegek. S bár jócskán felnőttek már, azelőtt beletintáztak-e a te gyerekeid a korábbi kézirat-változatokba, magyarán: mit szóltak és mit szólnak ők a kötet anyagához?

– Persze, hogy bele. Sőt! A kötet egyes darabjaihoz ők gurították a versmagot. Azzal, ahogy a térben, időben léteztek, de azzal is, ahogy a teret, időt megfigyelték. Szemszögekre gondolok itt. És egyáltalán nem a gyermek, hadd mondjam így, hozzánk, felnőttekhez képest békaperspektívájára. Mert ez bizony csak a gyakran túl merevnek bizonyuló felnőtt szemszögből látszik annak. Élek a gyanúperrel, hogy a gyermek képes a teleportálásra. A mi szülői-felnőtt szemszögünkből nézve ücsörög a szőnyegen, kerti füvön, és – hogy Kormos Istvánt beidézzem – egy fém hőmérőtokba homokot töltöget. De közben nem ott van, pontosabban nem csak ott: az ághegyen, a pincében, a tóparton, a világ végén, egy messzi-messzi galaxisban, ahol épp lenni kíván. Szóval így gurítgatták nekem annak idején a versmagot az univerzum minden tájáról.

Hogy most mit szóltak, amikor megjelent a könyv? Hát… kézbe vették, átlapozták, méltóságteljes ifjakként azt mondták: »ügyes vagy, apa!« Nyilván módosult kicsit a szemszög. És jól van ez így.

– Ebben a könyvben van ugyan egy égfestőnk általad, de egy kékfestőnk is, Drăgan-Chirilă Diána személyében, aki a könyvet illusztrálta. Milyen volt együtt alkotni?

– Zűrös (nevet – szerk. megj.). Az elején arra gondoltam, itt van egy helyes kis verskorpusz, ehhez rendelünk helyes illusztrációkat és kész. Ahogy ilyenkor szokás. Igen ám, csak beszélgetés közben jött az ötlet: hát itt egy életre kelt tintapacáról van szó. Apropó, ezt a szójátéknak (is) nevezhető lényt is a versmag hozta magával. És akkor: tintapacát mindenki ejtett már, aki életében tollal viaskodott, lett légyen az nagyregény, kérvény vagy épp iskolai házi feladat. A tintapacának márpedig megvan az a jó szokása, hogy terjed, alakul. Hát még ha megpiszkálja az ember. Ez volt az a pillanat, amikor felborult az eredeti koncepció. Kitaláltuk, Diána meg én, hogy az egész anyagot beáztatjuk, többé-kevésbé (inkább kevésbé) színes tintákba. Irtó gördülékenynek tűnik a sztori így utólag elmesélve. Igen ám, csak költői hübriszemben ázva (hogy ennél az analógiánál maradjak) elfeledtem, hogy egy vizuális társalkotó nem feltétlenül úgy nézi, érti a szövegeket, ahogy én. No és ebből származtak zűrök. Amiért így utólag is elnézést kérek. Viszont a végeredmény önmagáért beszél. Bizonyos értelemben társszerzők vagyunk. Azért nem abszolút értelemben, mert nem egymás mellett ücsörögve firkáltuk-pingáltuk a könyvet.

Mióta megjelent a könyv, bárki, aki kézbe veszi, felkiált: hű, de szép! Mire halkan megjegyzem: remélem, jó is. Ami mellett viszont végig kitartottunk: az volt az idea, hogy a szövegek, ha tetszik, klasszikus stílusúak, hát legyen a képi világ formabontóbb. Lehet, hogy van benne rizikó, viszont ez vállalt. Ja, lett egy igen praktikus eredménye is a közös munkának: ez az a könyv, amibe a gyerek nyugodtan beletintázhat, mert tulajdonképpen azt folytatja, amit elkezdtünk. És nem kiált fel valamely mord felnőtt, hogy jaj, hát miért kellett belefirkálni… bár őszintén remélem, az ilyen mord felnőttek, akik az én gyermekkoromban még ott tornyosultak fölöttünk, kivesztek ebből a világból.

A Tintapacákat itt lehet megvásárolni.