Gravitáció a Cotroceni-palotában: Iohannis tízéves túrája
Fizikatanárból lett államfő, elnöksége azonban inkább hasonlított egy lassú hegyi túrához, mint egy célorientált expedícióhoz. Nem volt sem a tettek, sem a szavak embere, megvolt a maga jól meghatározott iránya és tempója, amely során államfői rátermettsége helyett Newton első és harmadik axiómáját – a tehetetlenség és a hatás-ellenhatás törvényét – demonstrálta. Néha olyan benyomást keltett, mintha az államfő mozgása a politikai „téridőben” minimális lenne, máskor meg hathatósan járult hozzá a politika polarizációjához. A szász kisebbség tagjaként olyan megbocsáthatatlan kijelentéseket tett a magyar közösség irányába, amelyek nemcsak a romániai kisebbségi politikában keltettek feszültséget, hanem időnként diplomáciai vihart is kavartak. Számos ellentmondásos pillanata miatt elnökségének erényei is háttérbe szorulnak.
A vasárnapi államelnökválasztást megelőző hetén a rendszerváltás utáni Románia történelmének államfőit, illetve a mandátumukat vesszük górcső alá. Korábbi cikkünkben Traian Băsescuról írtunk.
Kicsoda Klaus Iohannis, a rendszerváltás utáni Románia negyedik, december 20-án leköszönő államfője?
Fizikatanár a fekete lyukban
Klaus Werner Iohannis leköszönő államfő a katedrától került a Cotroceni-palotába, hogy ne középiskolás fokon tanítsa, hanem vezesse népét egy olyan országot teremtve, amely elkötelezett az európai uniós értékek fontossága, az ország euroatlanti kötelezettségvállalásainak tiszteletben tartása, a jogállamiság, valamint az igazságszolgáltatás függetlensége mellett.
A német etnikumú, a nagyszebeni szász közösséghez tartozó államfő egyszerű munkáscsaládból származik, apja technikus volt, anyja ápolónő. Fizikát tanult Kolozsváron, majd tanárként kezdett dolgozni szülővárosában, később tanfelügyelő lett. Családja egy része az 90-es években Németországba emigrált, ő azonban Romániában maradt, de akkori döntése előtt semmi nem utalt még arra, hogy ilyen jelentős politikai és közéleti pályát fog befutni, hisz nyugodt, visszafogott személyisége távol állt a fővárosi politikában elvárt populista, harsány stílustól.
Kapcsolódó
Nem volt kapcsolata a régi rendszerrel, sem pártolója, sem ellenzője nem volt. Lépésről lépésre című önéletírásában így fogalmaz: „Nem voltam kommunistaellenes disszidens. Egyszerűen csak gyűlöltem őket, nem tudtam elviselni őket. Ennyi az egész. (...) Magánemberként, antikommunista voltam. Egyénként, személyes szinten elleneztem a kommunizmust, ahogy az egész családom is. (...) Meggyőződéses antikommunista vagyok, és úgy gondolom, hogy Ceaușescu az egyik legmérgezőbb román volt”. Mindezek ellenére nem vett részt rendszerellenes tüntetéseken, nem szervezkedett, mondhatnánk, kivárt, míg rátalál a sors. 2000-ben Nagyszeben polgármesterévé választották a Német Demokrata Fórum színeiben – vezetése alatt a város felvirágzott, nemcsak aszfaltoztak és betonoztak, hanem turisztikai és kulturális szempontból is fejlődött.
Nagyszeben 2007-ben Európa Kulturális Fővárosa lett, ami még népszerűbbé tette Klaus Iohannist, több alkalommal újraválasztották. 2013-ban csatlakozott a Nemzeti Liberális Párthoz, hamarosan a párt elnöke lett és innen a sors a Cotroceni-palotáig katapultálta – a nagyszebeni univerzumból kikerülve azonban második mandátuma végére beszippantotta a fővárosi fekete lyuk, politikai játszadozása egyre mélyebbre húzta, de még nem értünk el az eseményhorizontig, amit elindított, hatással van ránk.
Szász alternatíva a PSD-re
Klaus Iohannis 2014-ben Victor Ponta szociáldemokrata pártelnökkel mérkőzött meg az államfői székért. Mintegy 6,3 millió állampolgár szavazott bizalmat neki (54,43 százalék), míg ellenfele 5,26 millió szavazatot szerzett (45,56 százalék) – a szavazatkülönbség 1 024 386. Csak emlékeztetőül: a Băsesu–Geoană párharcban 70 ezres volt a szavazatkülönbség. A Iohannis első győzelme utáni hangulat 1996-hoz volt hasonlítható, legutóbb akkor volt akkora eufória az államfő személye körül – a kommunista, a rendszer által legyőzött értelmiségi és a játékos Böszé után jött egy magas, jól fésült, kimérten beszélő szász, aki a „tace și face” (hallgat és teszi a dolgát) politikus illúzióját keltette. Akit nem kell szégyellenünk külföldön, aki nyelveket beszél, aki kisebbségiként is jó román (még a nevét is hajlandó feladni).
Távolról sem lehetett lendületesnek tekinteni, de lomhaságában volt valami biztató, ami Traian Băsesu után reménykeltő volt. El tudta hitetni az emberekkel, hogy egy új, más világ köszöntött Romániára, és az az elnök lesz, aki minden szempontból megfelel az Alkotmány II. fejezete 80-as szakasza 1-es és 2-es cikkének: „Románia Elnöke képviseli a román államot és szavatolja az ország nemzeti függetlenségét, egységét és területi integritását. Románia elnöke felügyel az Alkotmány betartására és a közhatóságok megfelelő működésére. Ebből a célból az elnök közvetítési funkciót gyakorol az állam hatalmai között, valamint az állam és a társadalom között.”
Az első mandátum során még részben sem sikerült teljesítenie az elvárásokat, ennek ellenére 2019-ben könnyűszerrel újrázott, újabb esélyt kapott az állampolgároktól, akik nem akarták kihívóját látni a Cotroceni-palotában, ennek tudható be, hogy abszolút számokban még több szavazatot kapott. Iohannis 6,5 millió voksot kapott, míg szociáldemokrata ellenfele, Viorica Dăncilă több mint 3 millióval kevesebbet. Abban azonban valamennyi elemző egyetértett, hogy nem a kiváló teljesítménye miatt kapott újabb négy évet, hanem csak azért, mert jobb volt, mint Dăncilă (aki EU-tagállamokként beszélt Iránról és Pakisztánról, aki a 2020-as foci EB-t Euro 20-20-nak nevezte vagy egyetlen kormányülésen hat alkalommal mondta helytelenül az „immunglobulin” szót), ami valljuk be, nem volt nehéz.
Kapcsolódó
Második mandátuma végére Klaus Iohannisnak sikerült minden elődjénél jobban elkoptatnia magát, az INSCOP felmérése szerint az állampolgárok 16,2 százaléka bízik benne. Traian Băsesu második mandátuma után ez az arány 22,1 százalék volt, míg Ion Iliescu esetében 49 százalék. Az egy mandátumos Emil Constantinescu bizalmi indexe is 19 százalék volt.
A tettek nélküli elnök
Klaus Iohannis az elmúlt 10 év alatt nem tudta bebizonyítani, hogy megfelel azoknak az államfői feladatoknak, amelyekkel az állampolgárok megbízták. Második mandátuma végén pedig már meg sem próbálta ezt – míg Liviu Dragnea idejében, 2017 januárjában a híres 13-as rendelet elfogadása és visszavonása után őt láttuk a kormányülésen, mint elefántot a porcelánboltban, addig egy évvel ezelőtt már ő nézte az elefántokat Kenyában, ahova luxusgéppel utazott, ennek költségeit azonban titkosította a Cotroceni-palota.
Bár 2017-ben az Egyetem téri tüntetők között szimbolikusan piros kabátban népfürdőző Klaus Iohannis kijelentette, amit hallani akart a nép: a történelem süllyesztőjébe kerül a PSD, a vörös pestis, az a jobboldali államfő volt, aki a legtöbb szocdem miniszterelnököt nevezte ki (Victor Ponta, Liviu Dragnea, Sorin Grindeanu, Mihai Tudose, Viorica Dăncilă, Marcel Ciolacu). Mi több, ő volt az, aki a jobboldali koalíciót felbontva, a PNL-t szétverve 2021-ben beejtőernyőzte a kormánypalotába a Szociáldemokrata Pártot, mély válságba és választói ellenszenvbe sodorva ezzel saját pártját is. Nyilván, ha a politika oldaláról nézzük, komoly államfői teljesítmény, hogy gyakorlatilag 7 éven át szociáldemokrata miniszterelnökökkel dolgozott/élt együtt. De ez az állandó hadakozás, már-már traianbăsescui magasságokat súroló játékosság jelentősen rányomta bélyegét az országra, amely ez idő alatt egyetlen reformot sem tudott felmutatni, pedig ’89 óta ott van a levegőben: az egészségügyi és oktatási reformot, az Alkotmány sokat hangoztatott felülvizsgálatát, speciális nyugdíjak, digitalizálás stb. A Művelt Románia államfői projekttel kapcsolatban voltak ugyan hangzatos nyilatkozatai Klaus Iohannisnak, de ez inkább bizonyult lufinak, mint valódi oktatási reformnak. A sokszor hallgató és halogató mandátumzáró elnök számlájára írható a populista pártok erősödése (AUR és SOS Románia), a szuverenista pólus vitorlájából meg sem próbálta kifogni a szelet, mi több, nem egyszer szolgáltatott számukra muníciót.
Egyetlen pozitívum Klaus Iohannis mandátumában Románia nemzetközi szerepének és elismertségének növelése: sikerült teljesítenie minden euroatlanti kötelezettségvállalást, hiteles és tisztelt képviselője volt Romániának a nyugati kancelláriákon, különösen az euroatlanti kapcsolatok építésében szerzett elismerést. Az ő elnöksége alatt Románia kulcsszereplővé vált a NATO-ban. (Donald Trump amerikai elnök első hivatali ideje alatt Iohannis a védelmi költségvetés növelését szorgalmazta, felismerve azt, hogy Románia számára fontos mielőbb pozitív jelzést küldeni Amerikának.) Klaus Iohannis aktívan hozzájárult a NATO keleti szárnyának megerősítéséhez, beleértve az országon belüli NATO-hadgyakorlatokat és infrastruktúra-fejlesztéseket, valamint elkötelezte Romániát Ukrajna támogatása mellett.
Kapcsolódó
A külföldön felépített imázsát némiképp lerombolta államfői mandátuma utolsó hónapjaiban, amikor kétségbeesetten kapálózott egy látványosabb pozícióért – bármit elfogadott volna, ami a felszínen tartaja, legyen szó az Európai Tanács elnöki székéről, az EU külképviseletét ellátó tisztségről, zsarolásként pedig még NATO-főtitkárnak is bepróbálkozott. Amikor minden kötél szakadt, itthon tették volna meg a szenátus elnökének, ám az általa korábban meggyengített PNL-nek nem sikerült átvinnie ezt az elképzelést a kormányon. A Politico című lap találóan jellemezte: támogatói szerint diplomatikus és visszafogott, míg kritikusai úgy látják, hogy túl passzív és nem karizmatikus vezető, ami különösen igaz volt a koronavírusjárvány és más válságok során, amikor sokan határozottabb közvetlen fellépést vártak tőle mind belföldön, mind pedig külföldön.
Io nopot chivanok, PSD
Traian Băsescuhoz hasonlóan Klaus Iohannis irányába is különös vonzalmat érzett az erdélyi magyar közösség, rokonszenvezett a kisebbségi származású szász államférfival, akitől egyfajta megváltást remélt. Egy évvel a megválasztása után már sejthető volt, hogy elkötelezett lesz a jogállamiság, az európai értékek és a kisebbségi nyelvek oktatásának támogatása iránt, de ennél többre nem nagyon számíthat tőle a magyar közösség. Az RMDSZ 2015-ös kongresszusán az államfő üzenetét tanácsadója, Tatiana Niculescu tolmácsolta, kiemelve, hogy: „a kisebbségek sok célkitűzése megoldatlan még Romániában”. Ez volt az első alkalom, amikor az államfő ilyen konkrétan említette a nemzeti kisebbségek ügyét. Csakhogy az államelnöki hivatal honlapjára feltöltött üzenet szövegében utólag nem szerepelt ez a mondat. Az államfőt akkor felszólították, hogy foglaljon állást azoknak a kisebbségekre vonatkozó nemzetközi keretegyezményeknek és szerződéseknek a betartásáról, amelyeket Románia aláírt, de mély hallgatás volt a válasz. 2018-ban megtámadta a kihirdetésre váró új közigazgatási törvénykönyvet, óvásában pedig számos kifogást fogalmazott meg a kisebbségi anyanyelvhasználatot pontosító vagy bővítő előírások ellen. Ezen a ponton fontos megjegyeznünk, hogy Ion Iliescu első mandátuma óta Iohannison kívül egyetlen másik államfő sem támogatott egy, már megszerzett kisebbségi jogok elleni támadást.
Az autonómia iránti igényekkel kapcsolatban nem egyszer konfliktusos retorikát alkalmazó államfő 2020. április 29-én gúnyos magyarsággal kezdte televíziós beszédét: „Jó napot kívánok, PSD!” – majd románul folytatta: „Hihetetlen, kedves románok, hogy mi zajlik Románia parlamentjében. A PSD segített az RMDSZ-nek, hogy átmenjen a képviselőházon egy olyan törvény, amely széles körű autonómiát biztosít Székelyföldnek. (...) Miközben jómagam, a kormány és a többi hatóság az emberek életéért küzdünk, azért harcolunk, hogy szabaduljunk meg ettől a járványtól, a nagy PSD azért harcol a parlamenti titkos irodákban, hogy adja Erdélyt a magyaroknak”. Az elnök kijelentése kisebb diplomáciai vihart is kavart, a román pártok és közvéleményformálók többsége is elutasította, azt mondták, mintha a Nagy-Románia Párt néhai elnökének, Corneliu Vadim Tudornak a szavai köszöntek volna vissza.
10 éves mandátuma alatt a szász kisebbséghez tartozó Klaus Iohannis vállalt közvetítői szerepet a román többség és a nemzeti kisebbségek politikai képviselői közötti párbeszédben és egyetlen konkrét lépést sem tett a sokat hangoztatott a többség-kisebbség paktum megkötése érdekében. Nyilván, emiatt külföldi nyomás sem volt a leköszönő államfőn, a nyugati kancelláriákon ugyanis elhitette azt, hogy egy olyan országban, ahol a kisebbség soraiból választanak államfőt, a nemzeti kisebbségek ügye megoldottnak tekinthető. Pedig ez messze nincs így, és ezt a hírszerzőszolgálatok igazgatóit kinevező elnök nagyon jól tudja, ahogy azt is, hogy a magyarellenesség felszámolása terén óriási a felelőssége – kezdve azzal, hogy ne tekintesse az általa kinevezett kémfőnökkel nemzetbiztonsági kockázatnak a magyar közösséget.
CSAK SAJÁT
