Értelmiségi szülők gyermekeként az akadémiai pályán indult el, majd a civil szférából került a politikába, miközben az anekdota szerint őt szalasztották cigiért a nála idősebbek. Ion Iliescut második nekifutásra győzte le, míg őt a Szekuritáté elsőre kiütötte a Cotroceni-palotából. Ő volt az első hazai sexgate-botrány szereplője, Panenka helyett egy látványos esést mutatott be a fociválogatottnak, és a szeme előtt zajlott a dohánycsempészet. Joggal nevezték a modernkori Románia Alexandru Ioan Cuzájának, aki ellen még egy puccsot is megkíséreltek. Kicsoda Emil Constantinescu, Románia második államfője, aki az ország demokratikus fejlődése szempontjából fontos döntéseket hozott, igyekezett rendezni a román-magyar viszonyt, szalonképes volt a nyugati világ szemében, a vele szemben támasztott elvárásoknak azonban csak részben tudott megfelelni?

Elődöm az utódom

A civil szakmáját tekintve geológusprofesszor, tudományos kutató Emil Constantinescu, az elmúlt 34 év egyetlen olyan államfője Romániában, aki egyebek mellett azt is elmondhatja magáról, hogy elődje az utódja az államfői székben, a román belpolitika dzsungelében ugyanis ő csak egy mandátumot bírta. Pedig készült a harcra, a Nicolae Ceaușescu nevével fémjelzett diktatúra idején nem kompromittálta magát – bár Andrei Zeno, a Nagy Románia Párt parlamenti képviselője, (Corneliu Vadim Tudor bizalmasa) bizonyítékok hiányában, de a Bibliára esküdve azzal vádolta, hogy a nyolcvanas években az amerikai hírszerzésnek dolgozott (réz- és uránérc lelőhelyekre vonatkozó adatokat szivárogtatott) és csak a diktátor nagyvonalúságának köszönhette, hogy nem került börtönbe. A diktatúra bukása után szerepet vállalt a Ion Iliescu és kormánya elleni, Egyetem-téri tüntetésen, amelyet a bányászok vertek szét. Összefogta a civil szférát, megalapította a Civil Szövetséget (Alianța Civică), az ország legfontosabb nem kormányzati szervezetét, és az ellenzéki pártokkal közösen létrehozták a Romániai Demokratikus Konvenciót (Convenția Democratică din România).

Ennek államfőjelöltjeként 1992-ben alulmaradt Ion Iliescuval szemben, aki a voksok 61,43 százalékát kapta meg, míg Constantinescu 38,56 százalékot. 1996 november 17-én sikerült maga mögé utasítani a posztkommunista vezetőt, 54,4–45,59 arányban nyerte a választások második fordulóját. Győzelme valóságos ünnep volt az országban, a lapok olyan kifejezésekkel illették, mint „a romániai kommunista rendszer vége”, „történelmi pillanat”, „a második forradalom”. A nemzetközi sajtó is tág teret szentelt győzelmének. A német Die Welt azt írta, hogy: „Egy demokrata győzött Romániában – Constantinescu véget vet a kommunista korszaknak”, az International Herald Tribune utalva Iliescu hatalomátvételére azt írta, hogy „ez az első alkalom Románia történetében, hogy egy vezető demokratikus úton távozik a hatalomból. Nem megfojtották, nem puccs miatt, nem azért, mert lelőtték”. A Corriere della Sera azonban mellé lőtt – bár erre akkor senki nem számított. „Románia lezárta az Iliescu-korszakot” – ígérte a lap a címoldalán, de négy évvel később kiderült, hogy Emil Constantinescu háborút nem nyert, csak csatát – „A rendszer ma is működik” – jelentette ki 2000. július 17-én egy televíziós interjúban, amelyben a demokratikus konvenció tagjainak a megdöbbenésére azt is közölte, hogy nem szándékszik újrázni. Ezzel tulajdonképpen azt is elismerte, hogy a diktátorpár ’89-es bukása/kivégzése után elől álló másodvonal hatalmát nem tudja megtörni és nem kíván tovább vergődni a maffiaállam hálójában.

Jelek az arcon

Az 1996-os választási kampány legemlékezetesebb pillanata az a televíziós vita volt, amelyen Emil Constantinescu megkérdezte Ion Iliescutól, hogy hisz-e Istenben. Sokak szerint ekkor dőlt el a választások kimenetele, Iliescu ugyanis ki ugyan nem mondta, szabadgondolkodónak vallotta magát, de ellenfelének sikerült rábizonyítania, hogy ateista, ami meredek volt az ortodox szavazópolgárok számára. Ez volt talán az egyetlen alkalom, amikor Constantinescu megcsillantotta politikusi tehetségét, mandátuma alatt nem sikerült ilyen emlékezeteset alakítania, de megtette helyette más. 1998 áprilisában a belügyminisztérium, a hírszerző szolgálat, az államfő személyi védelmét biztosító őrség, illetve a fia korrupciós botrányba keveredett. 1999-ben, néhány hónappal az amerikai Monica Lewinsky-Bill Clinton ügy után Corneliu Vadim Tudor azt terjesztette, hogy az államfőnek viszonya van Rona Hartnerrel – a sexgate-botrány a színésznő Párizsba költözésével ért véget. Constantinescu mandátumának utolsó évében történt a szimbolikus Faur Isaia-ügy – az elégedetlen állampolgár egy üvegből tintát locsolt az államfő arcára, a kép bejárta a sajtót, és már akkor jelezte (még akkor is, ha egy tébolyult elkövetőről beszélhetünk), hogy az 1996-tól 2000-ig tartó elnökségen számos folt van.

Irány Nyugat

Emil Constantinescu a legnagyobb kockázatot vállalta, amelyet egy első mandátumát töltő államfő valaha is vállalt – meghozta azokat a népszerűtlen döntéseket, amelyek páratlanul fontosak voltak Románia demokratikus fejlődése szempontjából. Míg elődje mandátuma idején a külpolitika a Kelet és Nyugat között ingadozott, de inkább moszkovita volt, addig elnöksége idején elkezdődött a nyugati integrációs folyamat. Bukarest atlantista orientációja ugyan a 19. századra nyúlik vissza, 1997-ben Bill Clinton amerikai elnök Bukarestbe látogatott, egy évvel később pedig Amerika és Románia aláírta azt a stratégiai együttműködésről szóló dokumentumot, amely megnyitotta a jelentősebb biztonságpolitikai együttműködés lehetőségét, amely a NATO-tagságban és Románia geopolitikai szerepének a felértékelődésében csúcsosodott ki. Ehhez azonban kellett Emil Constantinescu éleslátása: 1999-ben, a jugoszláviai háborúja idején engedélyezte a NATO vadászgépeinek a belépését Románia légterébe. Ez a gesztus, mint később kiderült, kulcsfontosságú pillanatnak számított, és megerősítette Románia nyugati ambícióit, kikövezve az utat Románia NATO-csatlakozásához, aminek a babérjait 2002-ben Ion Iliescu aratta le. Szintén Constantinescu elnökségéhez fűződik az európai uniós csatlakozási tárgyalások elkezdése (1999. december 10.), de helyette Traian Băsescu diadalittas mosolyát látjuk 2007. január 1-jén. Elévülhetetlen érdemei vannak a román-magyar/Románia-Magyarország viszony rendezésében, az ő nevéhez köthető a magyar és a román fél által Temesváron 1996 szeptemberében aláírt Szerződés a Magyar Köztársaság és Románia között a megértésről, az együttműködésről és a jószomszédságról című dokumentumot – igaz ugyan, hogy ez a kisebbségek kollektív jogainak, az autonómiai törekvéseknek és az egyházak vagyonának visszaszolgáltatását célzó intézkedések figyelmen kívül hagyása miatt hagy kívánnivalót maga után.

Emil Constantinescu az államfő volt, akinek volt bátorsága rámutatni azokra, akik kompromittálták és szabotálták őt – volt bőven ilyen, ugyanis ma már tudjuk, hogy a titkosszolgálatokban a régi rezsim emberei voltak, akik az övéiket, illetve azok érdekeit támogatták. Négy év alatt három kormányt fogyasztva próbálta helyreállítani Románia gazdaságát. A kampányban azt ígérte, hogy 200 nap alatt 15 000 szakember fogja újraindítani a gazdaságot és orvosolni a társadalmi igazságtalanságokat. A szakemberek nem jelentek meg, a lej történelmi értékvesztést szenvedett el, az árak pedig 150 százalékkal emelkedtek. A recessziót Victor Ciorbea és Radu Vasile miniszterelnökök nem tudták megfékezni, az ország gazdasági helyzete a technokrata Mugur Isărescu miniszterelnöksége alatt kezd stabilizálódni. Az 1999 januári bányászjárás mind az állampolgárok, mind pedig a kormány morálját rontotta – Constantinescu ezt az orosz befolyás számlájára írta, szerinte Moszkva ezzel mintegy büntette őt az Amerika-barát és NATO-párti álláspontja miatt.

Magyarokkal kormányzó

Emil Constantinescu 1995 elején a Romániai Demokratikus Konvenció vezetőjeként tárgyalt Markó Bélával, az RMDSZ akkori elnökével és próbált megegyezni vele. „Arról beszélt, fogadjuk el, hogy mi nem vagyunk ugyan a Konvenció tagjai, mert nekik most az 1996-os választásokra készülve az eddiginél nacionalistább retorikát kell használniuk, de ha megnyerik a választást, akkor kormányozhatnánk együtt. (...) Nem egyeztünk meg, de gondolkodóba ejtett az ajánlat” – emlékezik vissza Markó az Engedd hazámat értenem című könyvben.

Frunda György választási kampányában már beszélt a várható és kívánatos kormányra lépésről. Toró T. Tibor egyenesen azzal vádolta, hogy az autonómiaprogramot háttérbe szorító retorikája tette koalícióképessé tette a magyarokat és az RMDSZ-t. Balázs Sándor, aki ’90 után két évet parlamenti képviselőként tevékenykedett, 1998-ban azt állította, hogy „az RMDSZ akkor döntött egy kormánykoalícióban való esetleges részvételről, amikor elhatározta a saját államfőjelölt állítását.”

Arról lehet vitázni, hogy az RMDSZ kormányba emelése valójában a „legolcsóbb” megoldás volt, mert a Demokrata Párt és a Nemzeti Liberális Párt rendelkezett a kormányzáshoz szükséges mandátumok többségével. Ez volt azonban az a pillanat, amikor az RMDSZ (amely egy megbízható és nem sokat követelőző alakulat képét mutatta) részvétele a kormányban a Nyugat szemében jó fényt vetett Romániára. Amire fölöttébb nagy szükség is volt, ugyanis a 1996 körül még mindig aggódva tekintettek a nyugati kancelláriák a posztkommunista vezetés ténykedésére. Az európéer gondolkodású Emil Constantinescuval szemben nagy volt a várakozás, Amerikában, Nyugat- Európában sőt Budapesten is volt egy illúzió azzal kapcsolatban, hogy ő valóban demokratizálhatja Romániát. „Emil Constantinescut senki nem tartja sikeres államfőnek, magyar szempontból azonban pozitív volt, mert ő vállalta a magyarokkal való kormányzást, ami egy nagyon erős döntés volt” – írja róla Markó Béla a már idézett könyvben. 2015-ben az erdélyi magyar újságírók közül elsőként (és mindeddig talán egyedüliként?) készíthettem televíziós interjút a volt államfővel. Ebben az RMDSZ kormányrahívásával kapcsolatosan azt mondta: „Abban az időben, kulturális szempontból sokkoló volt elképzelni azt, hogy egy Ceaușescu által, nacionál-kommunista elvek alapján vezetett országban ez megvalósuljon. Az, ami itt történt, egyedinek számít. Szlovákia is átvette Románia modelljét, és ők tanultak a Romániában szerzett tapasztalatból. Miután megnyerték a választásokat, megértették, hogy csak is így tudnak belépni az Európai Unióba. Bulgária is átvette a mi modellünket. Európában akkoriban ritkaságnak számított az, hogy egy kisebbség kulcsfontosságú pozíciókat töltsön be központi és helyi közigazgatásban”. Az RMDSZ abban a kormányban két miniszteri (a Kisebbségi Minisztérium és az Egészségügyi Minisztérium), négy államtitkári, két prefektusi és hét alprefektusi posztot szerzett – ezzel a romániai politikai élet szerves részévé válva – ami azonban (nem kisebbítve a megszerzett tisztségek súlyát) ennél fontosabb volt, hogy a koalíció fontos előrelépést jelentett a Románia és Magyarország közötti viszony rendeződésében.