Kézdivásárhelyen nemcsak a Mathias Corvinus Collegium, hanem a Tudástár előadássorozat is rendszeresen zajlik. Legutóbbi előadásának, egy különleges, elmélyülésre hívó estnek adott otthont a Vigadó Művelődési Központ nagyterme. A Tudástár sorozat vendégeként lépett színpadra Punyi-Jevuczó Diána, művésznevén Fonóasszony, aki A nő és otthonának szimbólumai című előadásával nem csupán ismereteket közölt, hanem lelki utazásra invitálta hallgatóságát. Az esemény egyszerre volt előadás, vallomás és közösségi rítus – egy este azoknak, akik nem felejteni, hanem emlékezni szeretnének.

Fonóasszony már az első percekben világossá tette: az otthon több mint fizikai tér. Olyan szent hely, ahol a látható és a láthatatlan találkozik, ahol a falakat nem csupán tégla és gerenda tartja, hanem valami mélyebb, szellemi erő. Költői képei – a frissen festett öntudat színe, a lélek asztalára illő abrosz – azonnal a szimbolikus gondolkodás világába emelték a közönséget.

Művészneve, a Fonóasszony, önmagában ars poetica. A fonás az összekapcsolás művészete: haj, kalács, fonal – és történet. Diána számára a történetmondás a legfontosabb szál, amelyen keresztül a női örökség tovább él. Megfogalmazása szerint a nők nem elszenvedői az életnek, hanem annak forrásai. Az élet nem „íródik róluk”, hanem belőlük fakad.

A „lélekszőttes” képe végigkísérte az estét. Ez a kollektív szőttes minden nő személyes tapasztalataiból, családi történeteiből, hagyományaiból és hitéből áll össze. Ha ezek a szálak elszakadnak, a közösség is meggyengül. Ha azonban tudatosan ápoljuk őket, a női összetartozás megerősödik – s létrejön az a közös, ősi nyelv, amelyben fél szavakból is értjük egymást.

Nőiség a 21. században – Belső egyensúly keresése

Az előadás személyes hangvételű részeiben Fonóasszony arról beszélt, milyen kihívás ma nőként helytállni egy teljesítményközpontú világban. A modern társadalom gyakran férfias megküzdési stratégiákat jutalmaz, miközben a női minőségek – gondoskodás, intuíció, ciklikusság – háttérbe szorulnak. Saját útkeresése során jutott arra a felismerésre, hogy a hiányzó láncszem a magyar női örökség volt.

Ez az örökség nem csupán népszokások gyűjteménye, hanem élő tudásrendszer. Kapcsolódás az istenihez, a transzcendenshez, a természet ritmusához. Fonóasszony elköteleződése az emlékezés mellett egyben felhívás is: ha mi nem őrizzük meg és adjuk tovább ezt a tudást, a következő generációk számára elérhetetlenné válik.

A szakrális otthon – Magyar térrendezés és a Boldogasszonyfa

Az est második nagy egysége az otthon szimbolikáját járta körül. Fonóasszony szerint ma már közhely, hogy az otthon a lélek tükre – de ritkán kérdezzük meg, miért. A válasz a magyar népi térrendezésben rejlik, amely az univerzummal való harmóniára épült.

A magyar paraszti ház egyik legfontosabb eleme a Boldogasszonyfa volt: a központi tartóoszlop, amely egyszerre bírt statikai és spirituális jelentőséggel. Díszítették, beszéltek hozzá, imádkoztak mellette. A gyermekek itt tanultak meg járni, ide futottak félelmükben, s a gyógyító rítusokban is szerepet kapott. Az oszlop neve az ősi istenanyára, a Boldogasszonyra utal – arra a női teremtő erőre, amely az otthont életben tartja.

A Boldogasszony alakja a kereszténységben Szűz Máriával kapcsolódott össze, de gyökerei a magyar ősvallásig nyúlnak vissza. A néphagyomány 27 különböző Boldogasszony-minőséget ismer – ennyi arca lehet a nőiségnek is. Az oltalmazó, a szülő, az újító, a túlélő – mind ugyanannak az archetípusnak a megnyilvánulásai.

Az otthon evolúciója – Archetípusok és égtájak

Fonóasszony az otthon történeti fejlődését is bemutatta. A barlang az anyaméh archetípusát hordozza: védelmező, körülölelő tér. A kör alakú jurták és sátrak a természet rendjét követik, míg a négyzet alakú ház már az anyag világához kötődik.

A magyar parasztház tájolása tudatos volt: kelet felé fordulva várta a napfelkeltét. A tiszta szoba a szentség tere volt, a konyha a ház dobogó szíve, a lakószoba pedig a mindennapok színtere. A ház testrészeket visel – gerinc, homlokzat, lábazat –, ami arra utal, hogy élő organizmusként tekintettek rá.

Az északi oldal zártsága a hideg és az ártó erők elleni védelem, a déli veranda pedig az élet pezsgő színtere volt. Mindez nem véletlen, hanem egy olyan rendszer része, amely a természet, az égtájak és az ember belső rendjének összhangjára épült.

Otthonvédő jelképek a jelenben

Az előadás gyakorlati útmutatót is adott arra, miként élhetnek tovább ezek a szimbólumok a modern otthonban. A seprű például nem csupán takarítóeszköz, hanem rontáselhárító tárgy volt. A koszorú a kör védelmező erejét hordozza – a győzelem, az időtlenség és az újjászületés jelképe. Az ünnepi abrosz a bőség és gyógyítás eszköze volt, nem puszta dekoráció.

A házi kígyó alakja kettős: egyszerre hordozza a veszély és a bölcsesség szimbólumát. A tulipán motívuma a női minőséget jeleníti meg – nem véletlenül díszítette kapukat, kemencéket, ágyvégeket.

Fonóasszony hangsúlyozta: nem az a fontos, hogy néprajzi múzeummá alakítsuk otthonunkat, hanem hogy olyan tárgyakkal vegyük körül magunkat, amelyeknek történetük van. Amelyek jelentést hordoznak. Egy családi örökség, egy kézzel készített dísz, egy emléket őrző textil – ezek adják az otthon élő minőségét.

Az est végén Fonóasszony a varázslat fogalmát értelmezte újra. Szerinte a varázslat nem természetfeletti jelenség, hanem tudatos figyelem. Ahol a figyelmünk van, ott az energia is. Ha az emlékezésre, a jelentéssel bíró tárgyakra és a női örökségre irányítjuk figyelmünket, az otthon újra beszélni kezd.