A kimondott szó nem csupán leírja a valóságot – formálja is azt. E gondolat köré szerveződött a Szavak, címkék, történetek – Pedagógusi szerepek és a pedagógus–gyermek kapcsolat formálódása című előadás, amelyet Kézdivásárhelyen, a Kanta Szakképző Központban tartottak. A rendezvényt a Mathias Corvinus Collegium helyi képviselete szervezte, és elsősorban pedagógusokat szólított meg – ami a résztvevők számán is meglátszott: a teremben szinte minden kéz a magasba emelkedett, amikor a moderátor megkérdezte, hányan dolgoznak a nevelés területén.

Az est meghívott előadója dr. Szántó Bíborka egyetemi adjunktus, mentálhigiénés segítő szakember volt, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Pszichológia és Neveléstudományok Karának oktatója. Az eseményt Zsigmond Laura, az MCC képviselet-vezetője moderálta, aki hangsúlyozta: bár pedagóguskonferenciát a térségben ritkábban sikerül szervezni, különösen fontos, hogy az aktuális, érzékeny témák eljussanak a helyi szakemberekhez is.

A nyelv, mint formáló erő

Szántó Bíborka előadását személyes hangvétellel indította: bölcsészként a nyelv felől közelít a pedagógiai kérdésekhez. Mint fogalmazott, a nyelv nem pusztán kifejező eszköz, hanem a megismerés közege és alakítója is. Azok a fogalmi keretek, amelyeket használunk, meghatározzák, hogyan gondolkodunk a világról – és egymásról.

Klasszikus példaként említette, hogy a vitáról gyakran háborúként beszélünk: „érveket sorakoztatunk fel”, „megvívjuk a csatát”, „győztesként kerülünk ki”. Ezek a metaforák nem ártatlan nyelvi fordulatok – befolyásolják viselkedésünket, hozzáállásunkat, érzelmi reakcióinkat is. Ugyanez érvényes az oktatásban használt címkékre.

Amikor egy gyermeket „problémásnak”, „nehezen kezelhetőnek”, „SNI-snek”, „ADHD-snak” vagy „autistának” nevezünk, nem csupán információt közlünk, hanem egy értelmezési keretet is ráhelyezünk. A címke előtérbe hoz bizonyos jellemzőket – és háttérbe szorít másokat.

Medikális szemlélet és annak következményei

Az előadás egyik központi része a medikális és a neuroaffirmatív szemléletmód összehasonlítása volt.

A medikális megközelítés a diagnózisra, a tünetekre, a hiányokra koncentrál. A gyermek ebben a rendszerben gyakran passzív szereplővé válik: szakemberek állapítják meg, mi „a baj”, és milyen beavatkozás szükséges. A hangsúly a deficitmintázatokon van.

Ez a szemlélet kétségtelenül hozhat megkönnyebbülést is – különösen azoknak a szülőknek, akik hosszú ideig bizonytalanságban éltek gyermekük nehézségeit illetően. A diagnózis nevet ad a problémának, és hozzáférést biztosíthat erőforrásokhoz.

Ugyanakkor a címkézés könnyen megbélyegzéssé alakulhat. A „rossz gyerek” bélyege például gyakran kerül rá azokra a figyelemzavarral élő tanulókra, akik impulzívak, nehezen várják ki a sorukat, vagy hullámzó teljesítményt mutatnak. A pedagógus – érthető módon – sokszor értetlenül áll a jelenség előtt: ha tegnap sikerült nyugodtan végigülnie az órát, ma miért nem?

A válasz nem a szándékosságban rejlik, hanem az idegrendszeri működés sajátosságaiban. A megértés azonban csak akkor lehetséges, ha a címke mögé is hajlandóak vagyunk nézni.

Neurodiverzitás: a sokféleség, mint érték

A neuroaffirmatív vagy személyközpontú szemlélet ezzel szemben az idegrendszeri különbségeket természetes variációként kezeli – hasonlóan a biodiverzitáshoz vagy a nyelvi sokszínűséghez. A hangsúly nem csupán a nehézségeken, hanem az erősségeken, az egyedi tanulási profilokon van.

Az előadó kiemelte: nem arról van szó, hogy ne mondhatnánk ki a diagnózist. A kérdés az, hogyan tesszük ezt. A címke lehet megbélyegző stigma – de lehet kapaszkodó is a megértéshez, ha az egyén szükségleteinek feltérképezését szolgálja.

Interaktív feladat során a résztvevőknek olyan szavakat kellett gyűjteniük, amelyek a neurodivergens gyermekek erősségeire utalnak. A szófelhőben megjelentek a következők: kreatív, empatikus, kitartó, különleges látásmódú, tehetséges, kíváncsi, ragaszkodó, érzékeny.

„Mennyivel másabb azt mondani egy gyermekre, hogy játékos és kíváncsi, mint azt, hogy nem tud egy helyben ülni” – hangzott el az egyik kulcsmondat.

A történetek gyógyító és érzékenyítő ereje

Az előadás jelentős része a meseterápia és az érzékenyítő irodalom szerepéről szólt. Az előadó saját szakmai útját is felidézte: mentálhigiénés képzés során találkozott a meseterápiás módszerekkel, és ezek integrálását az érzékenyítő programokba azóta is sikerrel alkalmazza.

A történetek különleges ereje abban rejlik, hogy kiléptetnek bennünket saját nézőpontunkból. Egy diszlexiával élő gyermek beszámolója arról, milyen élmény számára a házi feladat elkészítése vagy az órán való felolvasás, sokkal mélyebb megértést hozhat, mint bármilyen tudományos leírás.

Az előadó több gyermek- és ifjúsági irodalmi példát is bemutatott, amelyek a másság, a kirekesztettség, a testvéri viszonyok vagy az önelfogadás témáját dolgozzák fel. Ezek a művek nem idealizálnak, hanem teret adnak az ambivalens érzéseknek is – a féltékenységnek, a szégyennek, a büszkeségnek és a szeretetnek egyaránt.

Egy konkrét mesepélda – egy „versenyautós” történet – kapcsán azt is bemutatta, hogyan lehet dramatikus, mozgásos játékkal, majd reflektív beszélgetéssel segíteni a gyerekeket abban, hogy testközelből tapasztalják meg az impulzivitás és a kontroll nehézségét.

A kapcsolat megelőzi a módszert

Az est egyik legerősebb üzenete a kapcsolat elsődlegessége volt. Bármilyen pedagógiai eszköz vagy fejlesztési terv csak akkor lehet hatékony, ha bizalmon alapuló kapcsolati térben valósul meg.

Ez különösen igaz a sajátos nevelési igényű gyermekek esetében, akik gyakran élnek át kudarcokat, megbélyegzést, félreértést. Egy elfogadó, méltóságot tiszteletben tartó kapcsolat azonban védőhálót jelenthet számukra.

De a kapcsolat nem csupán a pedagógus és a gyermek között fontos. Ugyanilyen lényeges a pedagógus önmagához való viszonya is. Az előadó bevezette az „üveggyerek” fogalmának analógiájára az „üvegfelnőtt” kifejezést: azok a felnőttek, akik minden figyelmüket a speciális igényű gyermekekre fordítják, miközben saját szükségleteik láthatatlanná válnak.

Az öngondoskodás, az önreflexió, a belső és külső erőforrások tudatosítása elengedhetetlen ahhoz, hogy a pedagógus hosszú távon is hiteles és jelenlévő segítő maradhasson.

Élő párbeszéd, közös gondolkodás

A közel hetvenperces előadást moderált beszélgetés és közönségkérdések követték. A pedagógusok saját tapasztalataikat, dilemmáikat osztották meg – a mindennapi kihívásoktól kezdve az inklúzió gyakorlati kérdéseiig.

Az esemény nem csupán ismeretátadás volt, hanem közösségi élmény is: lehetőség arra, hogy a résztvevők megerősítést kapjanak abban, nincsenek egyedül a nehézségeikkel.

Az este üzenete egyszerre volt szakmai és személyes: ha valódi változást szeretnénk a pedagógiai gyakorlatban, akkor a szavainknál, a szemléletünknél és a kapcsolatainknál kell kezdenünk.