Jakab Ede Angliába költözése előtt tíz évet birkózott szülővárosában, később testvérével, Tamással benne maradtak a sportágban, idővel pedig úgy érezték, szeretnék az MMA-ban is kipróbálni magukat. A ketrecharc elkezdésében nagy segítségükre volt, hogy a tapasztalataik miatt a közönség és a média elvárásai már nem jelentettek túl nagy nyomást számukra. Öt-hat éve a felkészülés teszi ki idejük nagy részét, mindkettőjüknek nagyon fontos, hogy testvérként egymást is motiválni tudják, az egészséges versenyszellem mindig megvolt köztük.  Jakab Ede úgy érzi, most eljött az idő a szintlépésre, március végén élete első profi mérkőzésén harcolhat, hiszen eddig is úgy alakította az étrendjét és a mindennapjait, hogy ezt a célt elérhesse. Itt viszont nem szeretne megállni, testvérével együtt neki is a világbajnoki cím a legnagyobb álma. Szeretné, ha egyszer az emberek úgy emlékeznének rá, mint a székely bunyósra, aki meghódított mindent, amit szeretett volna.

– Gyerekkorodban melyik volt az első sportág, amit hosszú ideig űztél?

– Négyéves koromban elkezdtem birkózni otthon, Székelyudvarhelyen. Legalább tíz évet birkóztunk, amíg Angliába költöztünk. Amiután kijöttünk, itt is folytattuk a sportágat, elmentünk emiatt egy másik városba naponta. Két évig egyetlen napot sem hagytunk ki, reggeltől estig ezt csináltuk. Utána rövid időre abbamaradt ez a sport. Olyan teremben kezdtünk el birkózni, ahol volt MMA, ketrecharc, megfogtuk a kick-boxosokat, leraktuk a földre és nagyon élveztük az egészet.

Később jött a COVID, én futballoztam is, főleg emiatt szüneteltünk, de a járvány idején végül ismét visszaálltunk edzeni és most már öt-hat éve folyamatosan csináljuk.

– Amikor az MMA-t elkezdtétek, a többi sportot abba is hagytátok miatta?

– A birkózást folytatjuk, az kötelező, hiszen nagy fegyvert jelent nekünk a ketrecben. A futballt viszont abba kellett hagynom, mert nem lehet két nyulat egyszerre űzni. Szerettem focizni is, de valahogy ez közelebb áll hozzám.

– Sokévnyi tapasztalatotok volt már birkózásban, mennyi időbe telt, amíg igazán belejöttetek az új sportágba?

– Valóban fontos volt a birkózó hátterünk. Rengeteg tapasztalatot szereztünk abból, hogy bementünk a szőnyegre, az emberek ilyenkor néznek, nyomás és elvárások vannak, a ketrecben is hasonló a helyzet. Mi a testvéremmel úgy gondoljuk, a birkózás kicsit nehezebb is, mint a ketrecharc, mert nagyobb ott a nyomás. A felkészüléshez kellett a boksz és a kick-boksz is, kellett a taktika is, meg kellett tanulnunk spórolni az energiával.

– A felkészülésetek hogyan zajlik, teljesen összehangoljátok a testvéreddel vagy külön szoktatok edzeni?

– Mindig együtt edzünk. Egymást támogatjuk, birkózó edzésre, bokszra és kick-bokszra is együtt megyünk. Köztünk a versenyszellem mindig megvan, szaladni sem tudunk úgy menni, hogy ne versenyezzünk. Amikor az egyikünknek meccse van, mint most neki lesz nemsokára, akkor gyakran a fogyásra koncentrálunk, s nem edzünk olyan intenzíven, de ilyenkor is közösen végezzük a felkészülést.

– Visszatérve a kezdetekre, amikor az első hivatalos meccseden beléptél a ketrecbe, úgy sikerültek a dolgok, ahogy elképzelted?

– Egyáltalán nem. Nagyon elvesztettem a fejemet a meccs közben, csak a túlélő ösztöneim működtek, amelyeket a birkózásnak köszönhetek. Néhány ütésem betalált, de soha nem úgy alakul a meccs, ahogyan mi szeretnénk. Erre nyilvánvalóan fel vagyunk készülve, minden meccs után javítunk a hibáinkon és tanulunk belőlük. Soha nem adjuk fel és haladunk tovább.

– Azóta sok tapasztalatot gyűjtöttél, tavaly november a székelyudvarhelyi Hargita Fight Night nevű eseményen is harcoltál. Az évek során milyen gyakran volt lehetőségetek hazajárni, s mikor döntötted el, hogy részt veszel a megmérettetésen?

– Miután 2015-ben kiköltöztünk, évente kétszer-háromszor hazajártunk. A barátokkal és a rokonokkal fenntartottuk a kapcsolatot. Miután az otthoni ismerőseink megcsinálták otthon a saját showjukat, minket is meghívtak az elsőre és a másodikra is, de azokra még nem tudtunk elmenni, mert meccseink voltak. Megkértük őket, legközelebb időben szóljanak, mert mi is szeretnénk részt venni, tavaly végül el is jutottunk.

– Amikor megnyerted a meccsedet, rögtön a nyakadba vetted a székely zászlót és azzal ünnepeltél. Milyen érzés volt ezúttal hazai közönség előtt megélni egy meccset?

– Nagyon megtisztelő volt, hogy otthon a székelyek, a rokonok, a barátok és a város előtt bunyózhattam, egy álom vált valóra. Ez a bakancslistámon egy pipát jelent, nem is hittem el az elején, de nagyon jó érzés colt.

– Mi a helyzet a folytatással, látod-e már előre, a következő hónapokban min fogsz rész venni?

– Nemrég vált hivatalossá, hogy március 28-án lesz az első profi meccsem, jelenleg arra készülök. Az amatőr karrieremet abbahagytam, most már a profit fogom űzni, fel szeretnék jutni a világ tetejére. Korábban a testvéremmel az amatőr kategóriát is úgy űztük, mint a profik, megtanultuk a helyes alvás-és étrendet.A tapasztalatok sokat segítettek, az edzések és az étrend mellett, a médiát és a ránk nehezedő nyomást is meg kellett tanulnunk kezelni. Miután az edzőmmel közösen azt láttuk, hogy készen állok rá, úgy döntöttünk, eljött az idejük a profi meccseknek.

– Ami a mentális részét illeti, említetted, hogy a legelső mérkőzéseden még elvesztetted a fejed. Az évek során mennyire tanultad meg a stresszhelyzeteket kezelni?

–  Ez mindenkinél mást, azt mondják a sportág kilencvenkilenc százaléka agyban dől el. Ez nagyon igaz. Hinned kell magadban, ha nyerni akarsz. Én ezt úgy tudtam elérni, hogy sok munkát beletettem a felkészülésbe. Mivel rendesen aludtam, rendesen edzettem és mindent helyesen csináltam, teljes mértékben hinni tudtam magamban. Ez a fajta önbizalom sokat segít, jól érzem magam tőle a ketrecben. Előtte már nem is kell azon gondolkodnom, megtettem-e mindent, ami szükséges.

–Ha a mindennapjaidat nézzük, a sportág mennyi időt vesz igénybe az életetekből?

– Általában öt-hat napot edzünk. A szombat szabad szokott lenni. Mindketten dolgozunk, én három napot egy raktárban, Tamás pedig egy sportüzletben. Az edzőnk és a szüleink is segítenek minket anyagilag, de azért nekünk is hozzá kell raknunk a magunkét.

–A kitartásod töretlen volt az elmúlt években, mi a fő motivációd, ami miatt ennyi munkát fektetsz az MMA-ba?

– Azt akarom, hogy a nevem egyszer a történelemben fennmaradjon, hogy az emberek azt beszéljék, egyszer egy székely bunyós itt volt és meghódított mindent.