A történelemkönyvek száraz adatokkal írják le a kollektivizálás korszakát, ám a szilágyperecseni idősek emlékeiben mindez ma is eleven valóságként él. Józsa Okos János, Kulcsár József és Fehér Mihály azok közé tartoznak, akik fiatalemberként élték át a második világháború utáni évek gyökeres változásait. Beszélgetésük nemcsak egy korszak története, hanem annak a falusi világnak az emlékezete is, amelyet a kollektivizálás alapjaiban forgatott fel. A visszaemlékezések szerint a föld, az erdő, az állatok és a gazdasági eszközök elvesztése mellett a legnagyobb veszteség a biztonságérzet és a jövőbe vetett hit megrendülése volt.

Könnycseppek a dokumentumokon

A beszélgetés apropóját azok a régi iratok adták, amelyeket a település polgármestere, Boncidai Csaba talált meg. A dokumentumok szerint a gazdák „önként” léptek be a kollektívába, a visszaemlékezők azonban azt mondják: sok esetben egészen más volt a valóság.

Egy történet különösen mélyen megmaradt a helyiek emlékezetében. Mint mesélték, volt olyan ember, aki nem akart belépni a kollektív gazdaságba. A hatóságok emberei a bajuszánál fogva emelték fel és alázták meg, a jegyzőkönyvben mégis az szerepelt, hogy önként iratkozott be. A falubeliek szerint az ilyen esetek nem voltak ritkák.

A megtalált iratokon több helyen könnycseppek nyomai láthatók. Az idősek szerint ezek a nyomok sokat elárulnak arról, milyen lelkiállapotban írták alá az emberek a papírokat.

A földből élő emberek félelme

Szilágyperecsen lakói generációkon keresztül a földből éltek. Kevés volt a fizetésből élő ember, a családok megélhetését a föld, az állatok és a gazdálkodás biztosította. Éppen ezért a kollektivizálás híre különös félelmet váltott ki.

A visszaemlékezők szerint a községet olyan átrendeződés érte, amelynek a végét senki sem látta. Sokan úgy érezték, hogy a háború után valami teljesen idegen rendszer érkezett a faluba, az emberek féltek a közösködéstől, attól, hogy elveszítik mindazt, amit családjaik hosszú évtizedek alatt felépítettek.

„Senki nem számított jóra” – fogalmazott egyikük. Amikor 1962-ben végleg megérkezett a kollektivizálás, már mindenki tudta, hogy nagy változás következik.

Előbb társulás, majd kollektíva

A kollektivizálás előtt már működtek úgynevezett társulások. Ezek mintegy tíz évig léteztek, és a falubeliek szerint előkészítették a teljes közös gazdálkodást. A gazdák földjeit összevonták, a munkát közösen szervezték, de a rendszer már ekkor sok feszültséget okozott.

A visszaemlékezések szerint a társulásban dolgozók nagyon keveset kaptak a munkájukért. A földek fölött elveszítették rendelkezési jogukat, és egyre többen érezték úgy, hogy saját tulajdonukból szorulnak ki.

A kollektivizálás egyik legfájdalmasabb emléke az állatok és gazdasági eszközök beszolgáltatása volt. Az idősek szerint, akinek ökre volt, attól elvitték az ökröt. Akinek lova volt, attól a lovat vitték el. A szekerek, ekék, boronák és más munkaeszközök is a közös gazdaság tulajdonába kerültek. Egyikük úgy fogalmazott: „mindent összeszedtek”. A falusi ember számára ezek nem egyszerű tárgyak voltak. A megélhetés eszközei, sokszor több generáció munkájának eredményei.

Aki ellenállt, azt megtörték

A beszélgetés során több olyan történet hangzott el, amelyek az ellenállás leveréséről szóltak. Emlékeznek olyan emberekre, akik elbújtak a hegyekben vagy pincékben, hogy elkerüljék a hatóságokat. Mások elmenekültek a faluból. Voltak, akiket fizikailag is bántalmaztak. Egy visszaemlékezés szerint az egyik ellenállót a földre teperték, és a gerincét taposták. A falubeliek minden este pártgyűlésekről hallottak. A hatalom képviselői rendszeresen szervezték ezeket az összejöveteleket, ahol a következő lépéseket egyeztették.

A visszaemlékezők ugyanakkor árnyaltan beszéltek a korszakról. Szerintük nem minden párttag viselkedett kegyetlenül. Voltak olyan emberek, akik részt vettek a párt munkájában, de lelkiismeretük nem engedte, hogy ártatlan falubelieket bántsanak. Többen előre figyelmeztették a gazdákat, ha ellenőrzés vagy kényszerítés várható. Előfordult, hogy szóltak: ne legyenek otthon, amikor a hatóság emberei érkeznek. „Nem voltak rossz emberek, csak párttagok voltak, és végre kellett hajtaniuk a parancsot” – fogalmaztak.

Az erdők elvesztése volt az első csapás

A kollektivizálást megelőzően már az erdők államosítása is súlyos sebet ejtett a falun. A visszaemlékezők szerint 1947–48 körül elvették az erdőket. Az emberek éjjel jártak fáért, a hátukon cipelték haza a rönköket, ágakat. Ha valakinél frissen vágott fát találtak, bírósági eljárás indulhatott ellene. A tüzelő hiánya miatt sokan csusznyakóróval fűtöttek. Olyan hidegek voltak, hogy reggelre befagyott a víz a vödörben.

A beszélgetés egyik visszatérő motívuma a szegénység. Volt olyan év, amikor a családok a vetőkrumpli hiánya miatt a meghámozott krumpli héját vetették el. A kenyér ritkaságnak számított. Sok család málépogácsán élt, mert a búzát be kellett szolgáltatni. A gazdák hiába aratták le a termést, gyakran szinte semmi nem maradt nekik. A visszaemlékezők szerint előfordult, hogy néhány cső kukoricáért vagy egy kis zsáknyi máléért embereket börtönbe zártak. Egy helybéli hat hónap szabadságvesztést kapott, mert kukoricát vitt haza.

Különös iróniával emlékeztek arra, hogy a helyi kollektíva neve „Igazság” lett. Egyikük szerint azonban az idő múlásával „lekopott az i betű, és maradt a gazság”. Ez a mondat talán a legjobban összefoglalja azt, ahogyan a három idős ember visszatekint erre az időszakra. Amikor a beszélgetés végén azt kérdeztük tőlük, szeretnének-e újra fiatalok lenni és még egyszer végigélni azt az időszakot, egyértelmű választ adtak. „Semmiképpen” – hangzott a válasz.

Nem vállalnák újra azt az életet, a nélkülözést, a bizonytalanságot és az igazságtalanságokat. Emlékeikben viszont nemcsak a szenvedés maradt meg. Beszéltek az összetartásról, a becsületről, a szomszédok közötti tiszteletről és arról, hogy a templomok vasárnaponként zsúfolásig megteltek emberekkel.

A három szilágyperecseni idős ember történetei arra emlékeztetnek, hogy a kollektivizálás nem csupán gazdasági átalakítás volt. Emberek sorsát, családok életét és egy egész közösség mindennapjait formálta át. A dokumentumokra száradt könnycseppek pedig ma is néma tanúi annak a korszaknak, amelyet a falu idősei szerint soha nem szabad elfelejteni.