A méhészet évezredes hagyományokkal rendelkezik, ahhoz azonban, hogy az édes nedű az edényekbe kerüljön, áldozatos és aprólékos munkára van szükség még napjainkban is. A méhészek egyfajta megszállottak – a kifejezés pozitív értelmében –, enélkül nem is lehet ezt csinálni. Sok munkával és áldozattal járó kihívás a méhészkedés, ráadásul a modern kor piaci szabályai is megnehezítik a mézértékesítők dolgát. A nagyszalontai Kiss Géza immár fél évszázada foglalkozik méhekkel, az apja és a nagyapja is gyakorlott méhtartó volt, a szakmát pedig még fiatalon, gyerekként tanulta meg. A jelentős tapasztalattal rendelkező szakember köntörfalazás nélkül beszélt arról, mit jelent ma a méhészkedés és mennyivel jobb lenne, ha a méhészek az összefogásra is nagyobb hangsúlyt fektetnének.

A méhészettel általában azok foglalkoznak, akikben megvan az a fajta megszállottság, ami ehhez nélkülözhetetlen. Esetükben ugyanis nincsen szabad- vagy ünnepnap, a felkészülés a következő idényre pedig nem tavasszal, hanem még nyár végén elkezdődik – mondja Kiss Géza. A nagyszalontai méhésszel előbb a munkahelyén, az 1882-ben alapított szalontai malomban – ő itt a műszaki vezető – találkoztunk s ültünk le beszélgetni, majd pedig az egyik hajdúvárosi szőlőskertben, a beszédes nevű Vénkertben lévő méhtelepen folytattuk, ahol már nemcsak a méhtartásról és az ágazati problémákról esett szó. Itt derült ki valójában, mit jelent az, ha valaki nagyon szereti, amit csinál, mert a kaptárak között sétálva szinte egy teljesen más embert hallgathattunk: azonnal felismerhető lelkesedésre váltott és teljes beleéléssel beszélt a méhekről és úgy általában a méhészet gyakorlati oldaláról.

Nehéz fizikai munka

„A méhészet egy nagyon nehéz fizikai tevékenység, ebből kifolyólag általában ezt a munkát egyszerű emberek végzik, és ezek az emberek egyszerűen gondolkodnak, hagyományokat követnek, viszont a méhészet, amiben immár ötven éve tevékenykedek és nagyon precízen követem a folyamatokat, már teljesen megváltozott” – világított rá már beszélgetésünk legelején Kiss Géza. Felidézte, hogy az ő nagyapja is méhész volt, és ők még méhkassal dolgoztak, amit úgy kell elképzelni, hogy volt a fonott kosár, amiben benne volt a méhcsalád, megtermelte a mézet, majd amikor a kitermelésre került a sor, kidobolták belőle a méheket, kivágták a kosarat, kifejtették, kifacsarták belőle a mézet, majd utána újraépítették a családot, tehát állandó volt a megújulás.

Amikor tájainkon is megjelent a kaptáras, keretes méhészkedés, teljesen megváltozott a korábbi szokás: a kereteket a méhész immár a saját döntése szerint cseréli, amikor úgy gondolja, hogy eljött ennek az ideje. Ez el szokott húzódni, ami már önmagában azt eredményezi, hogy a betegségek sokkal jobban terjednek tovább – részletezi a szakember. Hangsúlyozza, 1976–77-ben megjelent a Kárpát-medencében is a nagy méhatka, amely rettentően káros a méhekre és nagyon komoly pusztulásokhoz is vezet. Ezzel egy teljesen új fejezet kezdődött a méhészetben. Mivel ezek az atkák parazita lények és egyik méhről a másikra mennek tovább, elindítottak egy olyan betegségterjesztést, amivel korábban még nem szembesültek a méhtenyésztők. Idővel az atkák immunissá váltak bizonyos kezelésekre, ezért a küzdelem ellenük folyamatosan nagy kihívást jelent. „Ezek az atkák a fertőzések terjedésének vektorjai. Mondhatnám azt, hogy Magyarország és Románia is szutyog a betegségektől, nekem is vannak problémáim. Nem lehet kikerülni. Mert például ha erős méhed van, letámadja a másik méhet, elrabolja a mézét, s ha a méz meg van fertőzve, idehozza vele a betegséget is” - részletezi a nagyszalontai szakember. A sok nehézség ellenére szerinte a méhészet egy nagyon vonzó mesterség, ami ha egyszer „megfertőzi az embert”, akkor nem tudja abbahagyni.

A lényeg: a pontos számítás

A méhészet mint ágazat azonban nemcsak a betegségek miatt küzd, hanem a gazdasági helyzet miatt is folyamatosan „késélen táncol”. „Amint mondtam, az egyszerű emberek egyszerűen gondolkodnak. Érzik, hogy valahogy nincs haszon. Ez azt jelenti, hogy ha gazdaságilag nem számolunk, nem tervezünk, akkor elúszik a haszon. Ma már nincs benne az a kis tartalék, amit akkor is ki lehetett nyerni, ha csak hobbiként foglalkoztunk méhészettel. Az elején, amikor én kezdtem, még így volt, de most már ez teljesen megváltozott” – magyarázza.

Kérdésünkre kifejti, a méhészet nem csak annyiból áll, hogy a méhek adottak, előállítják a mézet, a gazda pedig kipergeti. Álláspontja szerint napjainkban csakis akkor tudnak némi haszonra szert tenni, ha pontos számításokat végeznek arról, mennyibe kerül az előállítás és ehhez képest mennyi a lehetséges értékesítési ár.

Vannak, akik szerint „szinte semmibe nem kerül” az előállítás, ám Kiss Géza szerint ők saját magukat is félrevezetik, mert nem számolják fel a saját munkájuk értékét, a befektetett időt és energiát. „Vegyük másképpen: ha én egy méhész nagyvállalkozó lennék és ezernyi méhcsaládom lenne, a munkát kiosztanám a munkásoknak, akiknek fizetést kell adnom, tehát az egy költség. Ha azonban ezt a tevékenységet én végzem el, jóllehet nem számolom bele, attól az még ugyanolyan költség, csak a fizetség az én zsebembe megy. Ez a befektetett idő és munka díja” – példázza a méhész. Hozzáteszi, hogy ezen kívül sokan olyan alapvető kiadásokat sem számolnak bele, mint az energiaár vagy az eladás költsége, ezen kívül azonban a legfontosabb kérdés: hány méhcsaládot tartsunk, mekkora az eladási kapacitásunk, mennyi méhészeti terméket vagyunk képesek eladni?

A minőség megtartja a vevőkört

„Én hogy számolok? Például úgy, hogy tudom, egy évben el tudok adni 1500 kilogramm mézet. Mennyit termel egy méhcsalád? Az ember a saját maga gyakorlatából tudja, hogy átlagosan 50 kilogrammnyi mézet ki lehet hozni egy méhcsaládból. Ha 1500 kilogrammot tudok értékesíteni, akkor kiderül, hogy nekem harminc méhcsaládra van szükségem. Lehetséges, hogy többet is tarthatnék, akár százötvenet is, de minek, amikor nincs kapacitásom, hogy eladjam a mézet?” - részletezi Kiss Géza. Rögtön ki is egészíti azzal, hogy ha többlet keletkezik, akkor második lehetőségként eladható felvásárlóknak.

„Nem mindegy azonban, hogy szépen becsomagolva adom el a mézet, vagy hordóban, ömlesztve a felvásárlónak, aki háromszor kevesebbet fizet érte, persze ha egyáltalán megveszi. Mert ha a piac el van telve, akkor csökken az ár, ha azonban keresleti a piac, akkor jobb árat lehet kapni. Ha a méhész úgy gondolkodik, hogy ha többletet termel, azt majd eladja valahogy, akkor nő a kínálat a kereslethez képest, ami lefelé nyomja az árat, továbbá belekerülhet egy spirálba, mert ha kevesebbet kap a termékéért, akkor többet termel, hogy mennyiségben pótolni tudja a kiesést, és még többet és még többet termel, emiatt még lejjebb megy az ár, ezzel pedig nemcsak saját magát, hanem az egész méhészeti ágazatot rossz helyzetbe hozza.” A nagyszalontai méhész szerint ebből csakis az lehet a kiút, ha mindenki pontosan tudja, hogy mennyi az eladási kapacitása és igyekszik annyit termelni.

A helyzethez hozzáadódik még a külföldről behozott méz, illetve „mézszerű készítmények” esete. Megtudtuk, az áruházakban „kínai mézként” értékesített termék valójában rizsből gyártott édesített szirup, „és nem is volna semmi gond ezzel, ha az üzletben úgy jelenne meg, hogy rizsszirup, és ha a kliens ennek tudatában is azt választja, akkor egy jártam. De azt is méznek nevezik, mint az enyémet, amit nagy munka árán állítok elő” – magyarázza a szakember.

Az emberek azonban lassan rájönnek, hogy mi a különbség az áruházi és a termelői méz között. Jóllehet a hipermarketekben háromszor olcsóbb a termék, annak íze, hatása koránt sem ugyanaz, mint a termelői méznek, így inkább kifizetik a háromszoros árat, de tudják, hogy mit vásárolnak. „El is gondolkoznak azon, hogy miért ez a nagy árkülönbség, és megértik, hogy nem azért, mert a méhész bőségesen meg akar gazdagodni, hanem azért, mert ez a kiszámolt reális ár” – magyarázza Kiss Géza.

Hiányzik a párbeszéd

A méhészek között azonban korántsem problémamentes a kapcsolat, ismeri el interjúalanyunk. „Ez egy elementáris probléma. Akkor lenne nekünk erőnk, ha összefognánk. Tagja vagyok egy méhészeti szövetkezetnek, ami egyszerűen működésképtelen, mert nem tudunk megegyezni. Annyira változatos az érdek, és annyira jelen van a ‘csak úgy lehet, ahogy én akarom attitűd’, ami alacsony szinten és szektoriálisan is olyan disszonanciát okoz, hogy egyszerűen nem tud megerősödni a szektor. Az érdekek, a meglátások teljesen másak, nincs előrelátó analitikus gondolkodás” – állapítja meg Kiss Géza.

Példaként felhozza, hogy a méhészet a mezőgazdaságnak csak egy kis része, és fontos elismerni azt, hogy méhészeti szektor sokkal jobban függ a mezőgazdaságtól, mint a mezőgazdaság a méhészettől. „Tehát mi nem vagyunk olyan nagyok, mint képzeljük magunkat, sőt erre rájön még az, hogy a kicsik, a méhészek sokszor ellenségnek tekintik a mezőgazdászokat, pedig a legnagyobb barátunk kellene legyen a mezőgazdaság.”

„Az ellenségeskedés egyik alapja a mezőgazdasági permetezés. Én mindig elmondom, hogy ha tetszik nekünk, ha nem, a méheink abba a biológiai kategóriába tartoznak, amelyikbe a mezőgazdasági kártevők jelentős része. És a mezőgazdaság végzi a dolgát a saját döntései alapján, a kártevőktől meg akar szabadulni, ezért mindenféle hatékony szereket használnak, ami sajnos a méhekre is hat. Most kiharcolta a méhészeti szektor, hogy a neonikotinoidok nevű vegyszercsaládot kivonják a forgalomból Romániában. Épp az idei esztendő volt az első, amikor a repcét mindenki kaotikusan összevissza permetezte, mert azt sem tudták, hogy mit csináljanak. Korábban legalább volt legalább egy rendszer, amihez valahogy lehetett alkalmazkodni” – érvel a nagyszalontai méhész.

A helyzet feloldásához szükség volna a barátságra a méhészek és a mezőgazdászok között, hogy jóindulattal viseltessenek a méhészettel szemben. „Olyan is van, hogy a mezőgazdász egyszerűen nem tudja, hogy ott van a méh. Ezért kellett volna az az applikáció, hogy kapcsolatot tartsunk, hogy reális időben legyen egy térkép, amelyen látszik, hogy ki hol van a méheivel, és tudhatóvá válna, hogy ki, merre szándékozik permetezni és mivel. Mindeközben a méhész nem tartja a kapcsolatot a mezőgazdászokkal, így az információ nem jut el egyiktől a másikhoz” - magyarázza a szakember.

A méhészek mindig el voltak hanyagolva, magukra voltak hagyva, maguk kellett megoldják a problémáikat, nem volt egy olyan általános országos stratégia, mint a mezőgazdaság esetében. Interjúalanyunk szerint ez vezethetett oda, hogy ennyire bezárkóztak és vaskalaposak lettek.

Egy másik aspektus, hogy a méhészet inkább kiegészítő foglalkozás, míg a mezőgazdaság sok esetben „csőre van töltve”, mert elsőszámú jövedelemforrás. „A méhészek nagyon nagy többségének megvan a főállása valahol és mellette foglalkoznak a méhekkel, de a mezőgazdászok ha nem teljesítenek elég jól, akkor nincs miből megvegyék mondjuk az iskolatáskát a gyereknek” – érzékelteti a helyzet komolyságát Kiss Géza.

A felkészülés nyár végén kezdődik

Egy laikus úgy gondolhatja, hogy ősszel, amikor a természet is nyugovóra tér, akkor méhek is behúzódnak telelőhelyeire és tavasszal kezdődik újra a munka. Ezzel szemben a méhészeti szezon az úgynevezett betelelési időszakkal kezdődik augusztusban, azért, mert következő évi összes hordási és fejlődési tevékenység nagyon nagymértékben attól függ, hogy a méhész miképpen végzi el a „házi feladatot” nyár végén.

Kapcsolódó

Támogatás: 15 euró járhat minden nyilvántartott méhcsalád után

Kiszámítható támogatást biztosítanak a méhészek számára 2028-ig: minden hivatalosan nyilvántartott méhcsalád után évi 15 eurónak megfelelő támogatásban részesülhetnek.

méhészet méhek támogatás RMDSZ

Az alföldön ez különösen fontos, mert a nagy mennyiségű mézet adó repce korán, már április elején virágzik. „Ahhoz, hogy ekkorra megfelelő mennyiségű (méh)katonája legyen az embernek, meg kell teremteni a megfelelő hátteret, ami előző augusztusban kezdődik, akkor kell megfelelően telelő méheket termelni, amik egészségesen, megfelelő körülmények között átteleli a kolóniát”, magyarázta a nagyszalontai Kiss Géza.