Közel hatvan résztvevő jelenlétében avatták fel vasárnap délután a Lemhény fölötti Poszkár-tető felé vezető hegyoldalon az „ozsdolai betyárok” emlékére készült domborművet. A kézdisárfalvi Szabó Ottó népi fafaragó alkotása a kommunista diktatúrával szembeni fegyveres ellenállás három ismert alakjának – Pusztai Ferencnek, Dézsi Dénesnek és Máté Györgynek, azaz Jegesnek – állít emléket.

Az avatón Kézdivásárhelyről, Sepsiszentgyörgyről és a környező településekről érkezett érdeklődők mellett jelen voltak az ellenállók ozsdolai és kászonújfalvi leszármazottai is. Az ünnepséget Biró Erika szörcsei református lelkész nyitotta meg, aki Pál apostol Galatákhoz írt leveléből idézett, majd a szabadság jelentőségéről szólt.

„Szabó Ottó alkotása azt hirdeti, hogy a szabadságvágy, az elnyomás elleni lázadás lángja ilyen vagy olyan formában, de mindig ott élt a székelység lelkében” – mondta. Köszönetet mondott az alkotónak, valamint mindazoknak, akik közreműködtek az emlékjel elkészítésében és felállításában.

A történeti visszatekintőt dr. Ambrus Ágnes nyugalmazott egyetemi oktató tartotta, aki Iochom István kutatásaira támaszkodva ismertette az úgynevezett „ozsdolai betyárok” történetét. Beszédében rámutatott, hogy „Pusztai, Jeges, Dézsi – három kommunizmus elleni harcos, Ozsdola és a Kászonok hős fiai”, akiket a kommunista hatalom üldözött és bűnözőként kezelt, miközben a székely falvak lakói másként tekintettek rájuk. Mint fogalmazott: „A falusi emberek a szegények pártfogóinak, a betyárbecsület és a bátorság megtestesítőinek tartották őket, akik a kommunista hatalom igazságtalanságai ellen harcoltak az ő nevükben is.”

Előadásában kitért arra is, hogy mindhármukat politikai okokból munkaszolgálatra sorozták be, ahol embertelen körülmények között dolgoztatták őket. Szabadságukról nem tértek vissza alakulataikhoz, hanem a hegyekben kerestek menedéket. Fegyvereket szereztek, és megkezdték ellenállásukat a kommunista rendszer helyi képviselőivel szemben.

Ambrus Ágnes ismertette haláluk körülményeit is: Dézsi Dénest az ozsdolai párttitkár udvarán, Pusztai Ferencet Almásréten, Máté Györgyöt pedig Kászonújfaluban lőtték le a milicisták. Hozzátette, hogy mindhármukat a kézdivásárhelyi kórházba szállították boncolásra, majd ismeretlen helyen temették el. Ennek kapcsán megjegyezte: „Nem részesülhettek az évezredes keresztény hagyományban élő temetési szertartásban és keresztállításban, így ez az emlékjel és a mai ünnepség ezt is helyettesíti.”

Az előadó arra is felhívta a figyelmet, hogy Szabó Ottó kezdeményezésére minden év február 25-én emlékező gyászmisét tartanak a székelyföldi fegyveres ellenállók és a kommunizmus áldozatainak emlékére. Beszédét Nagy Gáspár soraival zárta: „egyszer majd el kell temetni / és nekünk nem szabad feledni / a gyilkosokat néven nevezni.”

Az ünnepségen Biró Erika szavalata és Albu Erika éneke hangzott el, majd Biró Erika református lelkész megáldotta az emlékjelet és a jelenlévőket. Ezt követően a leszármazottak elhelyezték koszorúikat a domborműnél, az esemény pedig a magyar és a székely himnusz eléneklésével zárult.