Annak ellenére, hogy az éjszakai menedékhelyre bárkit befogadnak, több olyan hajléktalan is él Marosvásárhelyen, akik nem használják ki ezt a lehetőséget, jobb nekik a szabad ég alatt. Van köztük olyan, aki elfogad baráti segítséget, míg a legtöbben még azt sem.

Van egy tömbház Marosvásárhely központjához közel, amelynek pincéjében telente V.K. talált hajlékot magának. Nem csak úgy egyszerűen, hanem Lokodi Károly nyugdíjas kántor jóvoltából, aki évtizedekkel korábban egy temetésen ismerkedett össze a férfival.

V.K. valamikor a filharmónia kórusában énekelt, aztán hivatásos személygépkocsi-vezetőként kereste a kenyerét, dolgozott a bútorgyárban, majd a vasúttól ment nyugdíjba. Feleségétől elvált, van gyereke, vannak unokái is, ám senki nem tartja vele a kapcsolatot. Válása után lett hajléktalan, nyaranta parkban, padokon, félbehagyott építkezéseken alszik. Télen jóindulatú emberek segítségére szorul. 

Lokodi Károly nyugdíjas kántor egyike azoknak, aki odafigyel a hajléktalanokra, megpróbál segíteni rajtuk, ám nem mindenkinek kell a segítség...

Szép családdal, biztos munkahellyel kezdődött

Fényképeket nézegetünk Lokodi Károlynál, élettörténetek bontakoznak ki, valamennyinek a kezdete: szép család, megélhetést biztosító munkahely, kényelmes otthon. A folytatás, ahány ember, annyi féle. Többnyire fokozatos a „lecsúszás”, a „rosszra fordulás”. Általában válás, családi örökségből való kiforgatás, munkahely elvesztése okozza a lejtőn való elindulást.

V.K. korábban telente a pincében lakott, most nem lakik ott. Nem lakhat, mert a lépcsőházban élők úgy döntöttek, hogy „elég volt belőle”, és aláírásgyűjtésbe kezdtek, amelyben határozottan megtiltják, hogy éjjelente elfoglalja az amúgy használaton kívüli pincehelyiséget.

A pincében egy ágy található, takarókkal, ruhadarabokkal, az ágy alatt még egy pár lábbelit is látok. Mosakodási lehetőség, vécé nincs. „Ezt úgy oldottuk meg, hogy volt egy veder, amit én minden hajnalban kihoztam és kiürítettem a szennyvízcsatornába” – magyarázza Lokodi.

Azt is megtudom Lokodi Károlytól, hogy a nyugdíjas férfi egy évig egy amerikai állampolgár jóvoltából egy garzonlakásban élt, majd, amikor az amerikainak nem volt lehetősége tovább finanszírozni a lakhatását, akkor az egyik közeli faluban nyújtottak neki szállást. "De azt nem szerette, a házban még lakott más is, neki a házőrző kutyákról kellett gondoskodnia, kapcsolatot tartani másokkal. Nem érezte jól magát, kérte, hogy jöhessen vissza ide" – magyarázza a jótevője.

Jelenleg egy másik faluban él a férfi, ahol a lakhatásért a ház körüli teendőket kell ellátnia: kutyaetetés, hólapátolás vagy seprés, az udvar rendben tartása. Nehéz fizikai munkát nem kell végeznie, szabadon mozoghat, de mégsem érzi jól magát, hiszen más is lakik a házban, elkerülhetetlen a kommunikáció.

„Nem akar senkihez sem alkalmazkodni, nehezen viseli, hogy másokkal meg kell osztania egy házat, egy udvart” – mondja Lokodi, aki szerint a hajléktalan férfi nyugdíjasként kezelési támogatásra jogosult. Ezt a lehetőséget nem szokta kihasználni, ám pártfogója révén tavalyelőtt Szovátán „nyaralt” két hetet. Szállodában lakott, civilizált körülmények között, naponta rendesen étkezett, tisztálkodott, kezelésekre járt.

„A tavaly is segítettem az iratcsomó elkészítésében, a hivatalos ügyintézésben, ám induláskor eltűnt, nem jelentkezett, odalett minden” – meséli a nyugdíjas kántor, aki attól tart, barátja nem bírja sokáig elviselni falun a közösségi léttel járó életformát, és ha visszajön a városba, nem lesz hol elszállásolnia. Nyáron az öreg Volkswagen buszban „lakott”, elkísérte barátját a csíksomlyói búcsúba, néhány temetésre, sőt részt vett az Old timer autóparádén is.

Hallani sem akarnak zárt helyekről

Egy másik hajléktalan férfival, aki télen-nyáron hatalmas csomagokat cipel, nagykabátját spárgával köti össze, két évtizede találkoznak rendszeresen a marosvásárhelyi járókelők.

„Egyik hajnalban a lépcsőház bejáratánál találtam rá, összekuporodva feküdt egy kartonon. Megszólítottam, mondtam neki, jöjjön be a pincébe, az mégiscsak fűtött, van benne ágy, takaró, de hallani sem akart erről” – magyarázza Lokodi, akinek segítségét nem fogadta el a férfi. A nevét sem árulta el, semmit nem volt hajlandó mondani magáról, életkoráról, családi viszonyairól. „Nem tudtam sehogy sem rávenni, hogy fogadja el a segítségemet. Csupán némi élelmet fogadott el, meg egy vastagabb takarót” – magyarázza.

Életkorát nem lehet megállapítani a nőnek, lehet 30, de akár 50 éves is, férfikabátot visel és férfibakancsot, hosszú haja csapzott, kötött sapka a fején. Kerüli a városközpontot, itt-ott lepusztult, bontásra ítélt üzemek közelében, félbehagyott, vagy télen szüneteltetett építkezéseknél húzódik meg, a szemeteskukákból guberálja ki a napi élelmét.

„Hajléktalan barátomat kerestem, amikor véletlenül rábukkantam. Le is fényképeztem” – mutatja a nagykabátot viselő nő fotóját a kántor, aki elmondja, próbálta őt is jobb belátásra bírni, rávenni, hogy a hajléktalan szállóra menjen, vagy legalább a pincét vegye igénybe. „Nem sikerült meggyőznöm, hallani sem akart arról, hogy emberek közé, zárt helyre menjen, megszokta ezt az életmódot, nem akar változtatni rajta” – mondja a hajléktalanok segítője.

Nejlonzacskóba és alufóliába csomagolt szendvics hever egy lépcsőfeljáró közelében. Felvesszük, kibontjuk: két szelet friss fehér kenyér megvajazva, friss párizsi közte. Ezt vajon miért dobták ki? – kérdezem meglepetten.

Károly azt mondja, nem első alkalom, hogy szendvicset talál, valószínűleg a szomszédos tömbházból dobja ki egy gyerek, hogy a szülei ne kérjék számon, miért nem ette meg az aznapi tízórait. „Odaadom a kutyámnak, ne vesszen kárba” – mondja. „A hajléktalanoknak mit szokott enni adni?” – kérdem. „Mikor mit főzök, vagy kenyeret, szalonnát, felvágottat csomagolok. Ma például fasírtot sütöttem, de van töltött paprika is tegnapról” – hangzik a válasz.