Olyan ez, mint a szerelemben: meg kell nyerni az embereket – Lucian Mîndruță a ditrói ügyről
Sok felelőst megneveztek már a ditrói történések kapcsán az utóbbi napokban. Lucian Mîndruță újságíró, médiaszemélyiség a Maszolnak adott interjúban – szélesebb kitekintésben – egy olyan befolyásoló tényezőt, közvetett felelőst is megnevez, akit eddig még nem említettek. Szerinte az erdélyi magyarok csupán akkor érzik majd igazán itthon magukat a szülőföldjükön, amikor azt is érzik, hogy önazonosságuk Románia kollektív identitásának része. Ennek akadálya lehet az is, hogy a gyűlöletnek, kizárólagosságnak és nacionalizmusnak nagyobb a nézettsége és fogyasztói köre, mint a toleráns magatartásnak és diskurzusnak. Ebben a tekintetben nem túl optimista az interjúalanyunk.
A román közvélemény-formálók közül messzemenően az öné volt az egyik legkiegyensúlyozottabb vélekedés a Ditróban történtekről, ebben pedig többes felelősséget is említ. Hogy festene a felelősök úgynevezett csoportképe ebben az ügyben?
A helyzet létrejöttében több tényező is közrejátszott, számított. Ezek közül elsőként a kisközösségi érzést említeném, amelyben olykor az ostrom alatt lévő vár képzete merülhet fel az emberekben. Ez nem egy valós félelem, mert Ditrót senki nem ostromolja, hanem áthalad rajta, és távozik a település túlsó végében, mert ugye megyei közút mentén helyezkedik el. Ez az ostrom alatt lévő vár képzete, azt hiszem, a médiából származik, nevezetesen abból a sajtóból, amelyet naponta néznek és hallgatnak a ditróiak, és amely a magyarországi „orbánista” közszolgálati média. A magyarországi kormánypártnak több éve van egy elég szépen körvonalazott migránsellenes retorikája, amely hozzásegítette Orbán Viktort különböző választási győzelmekhez.
Én ezeket a médiafogyasztókat romániai viszonylatában azokhoz a helyi román közösségekhez hasonítanám, amelyek a PSD-párti sajtót fogyasztják, és amelyek tulajdonképpen konzervatív tévécsatornák, hiszen a szociáldemokrata ideológia Romániában nem a szocializmushoz áll közel, hanem egyfajta erőteljes konzervativizmushoz. Ebben körülbelül a magyarországihoz hasonló értékek dominálnak: az újtól és idegentől való félelem, az az általános hiedelem, hogy az idegenek azért jönnek, hogy meglopjanak, átverjenek, esetleg elrontsanak minket.
És itt szeretném érzékeltetni ezt az erkölcsi összetevőt is: „az idegen azért jön hozzánk, hogy megrontson, hogy a szellemünket megváltoztassa” és így tovább. És akkor ők, mint valamennyi bezárkózó közösség, a szimbólumaik rabjaivá válnak, zömében képzeletbeli dolgokénak.
Mert amit ők tulajdonképpen óvnak és védnek, az nem feltétlenül a közösség, hanem egy kollektív képzet a székely mivoltukról és nemzeti identitásukról, meg sok más ehhez hasonló dologról, amelyeket folyamatosan veszélyben látnak.
A megtámadottság képzetét kívülről is visszaigazolják nekik, mert vannak, akik mondják is, hogy ki mindenki szeretné őket ostromolni, asszimilálni stb. És az emberek mindezeket elhiszik. Ahogy a vidéki, sors próbálta román közösségekben is elhitték az emberek, amikor Dragnea azt mondta nekik, hogy jönnek az idegenek és ellopják erdőterületeiket, termőföldjeiket, és egyebeket is, amiket még lopni lehet…
De ez a történetnek csupán egyik szála. Hiszen a Ditróban élőknek nincs kapcsolatuk annak az országnak a többi részével sem, amelyben élnek. Tehát, ők a magyarországi sajtó kulturális hatása alatt élnek két okból is: az egyik az, hogy nem tudnak jól románul, a másik meg az, hogy nekünk, a román közösségének sem sikerült őket integrálnunk, magunkhoz vonzanunk és megnyernünk őket. Mert az úgynevezett kulturális ráhatás nem történhet parancsszóra: „megparancsolom, hogy szeresd a románokat!” Ez nem így működik. Az embereket meg kell nyerni.
Olyan ez, mint a szerelemben: amikor megismerünk egy lányt, nem azt mondjuk neki, hogy „né, ennyi pénzem van, és mellettem kell maradnod, mert ez a leglogikusabb variáns”. Ez nem működik épp így. Veszünk neki virágot, megtudjuk, hogy mit szeret, elvisszük moziba. Persze, egy olyan filmre, ami neki is tetszik, nem pedig egy olyanra, amit mi akarunk megnézni. Tehát van néhány hódítási technika, amelyet még kamaszkorából ismer mindenki.
Itt mi is tévedtünk, mert nem nyertük meg maguknak a magyarokat. Mindig úgy tekintettünk rájuk, mint akik nem lojálisak a román államnak, és ha nem is éppen ellenségekként, de mindenesetre úgy viszonyultunk hozzájuk, mint akikkel nem érdemes vesztegetnünk az időnket, mert úgysem tudjuk megnyerni őket. És akkor maradnak a határ túloldalán lévő testvéreikkel. Hát körülbelül ezek a román számítások – persze, azok esetében, akik nem sovénok. Mert a sovénok viszont azt mondják, hogy „menjenek haza, Magyarországra vagy Mongóliába”. Én azonban ezekről most nem beszélek. Ilyen szélsőségesekből van a román és a magyar oldalon is.
A kommentekből és egyéb reakciókból kiderült az, amiről ön is beszél. Engem mégis a másság elutasításának látványos dominó-effektusa foglalkoztat: mert a magyarokat migránsgyűlölőknek tituláló románok között akadtak bőven olyanok, akik nem igazán szeretik a magyarokat. Hogyan léphetnek fel ebben a helyzetben a hatóságok ahhoz, hogy ez ne fajuljon el?
Nem hiszem, hogy ezen a téren a hatóságoknak kellene fellépniük. Ez valamennyi román feladata lenne.És itt nem arra gondolok, hogy integrálja a magyarokat, hanem hogy közeledjen hozzájuk, megtudja, melyek az értékeik és mik a történeteik, a történelmük. A románoknak az is a dolguk, hogy megértsék őket, és – végső soron – Románia részének tekintsék őket. Mert csak így érhetjük el, hogy olyan országunk legyen, amelynek az állampolgárai lojálisak. Abban a pillanatban érhetjük ezt el, amikor ők maguk úgy érzik, hogy az identitásuk Románia kollektív önazonosságának része.
Márpedig ebben a pillanatban mi, románok elvagyunk a magunk identitásával és ennyi. És aki nem akar román lenni, annak „viszontlátásra”, mert nem tudjuk, hogy azon túl mi van. Én azt gondolom, hogy Románia nemzeti ethoszába bele kell foglalnunk más identitásokat is, és itt nem az integrálásukra gondolok, és nem is a beolvasztásukra, hanem arra, hogy ismerjük, éljünk ezekkel és értékeljük őket.
Ez a tapasztalatunk némiképp megvan a németekkel, akikről – látja! – nagyon jó a véleményünk. De ez mára részben annak is tulajdonítható, hogy jó autókat gyártanak. A magyarokkal nem volt szerencsénk, mert ők nem gyártanak autót, vagy ha gyártanak, mi nem tudunk róla… Viccelek, persze…
De hogy visszatérjek a komoly dolgokra: magam is észrevettem azt, amit Markó Béla is említ az idevágó írásában. Nevezetesen azt, hogy még a jobban szituált, normális körülmények között nem sovén beállítottságú románok is felhatalmazva érezték magukat ezúttal arra, hogy megállapítsák „lám-lám, azok a magyarok, akiket eddig felsőbbrendűnek tartottunk, ők is csak holmi rasszisták”. És ezt az elégedettséget magam is tapasztaltam, ráadásul olyan embereknél, akikről eddig nem sejtettem, hogy örömüket lelhetik a magyarok lenézésében. Mert ez az egész történet azt jelentette számukra, hogy olyan nagy különbség mégsincs köztünk: a magyarok egy része el akarta űzni a községből a két Srí Lanka-it, amelyhez hasonló reakcióink nekünk is voltak. De most mi állapíthattuk meg róluk, hogy micsoda „szemenszedett rasszisták”.
Azt hiszem, hogy ezek a két közösség közötti kapcsolatnak olyan mélységei, amelyeket érdemes a felszínre hoznunk, és őszintén beszélnünk róluk. Hogy akkor mi most kedveljük, vagy nem kedveljük egymást, mi is itt a helyezet… Mert ez a két közösség jelen pillanatban nem beszél érdemben egymással. Mindenkinek megvan a maga történelme, a maga nemzeti hősei és hősi halottai az Úz-völgyében… De ez így nem működik, ha tényleg ki akarunk békülni egymással.
Addig is egy olyan országban élünk mind, amelynek lakosságát évek óta egyenletesen megtizedeli a külföldi munkavállalás. Néha felbukkan egy-egy hír arról, hogy román állampolgárokat nem fogadtak el ebben vagy abban a közösségben külföldön. Ezektől miért nem leszünk hisztérikusak, miért csak a ditrói ügy váltott ki szélsőséges reakciókat?
De attól is hisztérikusak leszünk, csak éppen ellentétes előjellel. Vagyis „hogy engedik meg maguknak ott azok, hogy rosszul bánjanak velünk”? Itt mindenki csupán a saját orra hegyét látja, és a saját sérelmeit, a másokét nem. És ez valamilyen szinten természetes is.
Ez itt valóban a kettős mérce jele, amely mind a román, mind pedig a magyar közösségben jelen van. Mert Ditróból is ugyanolyan arányban emigráltak munkavállalók, amilyen arányban Romániából. Úgy tudom, hogy onnan közel ezer ember dolgozik külföldön – egyesek Magyarországon, mások Németországban vagy Olaszországban. És amikor ők erre vállalkoztak, akkor valószínűleg nem tudtak sem németül, sem olaszul, sem franciául, vagy a többi befogadó ország nyelvén. Amikor kifakadunk a vendégmunkások ellen olyan körülmények között, hogy rokonaink hasonlóképp vendégmunkások külföldön, akkor egy kicsit képmutatók vagyunk, ismerjük be!
A statisztikák szerint – amelyekről az emberek tudhatnak, de nem igazán figyelnek fel rá – Romániában jelenleg több százezer fős a munkaerőhiány. Emiatt pedig ebben az évben 25-30 ezer főnyi munkaerőt fogunk importálni. De ami itt nagyon érdekes, az az, hogy tavaly, október-november táján Magyarországon vettem részt egy konferencián, amelyen minisztériumi alkalmazottak is jelen voltak, és megtudtam, hogy hozzánk hasonlóan Magyarország is importál külföldről munkásokat, mert neki sincs már más lehetősége hasonló szükségleteinek kielégítésére…
Ditró estében valódi imázsromobolásnak is tanúi lehettünk: néhány nap alatt vált a község szorgos gazdaemberek lakta helységből gerinctelen rasszisták lakóhelyévé. A polgármester még meg is könnyezte azt, hogy mennyire rossz a község közmegítélése. Mondhatjuk-e azt, hogy egy ilyen fajta mélyrepülés bárkit érhet, bármelyik pillanatban és bármilyen témában?
Igen, megtörténhet, mert a közösségi média korában élünk, amelyben minden hír rohamosan terjed. Előtte – a hatvanas években – a közszolgálati televízió révén az információ terjedt hatalmas sebességgel, miközben most, a közösségi média korában az érzelem.
És itt jelentős volt az érzelmi töltet, amelyet nem nevezhetünk egyértelműen negatívnak. A román emberek nagy része – az igazságot megvallva – szórakozott és nem gyűlölködött. Egyszerűen szórakoztatta őket és megkönnyebbülten sóhajtottak, fellélegeztek és persze örültek is annak, hogy a magyarok mégsem olyan felsőbbrendűek, mint ahogyan azt ők elképzelték. Lám-lám ők is el tudnak követni ilyesmiket – ennek felismerése valamiféle boldogság volt számukra, mintegy szimpátiával tekintettek rájuk. A Times New Roman online vicckiadványban is számos olyan poén van, amely ennek a helyzetnek a humoros oldalát próbálja bemutatni… Ezt a humorizáló hangulatot a saját oldalamon is tapasztaltam, és egy adott ponton ez a megközelítés volt a domináns, nem pedig a gyűlölködés.
A ditrói töténet számomra akkor kapott szélesebb perspektívát, amikor megtudtam, hogy ez nem az első, hanem a negyedik ilyen eset Romániában. Teljesen meglepő módon az egyik éppen Kolozsváron történt egy jómódú villanegyedben, ahol ugyancsak Srí Lanka-i vendégmunkások ellen léptek fel tehetős polgárok, akinek a nemzetiségéről nem szól a fáma, de sejthetően vegyesen voltak köztük románok és magyarok. Nem tetszett nekik, hogy Srí Lanka-iak éljenek a közelükben. Ott azonban a dolgokat sikerült elsimítani…
Hogy miért terjedt olyan gyorsan a ditrói eset híre? Mert volt egyházi beavatkozás is. Tehát az emberek amolyan keresztes hadjáratként látták az ügyet. Ráadásul épp a román himnuszban van egy olyan, hogy „papok, kereszttel homlokukon”, tudja, akik vezetik a tömegeket. Ez pedig valamiképp a középkorra utaló képi megfogalmazás: a pap, aki vezeti a lázadást… Szóval, eléggé sokkoló ennek a képnek az anakronizmusa, és ezért is kapták fel az ügyet. Ha nem avatkozott volna be a történetbe a lelkész is, talán szelídebb lett volna az ügy megítélése.
Ez az eset éppen akkor történt, amikor Nagy-Britannia kilépett az Európai Unióból, hogy a migrációs ügyeit is maga rendezze…
Én nem látok összefüggést a két eset között…
Pedig a szigetország is ugyanarra a kérdésre érzékeny, hogy úgy mondjam. Jobb a PR-ja?
Mondjuk, ez igaz. De én hozzátenném azt, hogy Nagy-Britannia két éve folyton csak távozik az Európai Unióból. És a legfőbb oka annak, hogy kilépett, a nacionalista propaganda, amit egyformán lehetett tapasztalni a brit politikai vezetőknél, de a honlapokra befurakodott orosz trolloknál is… Arról már nem is beszélve, hogy mennyire nevetséges kilépni az Unióból a bevándorlók miatt siránkozva, amikor Nagy-Britanniában a bevándorlók zöme nem is európai. Tehát, Angliának ezek a problémái nem az Európai Unióból valók. És a merényleteket is vagy Európán kívülről érkezettek, vagy pedig maguk a brit állampolgárok követték el, akik máshol radikalizálódtak.
A briteket becsapták a kilépéssel. Azt hiszem, hogy ez történt tulajdonképpen ott. Ez jött le nekem abból is, amit a közösségi médiában láttam: volt egy csomó nacionalista honlap, amely táplálta ezeket az érzületeket a referendum táján, de ezeknek egy részét nem is Anglia területén hozták létre. Ellenőriztem az IP-címet, a működtető származási helyét, és ezek nem voltak britek.
A nagyvárosokban persze, hogy felháborodtak a kilépés gondolatára, mert ott a bizniszek nagy része az EU-hoz kapcsolódik. A kilépésre viszont a globalizáció által hátrányos helyzetbe taszított társadalmi rétegek szavaztak: az egyszerű, vidéki emberek, az alacsonyabban képzettek, akik úgy gondolták, hogy nem voltak részesei annak a fejlődésnek, amely másoknak viszont pénzt hozott. Tehát, azt is mondhatnánk, hogy „Anglia Teleormánja” támogatta a Brexitet, amellyel csak azt szeretném érzékeltetni, hogy a vidéki, szerényebb körülmények között élő, konzervatív réteg. Ők abban reménykedtek, hogy ez lesz a csodamegoldás a problémáikra. Valamennyi nemzet időről időre keres egy ilyen csodaorvosságot a gondjaira, aztán meg rájön, hogy ilyen nincs. Az egyetlen csodagyógyszer az, ha dolgozunk.
Ismer-e varázsmegoldást arra, hogy a médiában a tolerancia és ne a gyűlölet növelje a nézettséget?
Ilyen nincs. Mert vegyünk csak egy sima gyorsétkezdét, ahol salátát és szalmakrumplit is árulnak. Mit vásárolnak ott az emberek? Nem szalmakrumplit? És azért, mert ízletes. Semmilyen létező módon nem tesz jót a szervezetnek: eldugaszolja az ereket és egy csomó más módon is árt. De nagyon finom.
Nos, a nacionalizmus és a másik iránti gyűlölet ugyanilyen. Nagyon ínycsiklandó témák, amelyek sokkal kelendőbbek a sajtóban, mint az, amivel én foglalkozom, hogy „szeressük, hallgassuk meg a másikat, legyünk toleránsak”.
Romániában sokkal előnyösebb nacionalista, Nyugat-ellenes újságírónak lenni. Nagyobb a nézettséged. Engem reggeltől estig átkoznak, amikor a toleranciámat tapasztalják. Tehát, igen, ez egy elég nehéz feladat, ami nem hoz lelki békét és népszerűséget. Sőt, épp az ellenkezőjét.
Lehet, hogy egyszer mégiscsak hoz…
Soha! Legalábbis nem a világnak ezen a felén…