banner_ImRoxvBN_webbanner_970x250.gif
banner_Qadt244U_webbanner_728x90.gif
banner_3UKEdCdT_webbanner_300x250.gif

Lucian Mîndruță: azt látom, hogy egyik oldal sem hajlik a kompromisszumra

Napra pontosan egy éve beszélgettem a „tiszteletbeli székely” címet is viselő Lucian Mîndruță újságíróval, médiaszemélyiséggel arról, hogyan látja a román-magyar viszonyt. Azóta történt az Úzvölgyében egy olyan incidens, amely beárnyékolja az egy évvel korábban megfogalmazottakat. Erről, de a különböző érdekek köré épülő félretájékoztatásról, konfliktuskeltésről is kérdeztem őt, akit nem titkoltan továbbra is foglalkoztat a többségi nemzet és a magyarság közötti kapcsolat jövője, alakulása.

A centenárium alkalmával készült beszélgetésben megosztotta egyik álmát, ami egy román-magyar közös történelemkönyv. De lám, 365 nap sem telt és éppen a történelem fog ki rajtunk, ráadásul egy temető kapcsán. A kialakult vitának pedig, úgy tűnik, nem lesz egyhamar vége. Még elképzelhetőnek tartja ezt a közös történelemszemléletet, vagy nagyon távol kerültünk mára ettől?

Közösségeink ma nagyon megosztottak és nagyon dühösek egymásra. Eltávolodtunk a közös nézőpontoktól, hiszen mind a román, mind pedig a magyar közösségből csak azok hangja hallható, akik beszélnek anélkül, hogy meghallgatnák a másikat is. Úgyszólván a nacionalisták teljességgel magukhoz ragadták a diskurzusnak ezt a szeletét, a mérsékelt vélekedők hangja nem hallatszik.

Senki nem hajlandó a kompromisszumra – egyik oldalon sem, ahogy én azt látom. Senki nem akar sem eltávolítani kereszteket, sem teret adni a másiknak, sem a védelmi tárcának átengedni a temetőügyet, és úgy általában semmi egyebet sem. Mindenki ott vergődik az árokban…

Visszatérve az egy évvel korábbi interjúnak egy másik gondolatához: ön ott felhívta a figyelmet egy olyan jelenségre is, amelyről mostanság már európai szinten is beszélnek, ez pedig az orosz érdekek beférkőzése az európai országok belügyeibe azzal az elég egyértelmű céllal, hogy a béke felszámolásával a különböző közösségek könnyen manipulálhatókká és eszközszerűvé váljanak. Ha kissé távolabbról nézzük az úzvölgyi történéseket, nem veszünk el a rengeteg részletben, a helyzet egy tökéletes forgatókönyvet mintáz. Van-e itt szó ilyen jellegű előzetes tervezésről?

Nem tudom, hogy itt egy megtervezett és mások által kivitelezett forgatókönyvről lehet-e szó? Őszintén: kétlem. Mert az, amit az orosz propaganda művel, az nem az ilyen forgatókönyvek kidolgozása, hanem valami egészen mást visz véghez ennél sokkalta nagyobb hatékonysággal: minden keletkezett rést kihasznál a feszültség növelésére, hogy feltüzelje az embereket és arra késztesse, hogy gyűlöljék egymást. Ezért is mondom azt: magának az incidensnek a kirobbanásakor nem hiszem, hogy volt valami orosz propagandista ott, és a dormánfalvi vagy szentmártoni polgármesternek sem lehetnek orosz kapcsolatai.

Azonban a kedélyek elszabadulása után a közösségi médiában megjelent egy csomó troll. Nem tudom, hogy a magyar közegre igaz-e ez, de a román nyelvű közegben felbukkantak nacionalista trollok egy olyan diskurzussal, miszerint „térdre kell kényszerítenünk a magyarokat, és ha nem tetszik nekik valami, akkor menjenek Budapestre”. Amikor megvizsgáltam azokat a Facebook-profilokat, amelyekről az ehhez hasonló hozzászólások származtak, kiderült, hogy nem igaziak, ezek nagyon kevés interakcióról tanúskodó profilok voltak, amelyeken inkább megosztottak különböző tartalmakat nagyon kevés vagy nem létező lájkkal. Tehát egyértelmű, hogy ezek a profilok valósnak akartak tűnni, de közben nem voltak valós személyek oldalai, ezek pedig arra utaztak, hogy felkorbácsolják a hangulatot, gyűlöletet keltsenek. Persze, emellett voltak a különböző szentekről elnevezett vallásos társaságok aktivistái és más nacionalista beállítottságúak is, akik kihasználva az alkalmat, próbáltak népszerűséget begyűjteni. Tehát sokan bekapcsolódtak ennek az incidensnek az utóéletébe, amelyet meggyőződésem szerint alapjainál senki nem talált ki, de amelyből végül kirobbant a később tudatosan táplált botrány.

Ne legyünk egészében pesszimisták sem: Kolozsváron, közvetlenül az események után román-magyar szolidaritási tüntetést szerveztek. Mi volt ez tulajdonképpen: félénk próbálkozás a jó viszony visszaállítására vagy a hazai társadalom egészségének határozott jele, amely által hatékonyan lereagált egy megosztásra tett kísérletet?

Én akkor fogok majd örülni, ha ilyen megmozdulásokat látok Craiován, Galacon, Brăilán, hiszen a legbuzgóbb magyarellenes román nacionalisták között nagyon kevés az erdélyi, a legtöbben a Kárpátokon túlról valók. Legtöbbjük nem is ismer magyart, nem volt tapasztalata magyarokkal, de határozottan hiszi azokat a legendákat, miszerint nem adnak az embernek kenyeret Hargita és Kovászna megyében, ha románul kéri.

Ahogy én látom, Erdélyben nincs gond az etnikumközi viszonyokkal, és azt se felejtsük el, hogy ez a temetővita is két tartomány – Erdély és Moldva – határán történt, tehát nem egy erdélyi terepen vívott román-magyar küzdelem volt, hanem úgyszólván inkább egy hegyen túli.

Ezért is mondom, hogy örülnék, ha nem is éppen szolidaritást, de megértést tapasztalnék a román társadalom más pontjain is.

A legjobb hír azonban az, hogy ez a temetővita nem jelképezi a románság egyik fő problémáját. Pontosabban: látták a tévében ezt az egzotikus cirkuszt a temetőben, kicsit kommentálták is, azonban a gondok máshol vannak, és leginkább a munkahelyekhez és a gazdasági válságtól való félelemhez kapcsolódnak, politikai jelenségekhez és az országot kormányzó tolvajokhoz. Tehát a temető nem az elsőrendű gondjuk. És azt hiszem, hogy a magyarok is így vannak ezzel. Pontosabban: a munkahelyek, a jövőhöz fűződő remények, egészségügy és oktatás alatt helyezkedhet el ez a téma a rangsorban.

Mindezeket is beleszámítva, végül mennyire súlyosan befolyásolta ez az úzvölgyi incidens a román-magyar viszonyt? Az én első benyomásom őszintén az volt, hogy itt évtizedek érdemleges párbeszédre tett próbálkozásai kérdőjeleződtek meg főként azáltal, hogy az érintett felek diskurzusa eltúlzott volt már a temetőügy kezdeteitől, mérsékelt vélekedést nem is hallottam…

Én sajnos nem tudok magyarul, így a negatív üzenetek amplitúdóját sem tudom megállapítani. Nem tudom érdemben elolvasni ezeket, bár megpróbáltam Google Fordítóval, de amúgy nem tudom, hogy merre irányulhatnék, kik számítanak ott véleményformálóknak. Én tehát csak a másik oldalt láttam, és igen, voltak túlzások. Azonban felhívnám a figyelmet arra is, hogy ez nem általánosítható: van egy hallgatag többség, amelyről nem hinném, hogy felült a nacionalista üzeneteknek.

Azonban sajnálatos módon és ismételten: ebben az időszakban a leghangosabbak és a leglátványosabbak a nacionalisták voltak, akiknek sikerült másokat is magukkal rángatniuk. Nem tudom, hogy volt ez a magyarok körében, mekkora volt a verbális agresszivitás, de el tudom képzelni, hogy ott is az volt…

Hát, azt mondhatom, hogy túlzott mértékletességet ezen az oldalon sem lehetett tapasztalni, az ügyben elhangzott hivatalos nyilatkozatok tovább tüzelték az amúgy is lobbanékony hangulatot. Én ebben egy adag felelőtlenséget véltem felfedezni: gyakran a nyilatkozatokat nem gondolták át, nem számoltak azzal, hogy holnap is van egy nap…

Igen, ez eléggé várható reakció…

De visszatérnék még egy kicsit arra, hogy ez a konfliktus az EP-kampányban robbant ki, és éppen most olvastam az Európai Bizottság egy jelentésének következtetéseit arról az időszakról. Ezek meg arról szólnak, hogy a Facebook, Twitter și YouTube révén próbálták befolyásolni, vélhetően orosz oldalról a választások kimenetelét főként félretájékoztatással, az EU legitimitását kétségbe vonó viták kirobbantásával, illetve a migrációs politika firtatásával. Ez számomra elsőre rossz viccnek tűnt, de ha megnézzük a populisták és szélsőjobboldal jelenlétét az új Európai Parlamentben, akkor enyhe elmozdulást láthatunk javukra az előző mandátumhoz képest, márpedig a beavatkozásnak pont ez volt a lényege…

Ez igaz, de nem olyan mérvű ez az előretörés, amilyet az oroszok szerettek volna. Pontosabban: nem ment ez nekik annyira jól…

Igen, de a kérdés itt az lenne: hogyan lehet erről a jelenségről beszélni anélkül, hogy az egy valamiféle összeesküvés-elmélet látszatát keltené? Hiszen ha hozzálátunk a részletek boncolgatásához, akkor valami efféléhez lyukadunk ki, holott valójában nem is az…

Erről csak úgy lehet beszélni, ha kielemezzük a közösségi médiában felbukkant üzeneteket. Éppen egy évvel ezelőtt vettem részt Bukarestben az USR által szervezett, témába vágó eseményen, amelyen az Európai Unió félretájékoztatást vizsgáló szakértői is jelen voltak, akik bemutatták, hogyan elemezhető a trollok viselkedése és üzeneteik. Egy ilyen folyamat bizony kimutatja a beetetett üzenetek létezését, és hogy ezeket szervezetten valakik ellenőrzésük alatt tartják.

Sajnos, a hazai médiában nincsenek erre felkészült és elegendő ráfordítható idővel rendelkező újságírók, hiszen eléggé időigényes az, hogy az ember több száz profilt megvizsgáljon, hogy melyiken mit posztolnak vagy osztanak meg. Tehát ez az ankét sokkal nehezebb, mint sok más, mert elsőként azt kell megtudni, hogy reális-e egy profil és az hogyan viselkedik… Mert az orosz trollok például nem a saját falukon posztolnak, hanem a különböző csoportokban, megint mások különböző bulvár jellegű oldalakat hoznak létre, ahol időnként nacionalista és egyéb agresszív tartalmakat is megosztanak. Tehát kibontanak egy mézesbödönt és néha beledobnak egy-egy legyet…Nos, mindehhez idő kell és szakember, tudtommal pedig Romániában egyetlen sajtóterméknek sincs közösségi médiavizsgálattal foglalkozó újságírója.

Addig is, hogyan védekezhetünk a félretájékoztatási kísérletek ellen? Mert lassan ott tartunk, hogy a figyelem és a hangsúly is áttolódik a különböző politikai, ideológiai irányzatok párviadaláról arra, hogy ki menyire sikeresen tesz különbséget hamis és valós információ között, illetve sikerül-e leépítenie a kamuinfókat, -híreket…

Nemrég egy fiatal kutatócsapat összeállított egy útmutatót a kamuhírek beazonosításához. Ezt érdemes lenne elolvasni, bár igaz, hogy kétszáz oldalas könyvről van szó, amely sok konkrét példát is bemutat. Ezt a munkát végigolvasva is csupán támpontokat kapunk a kamuhírek beazonosításához, a szerzők nem sorakoztatják fel az összes hamis hírt és szájtot. Tehát szimatra is szükség van, valamint annak felismerésére, hogy – bár az emberek azt gondolják – a közösségi média egyáltalán nem ingyenes. Annak tűnik, de nem az, kifizetjük azt elsősorban a hitelességünkkel, amely manapság a legértékesebb tulajdonunk. És azt is láthatjuk, hogy ezt az értéket néha kihajítjuk az ablakon, hiszen nem valós, hanem kamu információkat és szájtokat kapunk és osztunk meg, amelyeket kemény pénzekért hoznak létre olyan államon és Európán kívüli szervezetek, amelyeknek nagyon határozott céljaik vannak.

Tehát, én röviden csak azt akarom mondani az embereknek, hogy ne higgyenek el és ne osszanak meg abszolút mindent csak azért, mert bejön nekik, és mert visszaigazolja azt, amit a világról gondolnak, mert lehet, hogy éppen ezt a viselkedést várják el egyesek, akiknek nem éppen az emberek érdekeinek szolgálata a céljuk.

Románoknak és magyaroknak egyformán mondom: tudom, hogy nagy a kísértés, hogy megosszunk egy hőzöngő cikket, amely arról szól, hogy „jöttek a magyarok és beborították zsákkal a kereszteket”, „jöttek a románok és kitépték a kereszteket”, és igen, ezek sokkalta erősebb üzenetek, mint az, hogy „nyugodjunk le mind és menjünk sörözni”… Nagyon egyértelmű, hogy erős ellenlábassal kell megküzdenünk.

Ugyanakkor többet várok a közösségi média részéről is: a Twitter jobban megmozdult és talán a Facebook is törölt már profilokat, de ennek a munkának soha nem érnek a végére, mert a trollok naponta újabb és újabb profilokat hoznak létre, a hamis profilok beazonosítása pedig elég nehézkes, emberi közbelépés is szükséges ehhez, azonban nincs ehhez elegendő humánerőforrás, ami meg van az már eleve túlterhelt. Sok még itt a tennivaló…

Visszatérve egy gondolat erejéig az úzvölgyi incidensre: mennyire vett vissza az ön, román és magyar közösség összebékítésére fordított lendületéből az a rossz hangulat, ami a társadalomban ennek kapcsán keletkezett?

Nem tudom, hogy sikerült-e kibékíteni őket. Kaptam néhány gyűlölködő üzenetet többnyire alacsonyan képzett emberektől, de sok román nyelvű üzenetet is érkezett magyaroktól, akik megköszönték azt, hogy próbálok hidat építeni a két közösség közé, és hogy nem arrogánsan vagy az uralkodó fölényével kezelem a magyar közösség ügyeit. Érezték az emberek, hogy őszinte az ilyen irányú próbálkozásom. Ja, és kaptam két könyvet is egy szenátor úrtól, Novák Csaba Zoltántól.

Ugyanakkor az emberek próbáltak párbeszédbe elegyedni velem a román nyelvtudás kapcsán. Megint mások nem értették, miért mondtam azt, hogy a román nyelvnek nem kellene kötelezőnek lenni, amellyel én mindössze arra utaltam, hogy nem kéne büntetésnek lennie, hanem éppen ellenkezőleg, meg kellene szerettetni a kisebbségekkel, mert ha ezt gazdagságként fogják fel, akkor mindenki meg akar majd tanulni jól románul már csak üzleti megfontolásból is. Ezt nehezebben értették sokan.

És azt gondolom, hogy általában véve nehéz egy olyan mentalitást kiépíteni, amelybe a többi ember is benne van. De ez nemcsak a románok, hanem a Föld többi népének is nehéz feladat: végiggondolni, hogy vannak emberek, akik nem úgy gondolkodnak, akiknek másak a nézetei és az álmai is. Én ezt tartom a legnehezebbnek.

Kapcsolódók

Kimaradt?