Az úzvölgyi incidens esetében, habár került sor némi tettlegességre, de az erőszak nem szabadult el. Marosvásárhelyen egymás mellett élő közösségekben rendült meg kölcsönösen a bizalom – hívta fel a figyelmet a Maszolnak adott interjújában Horváth István szociológus. A kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet igazgatója szerint ugyanakkor aggasztó, hogy az amúgy önmagukat az európai politikai értékrend fősodrásában elhelyező politikai pártokon belül lehet minősített gyűlöletbeszédre karriert építeni.

Sokan vontak párhuzamot a marosvásárhelyi fekete márciusi események és az úzvölgyi incidensek között. Mennyire helytálló a párhuzam?

A párhuzam, amennyiben az események néhány formai vonatkozását, vagy akár az események hatására közvetlenül (első szinten) megnyilvánuló tömeglélektani hatását tekintjük, talán indokolt. Ám ha a román-magyar viszonyok átfogó összképét tekintjük, óvatosabb volnék egy ilyen jellegű paralelizmust illetően.

Tény, hogy 1990-ben Marosvásárhelyen, illetve 2019-ben az Úzvölgyében az állami hatóságok enyhén fogalmazva hezitáns megnyilvánulásai hozzájárultak a konfliktus eszkalációjához. A jelenleg rendelkezésére álló információk szerint a hatósági vacillálás kapcsán történelmileg egyértelműen beazonosítható, illetve a friss események kapcsán felsejlik az intézményi érdek. Kilencven márciusában a titkosszolgálatok önnön, fölöttébb szükséges mivoltukat igyekeztek bizonyítani, most pedig, úgy hat, hogy a honvédelemnek (legalábbis annak egy meghatározó tisztségviselőjének) volt szüksége „nyomos érvekre” egy katonai temető fölötti hatóságváltás ugyancsak elkerülhetetlen jellegének bizonyítása kapcsán. Vagyis, a két konfrontáció kapcsán, az állam amúgy etnikailag semlegesnek tételezett és össztársadalmi békét szolgálni hivatott, intézményeinek hatalmi centrumainak a háttérszerepe, vagy akár aktív hozzájárulása nem kizárható.

De mindezek mellett nem tartható a párhuzam. Egyrészt az úzvölgyi incidens esetében, habár került sor némi tettlegességre, de az erőszak nem szabadult el. Alapvetően a felállás és számos gesztus kapcsán jogosan számon kérhető (és kérendő) a civilitás hiánya, de a konfrontáció inkább szimbolikus volt, itt nem alakult ki csatatér.

Ugyanakkor azt se feledjük el, hogy Marosvásárhelyen egymás mellett élő közösségekben rendült meg kölcsönösen a bizalom, vált kérdésessé a „hogyan tovább?!”, illetve azt is fel kell idézni, hogy 1990 még a nagy illúziók kora volt, az új kezdet reménye veszett el, és porladt szét a három hónappal azelőtt megtapasztalt, precedens nélküli szolidaritás érzése. Az úzvölgyi történet, habár a román-magyar viszonyok egy drámai pillanata, de azért csak epizódja egy pár éve tartó, az emlékezés és szimbólumhasználat kapcsán folyó, egyre inkább problematikus formákat öltő folyamatnak. Marosvásárhely a történelmi újrakezdés lelkesedését fojtotta el, a mostani események a már létező előítéletek fellángolását eredményezik.

Különböző elméletek fogalmazódnak meg a „kinek az érdeke” kérdésből kiindulva. Vannak, akik szerint kifejezetten a politikai szereplők profitálnak az etnikai konfliktusokból, különösen, ha azok választások előtt robbannak ki. Mások szerint viszont évszázados ellentétekről van szó, amelyek „irányítás” nélkül is léteznek. Hogyan látja, melyik valószínűbb forgatókönyv?

Manapság nagyon hangos az antipolitika és az ezzel járó politikus-ellenes diskurzus. Ennek a diskurzusnak van egy sajátossága, ami leginkább a közismert malomjáték csiki-csuki felállásának (egy korong elmozdulása egyszerre nyit és kialakít egy új malmot) az analógiájával írható le. Ennek a diskurzusnak megfelelően a politikust, ha részt vesz egy eseményen, akkor „elpolitizálással”, ha meg nem, akkor közügyek iránti érdektelenséggel vádolják. Ha határozottan lép fel, erőt mutat, akkor feszültségkeltést, ha óvatos az álláspontja, akkor gyengeséget hánynak a szemére. (Nem kell elfelejteni, hogy a betonkereszteket fekete zsákokkal lefedő akciócsoport pontosan azt hangoztatta, hogy a politika nem mutatott elegendő erőt). Ha egy konfrontatív helyzet során úgy viselkedik egy politikus, hogy növeli a támogatottságát, az immorálisnak minősül, mert békétlenségből épít tőkét. Ha meg sunyítva elvonul: „hát minek megy az ilyen politikusnak!”.

Nos, egy ilyen értelmezési keretbe beágyazott politikai cselekvés, történés bármilyen irányú, tartalmú és motivációjú is legyen, az eleve rossz értékeléseket szül. Ugyanakkor azt sem lehet teljesen figyelmen kívül hagyni, hogy a politika cselekvés eszköztárában benne van a konfrontáció, a félelemkeltés vagy akár az erőszak alkalmazása, vagy „csak” a békétlenség valamilyen formában történő kihasználása. A sírkertben az állítólag a magyarok által megvert független EP-képviselőjelölt látvány- és hangulatteremtő megnyilvánulása egyértelmű eleme egy ilyen stratégiának. Habár ebben az esetben a szavazatszerzés céljából történő pofonfa-rázogatás gyanúja nehezen kikerülhető. Az egész konfliktus elektorális célzattal történő felhasználása nagyon meredek, nehezen megalapozható következtetés. Annak a két tényezőnek az alapján, hogy „mi tudjuk, hogy a politikus tudja, hogy a szavazókat leginkább a remény vagy a félelem mozgósítja”; illetve hogy a bizonytalanságot generáló események pont az EP-választások környékén kezdtek eszkalálódni, nem kalandoznék a felelőtlen és elvtelen politikusokat vizionáló összeesküvés-elméletek irányába.

A történet átfogóbb kronológiája egyéretelműen arra enged következtetni, hogy a dormánfalvi kezdeményezés kivitelezését korábbi időpontra szánták, csak az azóta már közismertté vált közigazgatási zavaros helyzet okán nem tudták a támogatásokat igénybe venni, húzódtak az engedélybeszerzések. Röviden a sírkert kapcsán beinduló, aztán viszonylag gyorsan eszkalálódó eseménysorozat és az EP-választások egyfajta sorszerű véletlenséggel tevődtek egymásra.

Ugyanakkor azt gondolom, hogy a történelmi magyarázatoknak van némi jogosultsága, de nem annyira a kölcsönös sérelmek és traumák, hanem sokkal inkább az emlékezés politikája felöl közelítve. 1989 után sokat beszéltek a román-magyar megbékélésről, amelynek sarokkövét egy (francia német mintára kialakított) közös történelemértelmezés kellene képezze. Már nem is tudom hányadik ülésénél tart a Magyar–Román Történész Vegyesbizottság, de munkáját valamennyire követve úgy tűnik, hogy egy ilyen cél megvalósításától most már messzebb állunk, mint tartottunk, mondjuk az ezredfordulón. Ám a történelem, annak az értelmezése a román-magyar viszonyokban folyamatosan felbukkan. És nemcsak a kocsmai vitákban, az álneves trollkodásban, hanem például az egyházi tulajdonnal kapcsolatos jogvitákban és bírósági döntésben. Ott van például a Batthyáneum kapcsán lefolyt per. Vagy akár közjogi értelmezésekben: hogyan is kell értelmezni az 1918 december elseji Gyulafehérvári Nyilatkozat nemzetiségekre vonatkozó nyilatkozatait.

A centenáriumi megemlékezések pedig csak kitágították azok körét, akik az emlékezés politikájának aktív alakítóivá válhattak. Marius Diaconescu történész is (aki nota bene az úzvölgyi temető elmagyarosításáról ír) dühöng annak kapcsán, hogy hol voltak az utóbbi évtizedekben ezek a „kirakat patrióták” (“patrioți români de carton”), akik most az emlékévi finanszírozás kapcsán csak úgy, egy-kettő fedezik fel az elfelejtett hősöket. Szociológusként nem foglalok állást a történészek vitájában, de az tény, hogy az emlékév (a kiterjesztett emlékév) emlékállítási kényszerként hatott. Olyan szereplők aktiválódtak ezen a téren, akik sem felkészültek, sem különösebb érzékenységgel nem rendelkeznek az emlékezetállítás vonatkozásában. Így minél bonyolultabb helyzeteket próbáltak az emlékezés színhelyévé szentelni, annál nagyobb eséllyel találták magukat elefántként a porcelánboltban.

Az úzvölgyi temető jellege, környékének közigazgatási hovatartozása kapcsán már 1994 óta, különböző szereplők több alkalommal is jelzeték a problémákat. Többek azt, hogy a magyarok szimbolikus térfoglalását nem tartják legitimnek. Melyik mennyire jogos, melyik csak túlzott nemzeti érzékenység szüleménye? Nem tudom, nem is fontos. Az viszont tény, hogy a temető jellegének és adminisztrálási jogosultságának a kérdése nem új keletű probléma és az idő múláséval csak gubancosabb lett. De azt is jelenti, hogy lett volna idő a probléma bogozgatására, a zöldasztalos megoldásra, vagyis általában a konfliktus és konkrétan ez a konfrontáció talán megelőzhető lett volna. De ha az évtizedek során felhalmozódott, soha le nem tisztázott problémacsomagot rövid idő alatt, a megpályázott pénz felhasználási és az avató ünnepség meghirdetett dátumának a kényszerében kell megoldani, biztosan nem fogod bevonni az érintett feleket egy alternatív disputa megoldási folyamatba. Sőt a francba kívánod. Aztán tettlegesen küldöd is azokat a másokat, akik ugyancsak jogosultságot formáltak és valamilyen formában és mértékben ellenőrzik az általad kiszemelt emlékezési színhelyet.

Elejét vehették volna-e a magyar politikai szereplők (pl. RMDSZ-es önkormányzati vezetők) a konfliktus kialakulásának, s ha igen, hogyan?

Egy több mint két évtizedes, folyamatosan változó politikai és közigazgatási környezetben lezajló folyamatról lévén szó, ezt nagyon nehéz kívülről megítélni. Az interneten szabadon elérhető többtucat folyamodvány, beadvány, törvényes eljárási próbálkozás inkább azt mutatja, hogy nem. Hiszen a prefektus kizárólagos hatáskörét képező bírósági eljárás lett volna a megelőzés, vagyis a közigazgatási úton történő rendezés egyetlen útja. Azt viszont az elmúlt évtizedben sűrűn változó kormányok képviselői úgy tűnik, valahol nem „találják” a közigazgatási, jogi rendezés hathatós útját.

Persze, lehet azt is mondani, hogy a temető feletti adminisztrátori jogköröket gyakorló „magyarok” akár a szimbolikus megosztás forgatókönyvét is megfontolhatták volna. Vagyis közös rendezvény, beszédek mindkét helyi, esetleg megyei önkormányzat részéről, ökumenikus istentisztelet stb. formájában. Most attól eltekintve, hogy mi lett volna ennek a politikai ára (a nejlonzsákos kezdeményező csoport eleve az erős fellépést hiányolva próbálta a radikalizálódás kényszerpályájára terelni az RMDSZ-t és az ügyet), mennyi támogatót vesztett volna az RMDSZ, én úgy gondolom, hogy a dormánfalviak számára sem volt vállalható kimenet egy ilyen kompromisszumos megoldás.

Jó lett volna egy harmadik, közvetítő fél. De nekem úgy tűnt, hogy belpolitikai szereplők között nem igazán volt erre alkalmas entitás. Arra viszont, hogy nemzetközi konfliktus-megelőzést facilitáló intézményt vonjanak be (pl. EBESZ Kisebbségvédelmi Főbiztosa) az események felpörgését tekintve az idő túl rövid volt, és talán nemzetközi léptékekben nem is hatott ez a történéssorozat akkora problémának.

A mérvadó – elsősorban ellenzéki – román sajtó nem volt részrehajló, korrekt módon tálalta az eseményeket, rámutatott az állami intézmények és hatóságok felelősségére ebben az ügyben. Ez mivel magyarázható?

Elnézést, de ez vicces! Egy sajtós azt kérdezi tőlem, hogy a sajtó egy része miért viselkedik szakmai módon! Hogy miért van normalitás?

Nos, az irónián túl (ami nem a kérdezőnek szól, hanem annak kapcsán jön elő, hogy alapjában véve ez bármennyire abszurdnak ható, de teljesen jogos kérdés) nem reflektáltam erről. Tényleg örvendetem annak, hogy távolságtartó, viszonylag részletes híranyagok, eléggé átfogó hírhátterek érhetőek el. Engem a kommentelőket olvasva inkább az lepett meg, hogy a jó minőségű sajtólefedettség ugyanúgy gerjeszti az előítéletes és agresszív hozzászólásokat, mint tendenciózus tájékoztatás.

A sajtó rendszerint magyar-román konfliktusként tárgyalja a kérdést. Nem inkább soviniszták és nem soviniszták között húzódik törésvonal?

Az tény, hogy mind magyar, mind román részről (én főleg ez utóbbiból észleltem többet, de ez most nagyon felszínes benyomás) voltak elhatárolódások: ez nem az én hazafiságom, ezek nem engem képviselnek, de szerintem (sajnos) nem szélsőségek ütköznek össze.

Még ha egyes képsorok, megnyilvánulások alapján egy érzékenyebb magyar ember azt mondaná, hogy román szélsőségesek viselkedtek elviselhetetlen és agresszív módon, akkor is, ha a belügyminiszter mindkét nemzetiségbéli ultrásokat emleget, sajnos ez etnikumközi konfliktus. Az Úzvölgyében lezajlott helyzet nem focimeccs utáni kocsmai bunyó. Ez utóbbi olyan, hogy aki odamegy, tisztában van vele, hogy kap is, és ha elég kemény, ki is oszt néhány nyaklevest!

Persze kevés román és magyar ember volt fizikailag jelen az Úzvölgyében. Persze, mondhatjuk, hogy egyes agresszív módon megnyilvánuló csoportokat távolról szállítottak oda, tehát joggal feltételezhető az incidens valamelyest megrendezett, bizonyos vonatkozásokban, akár mesterségesnek is minősíthető mivolta. De nagyon tömeges a közösségi érintettség érzése, az érzelmi azonosulás a történtekkel, mind a magyar, mind a román részről. Én nem firtatom, kié jogos, vagy a megalapozott, de konstatálom: sok ember érzelmileg azonosult a történettel és valamilyen mértékben, formában (románként vagy magyarként) közösségileg meghatározónak érzi azokat. Sok magyar számára „megint ezek a románok!”, sok román ember számára „megint ezek a magyarok!” tapasztalataként csapódtak le az események. Ezek az emberek többnyire nem sovének abban az értelemben, hogy szemtől szembe állva a „másikkal” képesek volnának ártani neki, csak mint közösségi absztrakciót, ellenségnek tekintik.

Vagyis az eseményeket nem érdekcsoportok, érintett egyének, elvont közigazgatási entitások, hanem közösségi viszonyok szempontjából relevánsnak. Jelentésük a konkrét történéseken túlmutat a hírfolyamatokat értelmező emberek jelentős része számára. Alapvetően ezt az értelmezést erősíti meg a jó szándékú, az etnikai béke megerősítése érdekében szervezett kolozsvári tüntetés is.

A magyar sajtóban kevés szó esik az erdélyi magyar társadalom románokkal szembeni ellenérzéseiről – pedig az úzvölgyi incidens során is tucatjával jelentek népírtásra felszólító hozzászólások is. Nem volna szükség a román sovinizmus mellett a magyart is kivesézni?

Annyira magas a kívánatossági tényező ebben a kérdésben, hogy közhelyekkel nyitok. Előítélet előítéletet, gyűlölet gyűlöletet, agresszió agressziót szül. Aztán vitatkozzunk, hogy ki kezdte és ki tehető felelőssé az egész állapotért. Egy ilyen felvetés jó eséllyel csak ráerősít az előbb vázolt ciklusra. Aztán megint kezdhetjük elölről. Mindamellett, hogy tanárként, közéleti személyként vallom, hogy egy kisebbség (lét)érdeke a tolerancia és az elfogadás kultúrájának az egyetemesség értékeinek az össztársadalmi érvényesülése, attól szociológusként konstatálom, hogy egy ilyen tartalmú kisebbségi etika kívánatosságát és hasznosságát nem minden kisebbségi ismeri, illetve vállalja fel.

Mindent (is) tapasztalok az erdélyi magyar megnyilvánulások esetében. A 19. században megfogalmazott kárpát-medencei magyar kultúrfölényt, butaság és tehetetlenség okán, esetleg a kettő elegyeként kibuggyanó dühöt. Ragozható volna, de nem folytatom. Mert számomra nem az a kérdés, hogy a magyarok gyűlöletbeszélnek vagy sem. Mert a válasz egyértelmű: igen. Számomra a kérdés az az, hogy a gyűlöletbeszéd milyen színtereken érvényesül és tolerált, és mire használják? Az interneten az anonim kommentek szekciójában burjánzik, de már romániai televíziós beszélgetős műsorokban is divat. És ebben, az elvben moderált szakmai etikai elveket érvényesítő közegben nemcsak a meghívott ragadtathatja el magát, sok esetben maga a műsorvezető a „nackós pompomlány”. Ő szapulja a kisebbséget, ezáltal növelve az elhangzottak elfogadottságát (ja, és az adó népszerűségét). Mi több, a tulajdonosok „boldogan” viselik az Audiovizális Hatóság által kiszabott szankciókat, mert a gyűlöletbeszéd több nézőt hoz, mint amennyit a szankció kihirdetett ténye elriaszt.

Ráadásul a meghatározó pártok fenntartások nélkül használják az ilyen műsorvezetőket listahúzó névként, akár az EP-választásokhoz. Vagyis a mainstream politika nemhogy nem határolódik el a gyűlöletbeszéd ezen a szinten történő használatától, hanem használja és jutalmazza azt.

Nos, én elítélem az erdélyi magyar társadalom anonim, vagy névvel vállalt gyűlölködő facebookos vagy más felületen megejtett megnyilvánulásait, de azt igazán aggasztónak találom, hogy az amúgy az önmagukat az európai politikai értékrend fősodrásában elhelyező politikai pártokon belül lehet (hatóságilag sorozatosan) minősített gyűlöletbeszédre karriert építeni.

Kolozsváron szombaton 300 román és magyar ember tüntetett együtt csöndesen az etnikai békéért, a demonstrációnak egészen nagy sajtóvisszhangja volt. Miért éppen a kolozsvári civilek nyilvánultak meg elsőként ilyen módon?

Kolozsvár az utóbbi harminc évben annak ellenére, hogy Funar kapcsán híresült el, mindig tudott nyújtani a román-magyar együttélés vonatkozásában valami figyelemreméltót. Egyrészt az egyetemhez kapcsolódó, számbelileg jelentős (mindenekelőtt, de nem kizárólag) humán-, társadalomtudományokat művelő egyetemi réteg ideológiailag nagyon összetett. Köztük vannak kisebbségi kérdésekre, a kiegyensúlyozott interetnikus együttélésre érzékeny román értelmiségiek is.

Másrészt a kolozsvári modernizációs bumm több szempontból is érdekes jelenség. Hogy a számomra zavaró vonzatokkal kezdjem: a fesztiválozás. No, de a viccen túl az utóbbi években látványossá vált, ahogyan a rohamosan növekvő középosztály politikailag aktiválódik. Nem föltétlenül úgy, hogy valamilyen formában nagyobb részt kér a közpénzek újraelosztásából, hanem konkrét környezetvédelmi (Verespatak) vagy közbiztonsági jellegű (Colectiv tűzeset) ügyek, vagy a korrupcióellenes tematizálások mentén nyilvánít véleményt. Az ehhez a réteghez tartózók kivételesen nacionalisták, legalábbis abban az értelemben, hogy a klasszikus nemzeti mozgósító szimbólumok nem föltétlenül lelkesítik, de a különböző kulturális fúziós folyamatoktól egyáltalán nem idegenkednek. Sőt!

Például tudomásul veszik, hogy a Bulgakov bizonyos vonatkozásokban magyar kocsmának minősül, de ezt inkább cukiságnak tartják, és … fogyasztják. Ugyanakkor ezen a középosztályon belül jelentős számban vannak magyarok is. Habár jelentős részük a román származásúakhoz hasonlón távol tartja magát a tradicionális nemzeti(ségi) szimbolisztikával felépített „etnicizálóskodástól” (ez esetben „magyarkodástól”), viszont használja a város magyar jellegű intézményeit (iskola, színház, stb.) és van érzéke arra vonatkozóan, hogy mi az ami fontos etnopolitikai fejlemény országos szinten is.

Nos, a kolozsvári jelenség magyarázata valahol ezen sajátosságok valamilyen eredője lehetne. Egy, a kisebbségi kérdésekre érzékeny értelmiségi réteg, találkozik egy nyitott középosztálybeli réteggel, akik között vannak magyarok is, és lesznek legalább háromszázan. Amitől a sajtó lelkes lesz. Nem bagatellizálni akarom a jelenséget. Én örvendtem neki. Azt szertném jelezni, hogy mindenekelőtt egy sajátos hagyományt hordozó város, partikuláris társadalmi rétegének civil felelőségi megnyilvánulásáról van szó. Ez merőben más, mint amit a kilencvenes évek elején kialakuló, hosszabb távon elkötelezett, többnyire amolyan közértelmiségieket összefogó interetnikus párbeszéd csoportok egyes esetben szervezetek, mint például Kolozsváron az Interetnikus Párbeszédért Társaság vagy Marosvásárhelyen a Pro Europa Liga.

Mennyire törheti meg egy ilyen akció és általában a civil szféra azt a negatív spirált, ami beindult a román-magyar viszonyban az úzvölgyi történések kapcsán?

A kilencvenes évek során a civil szférának jelentős szerepe volt abban, hogy nem engedte etnikai szekértáborokra széthullni néhány erdélyi nagyváros társadalmát, abban, ahogyan fenntartotta a normális beszédmód lehetőségét és ezáltal a reményt egy békésebb interetnikus együttélésre, politizálásra. Hogy most ismét körvonalazódik a civil felelősség pillanatnyi megnyilvánításán túli mező? Őszintén, még korainak tartok bármilyen választ.

(Címlapi illusztrációnk forrása: cabe.blog.hu)