Magam sem tudom, pontosan hány éve dolgozom újságíróként, de hellyel-közzel vagy három évtizede. Bár hangsúlyos az újságírói identitásom, hosszú időn át meg sem fordult a fejemben, hogy egy szakmai szervezet tagjává váljak, aminek alapvető oka az, hogy nem vagyok egy közösségi ember, és főleg a formális közösségekkel szemben él bennem erős tartózkodás. Ennek ellenére, pár hónapja felötlött bennem a gondolat, hogy beiratkozzam a Magyar Újságírók Romániai Egyesületébe (MÚRE), s hogy nem kerítettem még rá sort, azt kizárólag halogató természetem számlájára írom. Ha késztetést érzek arra, hogy egyesületi tag legyek, az csakis az öregedés jele lehet, állapítottam meg némi öniróniával.

Kapcsolódó

Hivatalosan is köszhasznú lett a MÚRE, de mit jelent ez pontosan?

Kérdésünkre Szűcs László, a MÚRE elnöke magyarázta el azt, hogy mivel jár a közhasznúság, illetve hogy milyen terveik vannak a jövőre vonatkozóan.

újságírók Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) Szűcs László közhasznú intézmény

Időközben rájöttem, hogy mégsem lehetek a MÚRE tagja. Vagyis lehetnék, gondolom, hiszen minden bizonnyal eleget teszek az ahhoz szükséges feltételeknek, csak akkor segget csinálnék a számból. A közelmúltban ugyanis a kollégákat, az erdélyi újságírókat tömörítő szakmai-érdekvédelmi szervezet megkapta a közhasznú státust. Ennek egyik folyamodványa, hogy a nyugdíjas tagoknak a befizetéseik alapján kiszámított ellátmány 50 százalékának megfelelő nyugdíjkiegészítés jár.

Ez az oka annak, hogy úgy érzem, közönséges képmutatás, elvtelenség volna, ha most, vagy valamikor a jövőben MÚRE-tagságért folyamodnék. Nem mintha bármi kivetnivalót találnék abban, hogy a MÚRE a közhasznú státusért folyamodott, hiszen abból a nyugdíjkiegészítés mellett számos más előny is származik, melyeknek a tagok, sőt az egész szakma is hasznát láthatja. Csakhogy én, magánemberként és újságírói minőségemben egyaránt, mindig is mélységesen visszatetszőnek, elfogadhatatlannak találtam, hogy a mindenkori politikai hatalom tetszőleges alapon pénzügyi jellegű privilégiumokat osztogat, mindig kritikusan írtam erről a káros és veszélyes gyakorlatról.

Amikor financiális privilégiumokról beszélek, akkor a különnyugdíjakat éppúgy értem ez alatt, mint az informatikusok, az építőipari alkalmazottak, a mezőgazdasági és az élelmiszeripari munkások adómenetességét. Elvi szinten semmi különbség nincs aközött, hogy a parlamenti képviselőknek, ügyészeknek, bírósági írnokoknak speciális nyugdíj jár, hogy az egyébként is messze átlag fölött kereső informatikusok nem fizetnek személyi jövedelemadót, illetve hogy az újságírók, ráadásul csakis bizonyos szervezetek tagjai nyugdíjkiegészítést kapnak. Ami miatt úgy érzem, hogy ezek után nem lehetek MÚRE-tag, az az, hogy engem a privilégiumok rendszere zavar, nem pedig az, hogy én mostanáig ki voltam zárva belőle.

Mostanáig is létezett egy közhasznúnak nyilvánított újságírói szervezet, amibe állítólag jónéhány magyar kolléga is beiratkozott, a motivációjuk valószínűleg a nyugdíjkiegészítés volt. Semmit nem vethetek a szemükre, elvégre ki ne örülne annak, ha 50 százalékkal több nyugdíjat kapna annál, mint amennyi a befizetései alapján járna neki. Az, hogy a MÚRE is közhasznúsíttatta magát, lényegében érdekérvényesítés, pragmatikus döntés, olyan jogok megszerzése a tagság számára, melyek járnának, járhatnának neki.

Azonban attól, hogy valami törvényes, még lehet etikátlan, bár jogszerű, mégsem jogos, sőt kimondom, tisztességtelen. Tisztességtelen a pedagógusokkal, a bolti eladókkal, az autóipari dolgozókkal, az utcaseprőkkel, minden olyan szakmai kategóriával szemben, melynek a valamikori kormány és parlament nem juttatott pénzügyi előnnyel járó kivételezett státust. Nem állja meg a helyét, hogy nekünk, újságíróknak, olyan rendkívüli intellektuális vagy fizikai igénybevétellel járna a munkánk, ami indokolná, hogy speciális nyugdíjban részesüljünk. Egy kollégáról sem tudok, aki három váltásban dolgozó gyári szalagmunkára cserélte volna a szerkesztőséget, hogy könnyítsen az életén.

Persze, értem én. Több mint három évtized keserű tapasztalata ráébresztett bennünket, hogy hiába kapálózunk, írjuk meg, kiáltjuk világgá az elvtelenséget, a vérlázító gyakorlatot, a gazemberséget, a rendszer nem változik, csak finomodik, de lényegét tekintve ugyanaz marad. Akkor már érdemesebb betagozódni, kihasználni az általa nyújtott lehetőségeket, nyugdíjpótlékra cserélni az egykori világmegváltó álmokat, elcsípni a pénzmorzsát, ami nem járna, mégis nekünk veti az arctalan, láthatatlan Moloch, az állam, és az ő, általunk választott papsága.

Vessünk számot a ténnyel, azzal, hogy elnyerve a nyugdíjkiegészítés kegyét, az erdélyi magyar sajtó jó része – s a választóvonal személyi, nem szerkesztőségi szintű – ajtón belülre került, a rommagyar nyelv elterjedt terminusaival élve frájerből smekkerré vált. Ezzel elvesztette a morális jogát arra, hogy felemelje a szavát, ha azt látja, hogy a mindenkori hatalom a maga klientúráját vagy tetszőlegesen kiválasztott szakmai-társadalmi kategóriákat elvtelen pénzügyi előnyökhöz juttat a többség kárára. A kisebbség jogtalan kedvezménye ugyanis mindig a többség kára. Ha mégis megteszi, akkor hiteltelenné válik, segget csinál a szájából.

Kedves kollégák, a mi, jobban mondva a ti nyugdíjkiegészítésetekért is meg fog dolgozni valaki, ne áltassuk magunkat a „nem vesszük mi el a senkiét” kétneuronos frázisával. Igaz, ők csak a frájerek. Mi mostantól smekkerek vagyunk.

(Nyitókép: Kiss Gábor)