Mi történt?
Mi történhet ezután?
Na és mit lehet tenni?

Az első dolog, ami körvonalazódott: Románia egyre közelebb sodródik a katasztrófához. Az elnökválasztás első fordulóját nagy fölénnyel egy szélsőséges, nacionalista fociultra nyerte meg – egy Georgescu-klón, aki politikai karrierjét azzal kezdte, hogy az úzvölgyi magyar katonai sírokon ugrált, gyalázva nemzetünk emlékezetét és az emberi tisztességet, méltóságot.

Egy olyan figura, aki nyíltan fenyeget nőket szexuális erőszakkal, aki a COVID-járvány idején a maszkviselés és az oltás ellen kampányolt, aki nyíltan agresszív, intoleráns, és minden megnyilvánulásával társadalmi feszültséget gerjeszt.

A második dolog, amit biztosan tudunk: a szavazópolgárok változást akarnak – valódi változást.

A kormánykoalícióhoz tartozó polgármesterek az összes helyi megválasztott tisztségviselő körülbelül 85%-át adják, ennek ellenére közös elnökjelöltjük mindössze a harmadik helyre szorult, alig 20%-os eredménnyel. Ez önmagáért beszél – különösen, ha figyelembe vesszük, hogy alig egy évvel ezelőtt, 2024. június 9-én az európai parlamenti választásokon a PNL és a PSD (akkor még az RMDSZ nélkül) közös listájára több mint 4 millióan szavaztak, ami 49,21%-os eredményt jelentett.

Kevesebb mint egy év alatt tehát a két nagy történelmi párt szavazótáborából körülbelül 2,5 millió ember tűnt el.

És ekkor került képbe Nicușor Dan, a függetlenként induló bukaresti főpolgármester – a matematika tudományok doktora, meggyőződéses Nyugat-párti jelölt –, aki a külföldi szavazatoknak köszönhetően megszerezte a második helyet.

De mennyi esélye van az első helyre?

Sok helyen olvasom, hogy vége, Nicușornak nincs esélye. Viszont a mérkőzés akkor ér véget, amikor a bírók lefújják – jelen esetben várhatóan két hét múlva, vasárnap este. A 17 988 031 szavazásra jogosult állampolgár közül 9 571 740-en járultak az urnákhoz, ami 53,21%-os részvételt jelent. Ez nem kevés, de nem is kiemelkedő.

Számoljunk. Tegyük fel, hogy a szélsőséges oldalnak alig, vagy már egyáltalán nincs mozgósítható tartaléka (én így gondolom). Ezzel szemben az Európa-párti oldalnak annál több. Ha a második fordulóban a választók körülbelül 65%-a elmegy szavazni – ez nagyjából 11,7 millió embert jelent –, ennek a fele kb. 5,8 millió fő. Simion 3,8 millió szavazója ettől még messze van.

Ponta szavazóit részben Simion veszi át. Oké, de azt nehezen hiszem, hogy a városi és műveltebb társadalmi réteg tömegesen Simionra szavazna. 2014-ben – szintén az elnökválasztás második fordulójában – 11 553 152-en szavaztak, ami akkor 64,11%-os részvételt jelentett. Akkor megértették az emberek, hogy Ponta tönkreteheti az országot. Most is meg kell értenünk: Simion tönkre fogja tenni az országot. Ha hagyjuk.

Ha 11–12 millió ember elmegy szavazni, a mostani eredmény még megfordítható. Ehhez viszont akarat kell. Akarjuk a jót választani, akarjunk tovább élni ebben az országban, és akarjuk, hogy ne egy holografikus kép beszéljen esténként a tévében. Két hét alatt meg kell győzni mindenkit, aki él és mozog, hogy mi a jó választás. Le kell szűkíteni az üzeneteket. Akarunk szebb jövőt ennek az országnak, vagy tényleg teljesen tönkre akarjuk tenni? És nemcsak az országot, hanem magunkat is vele együtt.

Nincs értelme most hibáztatni, fekete bárányt keresni. Alig maradt több mint tíz napunk. Most nincs itt a PSD mozgósító ereje, a nagy pártok gyengék. Most mi vagyunk a soron: a civilek, akik nem akarunk elmenni az országból, akik Oroszországgal szemben Európát választjuk, akik az agresszió helyett a békét, a teljes gazdasági csőd helyett a fejlődést, a külföldi befektetők elüldözése helyett a nemzetközi partnereket, a szennyes focidrukker helyett a művelt, aktivista matematikust. És hiszem, hogy többen vagyunk.

(A cikket Horváth-Kovács Mátyás olvasónk írta, aki korábban az Országos Magyar Diákszövetség elnökségi tagjaként tevékenykedett.)