Bő egy évvel a kirobbanás után, és … idővel a Covid-dosszié „lezárása” előtt a mindenféle összegzéskényszerek és statisztikafüggők között lavírozva nem érdektelen szubjektíven listázni, hogy ki nyert és ki veszített a történetben; annál is inkább, mert a helyzetet gyakran szokták hadszíntérnek feltüntetni, és aktivizálódott a szóhasználatunk harcias fele is: mintha regimentbe állított hangalakok masíroztak volna a szintén offenzív arcvonalban felfejlődő vírushadtestekkel (készültség, kordon, korridor, második- és harmadik vonalbeli kórházak, legyőzni, visszaszorítani, felszámolni, meggátolni, elesett települések vagy megyék).

A dolgok logikája persze nem ennyire lebutított képlettel szolgál – legalábbis számomra –, mert mit kezdünk például azzal a bizonyára nem számottevő, de mérhető mennyiségű válaszadóval, aki szemrebbenés (vagyis erőlködés) nélkül azt fogja válaszolni a témát feszegető kérdezőbiztosnak, hogy nem, vagy igen csekély mértékben befolyásolta életvitelét és komfortérzetét a hónap végéig várhatóan több mint 3 millió áldozatot követelő kór és annak csóvája.

Ne tévesszen meg az sem, ha a netes böngészőbe beütjük a két változatot és az eredmény okán jóval bizakodóbbaknak kellene lennünk 1 millió 730 ezer a nyertesekre vonatkozó találatszám, és mindössze 157 ezer utal a vesztesekre A Hopkins egyetem interaktív térképét sem érdemes ezúttal mérvadónak tekinteni: legfeljebb olyasmiket következtethetünk ki, hogy például a sokat kritizált svéd modell íme jobban teljesít – az elhunytak abszolút számát tekintve –, mint 15 további európai állam, köztük Románia és Magyarország.

Nyilván az adatokban megrendült hit az egyik komoly veszteségünk, ami meggátol abban, hogy olyan országok esetében, mint Irán, Szíria, Szudán, Kazahsztán vagy Észak-Korea, komolyan vegyünk bármilyen számot, és kitartó kétkedéssel nézzünk olyan államokra, mint India, a (számadatokkal és infókkal a járvány idején végig sumákoló) Kína, de az orosz adatszolgáltatás iránt is lehetnek megalapozott fenntartásaink.

Ettől függetlenül azt azért meg lehet kockáztatni, hogy jó dolga van az országnak, ha egyben sziget. Főleg ha kicsi, vagy épp pici, és ha történetesen csendes-óceáni, esetleg karib-tengeri, avagy közelebb hozzánk, ha éppen Izlandnak hívják (ahol eddig mindössze 29 halálesetet regisztráltak, csak összevetésként: ez a szigetállam teljes lakosságára vetítve 0,0081…-et ad, míg Románia esetében a 25 441 halott 0,1310…-as indexet eredményez).

Országokon belül, kivéve a külön sorban állókat, akik különleges listákon, nekik fenntartott oltóhelyeken kapták meg a vakcinát, bizony lapaljig lehetne sorolni azokat, akik alaposan megjárták: a krónikus betegek – ha az Országos Statisztikai Intézet nem tódít, márpedig ha néha kozmetizál is, vagy elővigyázatosan adagol, de nagy arányban azért nem hamisít, nos a számokért felelős legfőbb intézményünk szerint idén februárban a halálesetek majdnem 55 százalékát érrendszeri és szívgondok okozták, aminek egy része közvetve a Covid-19 következménye (elhanyagolt medikáció, halasztott műtéti beavatkozások, a járvány okozta bezártságból adódó mozgáshiány és a fölös kilók felszedése + állandósult stresszhelyzet).

A gyerekek veszteségeivel már annyi cikk és fórum foglalkozott, hogy itt csak egyetlen megjegyzést fűznék ehhez: jó lenne, ha a frusztrációknak csak a legvégén kullogna az elmaradt tananyag, mint nyomasztó mumus. Családok, mint vesztes entitások? Itt azért akad enyhítő ellenpélda is, de megérzésem szerint arányaiban kevesebb a sikersztori, mint az elmélyülő válságok halmaza. A mindenféle függőségben élők, főképp a drog- és italdependenciában szenvedők, no igen, ők keményen megérezték a járványt: nemcsak hogy a piac beszűkült (és drágult), de a terápiás csoportok vagy az elvonók is jóval nehezebben álltak rendelkezésre.

Az olyanok, akik pedig a kultúrától függenek, mint a színészek, hát nekik sem volt rózsás ez a periódus, még kínjukban pincérnek sem mehettek el átmenetileg, mivel ott castingot sem hirdettek a zárolt ágazat miatt. De persze a kormányoknak sem kedvezett a 2019 kora tavaszától eltelt időszak: nem terveknek való tempus ez, nem ritka a válságkezelésbe belerokkant kabinet, de még becsületes választást sem lehet rendezni, hogy legalább a politikai vetésforgó előírásszerűen zajlódjék. Van úgy, hogy hatalmasék épp e rendkívüli helyzetet lovagolják meg, s hajszolják a fejleményeket a kvázidiktatórikus zóna irányába. Mondhatni az ellenzéknek ilyenkor jó; szájal, tüntet, megszakért, empatizál az elégedetlenekkel… és hálát ad napjában háromszor, hogy nincs hatalmon. De jól fog a tőzsdének, az onlájn-szolgáltatásoknak meg az autóipar elektromosabb és kínaibb részének, ha a Financial Times által közölt Forbes-listára hagyatkoznánk.

Csakhogy van saját lajstromunk, rajta a megerősödni látszó ortodox egyházzal, a talicskányi témát kutató szociológustársadalommal, mely szakmailag, vagyis a leendő rendeléseket tekintve máris túlnyerte magát, az egészségügybe furakodott panamások, a közvetítők, lobbizók vagy csak szimplán ügyesen helyezkedők most „olvassák feszt a pénzt”, s nekik biza „élire állnak a százasak a kasztenba”. Ugyan mi a különbség a két világégésbe implikált hadiszállítók és a mostani maszk–teszt–vakcina és ventilációs ügyletekben koslató nyerészkedők között ? Talán az, hogy a harctérről hazajött (szökött) bakák könnyebben találtak rájuk és kérhették számon a papírtalpú bakancsokat, mint most a mit sem érő maszkot lobogtató páciensek, vagy a hozzátartozójuk kimúlásáért magyarázatot követelő családtagok. Mert a front itt másképp vonalazódik, időnként minket magunkat is kettészel; s lesz a jobból jobb énünk, de a rosszabból még rosszabb, tán végleg elvesztett felünk.