A kultúrát mármint, pontosabban az irodalmat, még konkrétabban a mai román literatúrát és ezen belül specifikusan Mircea Cărtărescut. Hogy ez mégis megtörtént, annak a Román Akadémia a megmondhatója. A fórum legutóbbi ülésén, ahol két új levelező tagot és két külföldi tiszteletbeli tagot kellett választani, egyetlen vokson múlott, hogy a negyven éve pályán levő szerző akadémiai tag legyen. Komoly ellenkampány eredményeként nem jött össze a 74. szavazat: az írót dehonesztáló röpiratot juttattak el az ármánykodók a testület tagjainak, és nem kizárt, hogy a kontrakampányban egyéb eszközöket is bevetettek, például a közvetlen, személyes győzködést.

A történet fonákságát mi sem illusztrálja jobban, mint az, hogy Cărtărescu második jelentős díját (a több mint húsz közül) épp a Román Akadémiától kapta 1989-ben. A nemleges szavazat melletti érvekről tényleg rangon aluli lenne több szót fecsérelni annál, hogy jelezzem: Mircea Cărtărescu jó író, de nem üti meg a Román Akadémia szintjét, vagy hogy Ciorant, Eminescut, Eliadét sértegette (miközben pusztán antiszemitizmusukat „rótta fel” nekik), és hogy kevés szereplőt formáz meg regényeiben, bezzeg Dosztojevszkij!!!...

Szerencsére nem maradtak el a szégyenletes esetet pellengérre állító szereplők. Tismăneanu, Blandiana, Liiceanu a leghatározottabb hangnemben tiltakozott, és bizonyára még többek, akik az írónak üzentek. Cărtărescu jellemére és kaliberére vall, hogy szűkszavú Facebook-bejegyzésben köszönte meg a szakma, és nem csak a szűken vett irodalmi szféra hazai és nemzetközi szolidaritását. Nem polemizált, nem sajnáltatta magát és nem fenyegetőzött.

A történet kerete is legalább annyira „érdekes”, mint maga a botrány: Romániában a művelődési minisztérium rendszerint szolgálatos ballasztként, kötelező luxusként jelent meg a bukaresti kormányzati képletben. Költségvetési keretei szerények (nemegyszer vérlázítóan csekélyek), és a tárca élén sem sikerült mindig az éppen fellelhető legjobb opciók között válogatni. Példa rá a jelenlegi miniszter – volt már a parlamenti kapcsolatokért, a határon túli románokért felelős kormánytag –, pályáját helyi tanácsosként kezdte, és az adatok törekvő, a parlamenti munkában szorgalmas közéleti szereplőként mutatják. Filológusi végzettsége akár aduként szolgálna, de Natalia-Elena Intotero, valljuk be, most épp itt kapott megbízatást, egy elkövetkező kabinetben (ha a pártbeli kulisszákban nem döntenek másként) nem kizárt, hogy teljesen más munkakört szánnak neki. Kultúrintézmény vezetését vagy művelődési részkérdés megoldását eddig nem jegyeztek nála, a képviselőház oktatási szakbizottságában munkálkodott leglátványosabban. Mit is gondoltak döntnökeink: tanügy, művelődés – ezek ketten amúgy is tőszomszédok, nem lehet gond ez Intoterónak.

Hát nem is gond, meg se szólalt az akadémia ügyében, igaz a kormány többi tagja is egy emberként hallgatott. Majd megjön a kommunikációs kedvük, ha a 11 verseskötetet és 13 prózakötetet magáénak tudó, több mint 25 nyelvre lefordított Cărtărescu lesz az irodalmi Nobel birtokosa. De bármily harsány legyen is a gratulációk kórusa, azt a pillanatot nem tudja feledtetni, amikor úgy léptük át 2025. február 13. küszöbét (óvakodjunk a számmágiától), hogy sokáig virító folt esett az akadémia különben is kopottas, ószabású mundérján.

(Címlapkép: Miercea Cărtărescu Facebook-oldala)