Mondd meg, kire szavazol, és megmondom, ki vagy. Nem, ez most nem egy politikai szlogen, hanem afféle digitális személyleírás. És mielőtt bárki felháborodna: vegyük ki a képletből a politikusokat. Ők ebben élnek, ebből élnek, és – lássuk be – nem is rosszul. Nézzük inkább azokat, akik önként, dalolva mennek ölre egymással, hogy eldöntsék, melyik tábor legyen az, amelyik majd elegánsabban – vagy kevésbé elegánsan – élősködik rajtuk.

Elképesztő, mire vagyunk vevők. Sőt, ijesztő. Mintha kollektíven döntöttünk volna úgy, hogy a valóság túl bonyolult, ezért inkább rendelünk kettőt: egyet neked, egyet nekem. Két párhuzamos világ, amelyek nem beszélnek egymással, csak egymás mellett – hangosan, artikulálatlanul, néha habzó szájjal. Két tábor, amelyek nem válogatnak az eszközökben, mert már rég nem az eszköz a lényeg, hanem a másik eltüntetése a képből.

És igen, van egy apró, kényelmetlen lábjegyzet is a történetben. Az egyik oldalon legalább tudod, kivel van dolgod. A másikon viszont jócskán akadnak trójai falovak, álfüggetlenek, álobjektívek, akik a semlegességet szimulálják, miközben ugyanolyan elszántan agitálnak. Van, aki ezért pénzt kér, más meg kap – attól függően, hogy „médiaként” vagy „magánemberként” játssza a szerepét. Ha pedig mindezt ingyen teszi, hát akkor legfeljebb hasznos idióta. Legalábbis valakinek.

De ami igazán szomorú: itt már rég nem vélemények ütköznek, hanem a „ki vagy te” kérdése dől el. Barátságok mennek a levesbe, családi ebédek válnak politikai aknamezővé, és akad, aki egy négyéves ciklus kedvéért képes életre szóló kapcsolatokat feláldozni. Mintha az idő is pártlogó alatt telne.

És közben ott a sötétebb réteg: amikor az emberek saját sikertelenségüket, frusztrációjukat, kudarcaikat, elfojtott dühüket vezetik ki ezen a biztonságosnak hitt szelepen. A kommentmező lett a modern kori bokszring, ahol nincs bíró, nincs szabálykönyv, csak ütni kell – minél látványosabban. A következmények? Ugyan, azok offline történnek, az meg már nem ugyanaz a játék.

Néha egészen abszurd gondolatokig jutunk. Olyan mondatokig, amelyekben a másik fél puszta létezése is elfogadhatatlanná válik. És ilyenkor felmerül a kérdés: mennyire kell gyűlölnöd valakit ahhoz, hogy még a saját világod végét is hajlandó legyél kockára tenni, csak hogy ő ne maradjon talpon? Mert ebben a logikában nincs győztes. Csak egy nagy, közös vereség, amit mindenki a maga igazának zászlaja alatt ünnepel.

Persze lehetne legyinteni, hogy ez csak a „cirkusz és kenyér”, meg az „oszd meg és uralkodj” új, digitális kiadása. De ennél azért alattomosabb a történet. A billentyűzet mögött kialakult egy sajátos törzsi létforma, ahol nem az számít, hogy igazad van-e, hanem hogy mennyire tudod letarolni a másikat. A cél nem vita, hanem pozícióharc. Nem meggyőzés, hanem táborépítés.

És ebben a játékban az alpáriság nem hiba, hanem stratégia. A hangerő valuta, a durvaság befektetés, a felháborodás pedig hozam. Az algoritmusok pedig köszönik szépen, és tolják előre mindazt, ami reakciót vált ki. Márpedig semmi sem vált ki nagyobb reakciót, mint egy jó adag aljasság és gyűlölet, szépen becsomagolva morális fölénybe.

Így aztán a normalitás csendben kisétál a teremből. Az árnyalt vélemény ott marad a sarokban, mint egy meg nem hívott vendég, miközben a cirkusz a reflektorfényben tombol. És mi tapsolunk. Vagy fütyülünk. De mindenképp részt veszünk benne.

Én csak abban reménykedem, hogy amit látunk, nem a teljes kép, csak annak egy torz, felnagyított, algoritmus-barát változata. Hogy a csendes többség valóban csendes, nem pedig kihalt. Mert ha ez a valóság teljes egészében, akkor nem a politikánk romlott el, hanem mi.

Aztán eljön április 12-e. Valaki nyer, valaki veszít, a nap másnap is felkel, a politikusok pedig meglepő gyorsasággal találnak új közös nevezőket, ha az érdek úgy kívánja. Ők ebben profik. De mi lesz velünk?

Mi lesz azokkal a mondatokkal, amelyeket nem lehet visszaszívni? Azokkal a sértésekkel, amelyek nem kopnak le egy választási eredménnyel? Azokkal a tekintetekkel, amelyekbe majd bele kell nézni a boltban, az utcán, a családi asztalnál?

Nemrég láttam egy dokumentumfilmet Charlie Sheen életéről, és abban megszólal Sean Penn is. Arról beszélt, hogyan lehetséges, hogy egy drogos, önromboló, botrányoktól hangos élet közepette is milliók rajonganak valakiért, miközben mások megvetik. És a válasz valahol ott volt a sorok között: az emberek hajlamosak követni azt, ami éppen menő. Azt, ahol többnek tűnhetnek, mint amik valójában.

Nem hiszem, hogy a közben véghez vitt pusztítás bárkit boldogabbá tenne. De amíg csináljuk, addig ad egy kis löketet. Egy kis adrenalint. Egy kis „na, most megmondtam”. Csakhogy a végén mindig maradnak sebek. Mélyek.