Publicistáink visszatekintettek a 2025-ös évre, egyúttal a jövőt is kémlelték. A visszatekintést átjárták a szomorú felismerések, a jövőkutatást az új reménység megtalálásának óhajtása. A közös következtetés: boldog új évet, Olvasó!

Szász Csaba: Túlélési gyakorlat, első felvonás

Az idei év nem éppen úgy kezdődött, ahogy elképzeltük. Az újév hetedik napján egy emberként kaptuk fel a fejünket: Los Angeles égett, szó szerint. Városrészek váltak hamuvá, miközben a világ döbbenten figyelte, hogy a tűzoltóparancsnok számára nem az volt a legsürgetőbb kérdés, van-e víz a tűzcsapban és működő felszerelés a kocsikon, hanem az, hogy megfelelő arányban képviseltessék magukat a nők, az LMBTQ-közösség tagjai és más kisebbségek az állományban. A sokszínűség kipipálva, a szakmaiság majd valahogy alakul. Nehéz nem cinikusan megjegyezni: egész városrészek égtek le, miközben az esélyegyenlőségi osztály papíron remekül teljesített.

A világ közben új vezetőket kapott – vagy régi-újakat. Donald Trump január 20-án visszatért a Fehér Házba, az Európai Unió kínosan fészkelődött, Magyarország viszont elégedetten csettintett. Az orosz–ukrán háború átlépett a negyedik évébe: fegyvert adjunk, pénzt adjunk, csak épp senki nem tudta megmondani, honnan és miből – és hogy végül hány aranyszínű mellékhelyiség fér még bele a „stratégiai támogatás” fogalmába. Májusban új pápát választottak Ferenc halála után, mintha a világ bárhonnan hajlandó lett volna stabilitást importálni. A groteszk mellé a bulvár sem maradt el: egy Coldplay-koncert „csók-kamerája” két karriert tett tönkre, a Louvre-ból tíz perc alatt elsétált a történelem, Ausztrália pedig kimondta azt, amit mások még csak suttognak – a közösségi média nem gyerekjáték.

Románia számára 2025 sem az a fajta év volt, amelyet bekeretez az ember, legfeljebb zárójelbe tesz. Májusban ugyan sikerült elkerülni a politikai frontális ütközést: Nicușor Dan megnyerte az elnökválasztást, és az ország hajszálnyira volt attól, hogy George Simion beköltözzön a Cotroceni-palotába. A puskagolyó elsüvített a fülünk mellett.

Alig telt el néhány nap, Parajdon betört a víz a sóbányába, és az egyik legismertebb székelyföldi szimbólum egyszerre vált gazdasági veszteséggé és lelki törésponttá. Mintha a természet is jelezni akarta volna: itt semmi sincs igazán kőbe vésve.

Mindeközben az államkassza kongott az ürességtől. Egy drágán működtetett, nehézkes apparátus saját körmére égette a gyertyát, megszorítások, leépítések, adóemelések és költségcsökkentések követték egymást, miközben mindenki tudja: ami fáj, az még csak az előjáték. Decemberben a Recorder dokumentumfilmje is megérkezett, és úgy rántotta le a leplet a romániai igazságszolgáltatás állapotáról, hogy abból már nem nagyon lehet elegánsan kihátrálni. Ha viszont kellett egy kapaszkodó, azt helyben találtuk meg: Székelyudvarhely teqball-világbajnokságot rendezett, a székelyföldi sportolók pedig két arannyal bizonyították, hogy miközben az ország rendszerszinten botladozik, helyben még mindig tudunk világszínvonalat hozni.

És hogy mindebből mi következik 2026-ra? Jó lenne megnyugvást, konszolidációt, békét ígérni, de erre jelenleg legfeljebb a horoszkópok vállalkoznak. A háború végszavát senki nem meri kimondani, Magyarország sorsfordító választások elé néz, Romániát pedig aligha a jólét, inkább a túlélés finomhangolása várja. Egy dolog biztos: zajból nem lesz hiány. Ha viszont 2025 valamire megtanított, az az, hogy jobb nem tippelni. Ami sokak számára jó hír: 2026 nyarán legalább egy hónapra kivonhatjuk magunkat ebből az őrült pörgésből – és átadhatjuk magunkat egy másiknak. Úgy hívják: labdarúgó-világbajnokság.

Jöhet hát a túlélési gyakorlat második felvonása! BÚÉK!

Szász István Szilárd: az év személyes súlypontjai

Még mindig érzem a gyomromban azt a görcsöt, ha csak rágondolok, ami az előző év végén bennem és sokunkban volt a bizonytalan államelnök-választást követően. Egészen idén májusig kellett várni, hogy bizonyosságot nyerjen, nem kell elvándorolni az országból, legalábbis azoknak nem, akik nem Simiont akarták államelnöknek. Az elnökválasztási kampány közösségi médiás adatait hétről hétre végigkövető elemzésekben több ízben is a társadalom eldurvult megosztottságáról és a súlyos bizalomvesztésről írtam.  

Bár a választás második fordulója előtti utolsó cikkben azt írtam egy számítás kapcsán, hogy „…a számok alapján Dan egy icipicivel megnyerné a választást”, magam is nehezen hittem el, hogy az első fordulót követően valóban sikerül fordítania Nicușor Dannak George Simionnal szemben. Az ő győzelme azért fontos, mert a politikájának nem része a társadalom szélsőséges megosztása, sokkal inkább inkluzív, befogadó, mindenki számára nyitott narratívát és politikát követ, mint kihívója. Ugyanakkor sajnos így sem dőlhetünk hátra, a megosztottság a közösségünkkel maradt. Ennek okai személyes meggyőződésem szerint a közösségi oldalak algoritmikus működése, a temérdek szintetikus tartalmat generáló mesterséges intelligenciák, a manipulációs szándékkal terjesztett álhírek és félretájékoztatások keresztmetszetében keresendők. A kedélyek ugyan valamelyest csillapodtak, komoly munka vár még ránk, hogy a társadalmi feszültségek enyhüljenek és a valódi párbeszéd és megértés irányába mozduljanak el.

Egyházi médiában dolgozóként az év másik fontos eseménye is részben májushoz kapcsolódott számomra: húsvétkor elhunyt Ferenc pápa, ezt követően pedig május elején a bíborosok megválasztották XIV. Leó pápát. Mindkét egyházfő nagy formátumú ember, példakép lehet a világ számára. Ferenc pápa olyan örökséget hagyott maga mögött, ami nemcsak az egyház, hanem a világi hatalom, a nem hívő emberek számára is sok szempontból követhető példa. Leó pápa más hangsúlyokkal, másabb temperamentummal és módszerekkel, de mégis az elődje által kitaposott ösvényen halad tovább és nyújt példát a világ számára.

Bár a kiemelt határkövek május körül tömörültek, számomra mégis július volt az év súlypontja, ugyanis ekkor született meg harmadik kisfiunk. Ő és testvérei gondoskodnak róla, hogy az év napjainak akkor is értelme legyen, amikor a társadalmi környezet nem sokat tesz ehhez hozzá. Ők azok, akik miatt nemcsak az idei, hanem a jövő év(eknek) is értelme van.

Pataky István: Jobban élünk, mint jövőre fogunk?

Nicușor Dan egy frappánsnak szánt mondattal igyekezett némi optimizmust csempészni a nemzeti ünnepen elhangzott beszédébe: „Rosszabbul élünk mint tavaly, de jobban, mint húsz évvel ezelőtt” – mondta az államfő a Cotroceni-palotában december elsején. Mircea Dinescu költő úgy érezte, egy kis helyesbítéssel él az elnöki megállapítással kapcsolatban. „Rosszul élünk, rosszabbul, mint tavaly. De sokkal jobban élünk, mint jövőre fogunk” – fogalmazott Dinescu. Nehéz ehhez bármit hozzátenni, ami a hazai állapotokat illeti. 

A világ közben olyan sebességgel változik, hogy arra sem fogadhatunk nagyobb tételben, mit hoz a következő hét. A kiszámíthatatlanság volt a 2025-ös év kulcsszava, s ez marad 2026-ra is. Háború, nemzetközi átrendeződés, gazdasági instabilitás – meg kell tanulnunk együtt élni ingatag környezetünkkel. Befolyásolni nemigen tudjuk a folyamatokat, de az rajtunk múlik, mennyi időt töltünk a közösségi hálók hamis, féligazságoktól és félrevezetésektől hemzsegő univerzumától, a különböző televíziós csatornák riogatóra szerkesztett híráradatától. Lelki nyugalmunkat, pszichénket igyekezzünk oltalmazni a felesleges támadásoktól, csak így élhetjük meg kedélyesen 2026-ot.        

Másréti Kató Zoltán: Búék 2026: csak rosszabb ne legyen!

Hosszú listát lehetne – kellene? – összeállítani arról mi minden rossz történt az idén, de a legrosszabb 2025-ben a valóságos, a virtuális és a hamis dolgok délibábszerű összemosódása volt.

Ha a közelmúltat egyre nehezebb értelmezni, akkor a jövőt is egyre nehezebb előrelátni. Ugyanazon okból kifolyólag: eltűnőben vannak a biztos fogódzók és viszonyítási alapok, ingadoznak a megszokott értékrendek is. Romániában a látszólagos társadalmi zűrzavar és a gazdasági kínok ellenére is, az utolsó percben mintha mindig sikerülne szerencsével határos balkáni bravúrral a nagy kataklizmákat elkerülni. Valószínűleg ez az irány megmarad. Számunkra a 2026-os nagy ismeretlen a magyarországi választások lesznek. A helyzet feszült, jósolni nem lehet, csak őszintén kívánni és remélni, hogy korrekt és tisztességes választások eredményeképpen alakul ki az új parlament, majd a kormányzat – bárkikből is álljon. Győzzön a népakarat, bizonyítson a demokrácia, nem szabad erről az útról letérni! És a nagyvilágban? Amerika visszavonulásával általános „szabad a vásár” érzet alakul ki, a status quo dezintegrációja felgyorsulóban. A nemzetközi jog és nemzetközi szervezetek egyre kevésbé jutnak szerephez, annál inkább a multipoláris világ erőközpontjai. A jövő év egyik legjelentősebb eseménye, a demokraták nagyarányú, biztos győzelme lesz a novemberi félidős választásokon, mely véget vet majd Trump elnök pünkösdi királyságának. Addig is zavartalanul csillog-villog tovább az új amerikai „Aranykor”...

Ambrus Attila: Reménytelen reménnyel

Soha nem szerettem a jóslatokat. Egyszer kíváncsiságból belementem, hogy jósoljanak nekem, huszonöt lejem bánta. Részt vettem baráti tippversenyeken, rendszerint utolsó lettem. Talán egyetlen alkalommal találtam el, hogy mit hoz a jövő, tavaly, amikor megkockáztattam, hogy a 2025-ös év azoknak, akik az ezerkilencszázas években szocializálódtak, nem sok jót ígér. Látni fogják leomlani ismerős világukat, és még nem dereng az új világ fénye. Szép lesz? Igaz lesz? Élhető lesz? Kétséges! A világ szekere ma kocsisát vesztve rohan a szakadék felé. Meg kellene fékezni. Nem szabadna a lovak közé bedobni a gyeplőt. 2025 az észhez térésnek az éve lehetne. A remény éve. Noha a remény halt meg utoljára, nem, nem győzött a józan ész.

A kisebbik rossz gondolatával sokan felzárkóztak az européernek mondott politikai erők mögött, akik aztán, amikor győztek a kisemberben látták az egyetlen megsarcolhatót a maguk okozta adósság, hiány törlesztésére. Nem győzött a józan ész, mert noha a korábbi válságok során felismerték, hogy a megszorító intézkedések gazdasági recesszióhoz vezetnek, ezeket gyorsan és kizárólag kivetették kismamákra, diákokra, nyugdíjasokra, sérült személyekre.

Noha nem szeretek jósolni, megkockáztatom, hogy a 2026-os év sokkal nehezebb lesz, mint az idei. Amint a tartalékaink elfogynak, a mindennapi kiadásokat is nehéz lesz fedezni a növekvő adóterhek mellett. Elöljáróinktól meg hiába várjuk el, hogy kanosszajárást végezzenek, hogy megalázkodjanak, bocsánatot kérjenek, és komolyan megbánják bűnüket, akár nagy árat is fizetve érte, feladják tekintélyüket.

A következő választásokig azt fogják szajkózni, hogy értünk bántnak minket, hogy unokáinknak, no jó!, lehet, hogy dédunokáinknak jó legyen.

Ha illúzióink elvesztek is, nekünk, keresztényeknek marad a Szentírás szavaiba vetett hit: tudom, milyen tervei vannak velem az Úrnak, ezek a jóra és nem a katasztrófára vonatkozó tervek, hogy jövőt és reményt adjanak nekem.

Aki meg nem hisz Istenben legfeljebb humorosra veheti a dolgot, s naponta elrebegheti dr. Herz kupléját: ha többet keresnék, több adót fizetnék, és én tarthatnám el az államot, de szép lenne.

Mindannyian azzal a reménységgel búcsúztathatjuk az óévet és köszönthetjük az újat, hogy a háborúk, a társadalmi igazságtalanságok, a napi rendszerességgel tapasztalt, számos formát öltő erőszakcselekmények sem adnak okot a csüggedésre, mert mi a szeretetet választjuk, és a szeretet reménnyel tölti el szívünket. Akikben szeretet él, mindig szelíd reménységgel tekintenek a világra, még akkor is, ha bizonytalan helyzetben találják magukat.

Békés, boldog új évet, kedves Olvasónk!