Mióta Volodimir Zelenszkij ukrán elnök február eleji, brüsszeli látogatásán fontosnak tartotta közölni a világgal, hogy olyan titkosszolgálati információkkal rendelkezik, melyek szerint Oroszország destabilizálni akarja a Moldovai Köztársaságot, Románia Pruton túli szomszédja hirtelen háborús üzemmódra váltott. Maia Sandu államfő már orosz puccskísérletekről beszélt Chișinăuban, egy keménykezű volt belügyminisztert emelt a kormányfői székbe, besöpörte Joe Biden amerikai elnök dicséretét, az Egyesült Államok kiemelt támogatásának ígéretét, és Románia újabb „kiállását” a moldovai szuverenitás mellett. 

Moldova előtérbe helyezése és a kis posztszovjet állam orosz fenyegetettségének kihangsúlyozása mögött jól körülírható érdekek húzodnak. Ukrajna igyekszik minél inkább kiszélesíteni Oroszország kipécézett áldozatainak körét, így próbálva erősíteni a Nyugat időnként lankadni látszó érdeklődését a háború iránt. Kijev azzal is tisztában van, hogy a chișinăui helyzetre különösen érzékeny az a Románia, amelyik eddig Lengyelországnál és a balti államoknál visszafogottabban támogatta Ukrajnát. Egy Moldova elleni orosz támadás viszont nyilvánvalóan radikalizálná Bukarestet. 

Oroszország állítólagos moldovai destabilizációs törekvései első látásra paradox módon a chișinăui vezetésnek is jól jönnek. Maia Sandu kormánypártja a rendkívül súlyos gazdasági helyzet, az életszínvonal csökkenése, az óriási infláció miatt nincs könnyű helyzetben, növekszik a lakossági elégedetlenség. Egy friss felmérés szerint, ha előrehozott választásokat tartanának, a három ellenzéki oroszbarát párt együttesen többséget szerezne a parlamentben. Ebben a helyzetben Moszkva fenyegetésének, beavatkozásának emlegetése egyszerre erősítheti meg a kormányzat pozícióját, s hiteltelenítheti el az ellenzéki tüntetéseket.                                 

Az erőteljes nyugati támogatással rendelkező moldovai vezetést ingoványos talajra vezette a háborús lendület, amikor ismét belevágott az identitás kérdését is érintő nyelvkérdés szabályozásába. Kisebb verekedés alakult ki a chișinăui parlamentben, miután a kormánypárti többség első olvasatban megszavazta, hogy a „moldovai nyelv” kifejezés helyett a „román nyelvet” kell használni a Moldovai Köztársaságban. Bár mindenki számára nyilvánvaló, hogy a moldovai nyelv tulajdonképpen azonos a románnal, Moldovában ez a kérdés rendkívül érzékeny volt az utóbbi harminc év folyamán. Az ország lakosságának közel harmada ugyanis oroszajkú, ami az orosz nemzetiségűek mellett azokat is jelenti, akik legszívesebben és legkönnyebben oroszul kommunikálnak, de orosznak, s románnak sem vallják magukat. 

Jómagam is találkoztam évekkel ezelőtt Chișinăuban olyan fiatallal, aki büszkén vallotta magát modovainak, jobban beszélt oroszul, mint románul, s egyaránt ellenezte az egyesülést Romániával és a közledést Moszkvához. Moldova lakosságának egy tekintélyes része így gondolkodik, ezért nincs egyértelmű támogatottsága a NATO-hoz való csatlakozásnak, a román-moldovai uniónak vagy éppen az orosz irányultságú eurázsiai szövetségi tagságnak. Ezért is különösen kényes Moldova helyzete.        

Miközben a fenti okokból kifolyólag Chișinăuban nem kell feltétlenül moszkvai beavatkozás ahhoz, hogy ingataggá váljon a jelenlegi belpolitikai helyzet, Oroszország elsősorban a szakadár Transznisztriával lassan harminc éve vitathatatlanul sakkban tartja Moldovát. Bármilyen lényegi politikai elmozdulás a jelenlegi semleges moldovai státus quo-tól pillanatok alatt késztetné a transznisztriai befagyott konfliktus felmelegítésére Moszkvát. A mostani politikai jellegű háborús üzemmód várhatóan akkor váltana csak át valós orosz fegyveres beavatkozássá.