A svájci vezető kormánypárt népszavazást írt ki a bevándorlók befogadásának kérdésében. Úgy tűnik a Nyugat is felbolydul. És nem minden alap nélkül. Mert mi lehet a magyarázata annak, hogy az Európába érkezett bevándorlók gyakrabban „esnek áldozatul” a bűn csábításának? És vonakodnak munkát vállalni?

Az egyik magyarázat természetesen az lehet, hogy országaikból épp azért kellett elmenekülniük, mert a – jobbára a Nyugat által kiprovokált polgárháborúk következtében – éppen az a rend omlott össze, melyhez az adott társadalmak tagjainak – részint morális megfontolásokból, részint a törvény szigorától való félelem miatt – alkalmazkodniuk kellett. Európában az érzésük támadhatott, hogy nincs is mihez alkalmazkodniuk. Az itteni állampolgári szabadság, sőt szabadosság világa gyakran maradék gátlásaik alól is feloldozhatta őket.

A jelenség a tudomány számára sem ismeretlen. Igaz, korábban az – a valóban megalapozott, de az újabb keletű pszichológiai kísérletek fényében egyoldalúnak bizonyult – vélemény volt az uralkodó, hogy a hosszabb-rövidebb külföldi utazások       (lásd: balkáni, olasz és egyéb „útvonalak”) „szárnyakat adnak a gondolkodásnak és kreativitásnak”. Az idegen világokkal való megismerkedés a személyiséget sokszínűbbé, képzeletgazdagabbá, belátóbbá teszi. A Columbia Egyetem Adam Galinsky által irányított kutatócsoportjának kísérletei azonban (melyekről nemrégen a Spektrum című német internetes újság is beszámolt) azt bizonyították, hogy az eltérő világfelfogásokkal való közvetlen érintkezés idővel bizonyos mértékig erkölcsi irányzékunkat is megzavarhatja. Az egyik ilyen kísérletben 2200 egyetemistát kértek arra, hogy tabletjeiken oldjanak meg néhány logikai feladatot. Azt nem árulták el, hogy van köztük egy nyilvánvalóan megoldhatatlan is. A kísérleti alanyoknak pusztán azt kellett közölniük: mely feladatokat sikerült megoldaniuk. A világjárt alanyok közt – a külföldön még nem jártak kontrollcsoportjával ellentétben – szignifikánsan nagyobb volt azoknak a száma, akik a megoldhatatlan feladatról is azt állították, hogy sikerült megoldaniuk, bár (egyetemistákról lévén szó) számukra is nyilvánvaló lehetett, hogy az megoldhatatlan. Másik öt kísérlet is azonos eredményre vezetett. Azt pedig, hogy a jelenség a meglátogatott államok erkölcsi fogyatékosságaira (a korrupció szintjére meg egyebekre) lenne visszavezethető, a szakembereknek egyértelműen sikerült kizárniuk.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy az idegen világképekkel való találkozás pozitív hatásaira vonatkozó hipotézist mindenestől el kellene vetni. Azt már korábban is kísérletek hosszú sora bizonyította, hogy az eltérő nyelvi-kulturális közösségek közti együttélés, egymás nyelvének és kultúrájának kisgyerekkorban való spontán elsajátítása tényleg nagymértékben növeli az intelligenciát, fokozza a kreativitást. Ez azonban érthető, hiszen ez esetben az egyének nem csupán az eltérő nyelvek és kultúrák – első látásra önkényesnek tűnő – másságát érzékelik, hanem a bennük kifejeződő világképek belső logikáját, szerves egységét is képesek átlátni. Ez esetben tehát az eltérő világképek mintegy kiegészítik egymást, anélkül tágíthatják ki a szellemi horizontot, hogy az erkölcsi ítélő erőt és tisztességérzetet (a viszonylagosság abszolutizálására való hajlam felerősödése okán) károsítanák. A helyzet persze ez esetben is bonyolultabb, hiszen a pozitív hatások itt is pusztán a dominanciamentes együttélés esetén (akkor még főként Svájcban) voltak egyértelműen kimutathatók.

Nos, a migránsok esetében, sajnos, nem erről van szó. Ők az eltérő nyelveket és kultúrákat már szülőhazájukban „ellenségesnek” tapasztalhatták, hiszen végső fokon idegenek verték szét – korábban működőképesnek bizonyult – társadalmaikat. Az idegenek ellen csakis a közösségi lét testmelegét és koherenciáját kínáló vallási képzetekben lelhettek menedéket. De mert a szóban forgó vallási képzetekben foglalt erkölcsi elvárásokat a „befogadó” társadalmak érvénytelenítik, az új erkölcsrendet pedig a kívülálló pozíciójából az erkölcstelenség elrettentő példái gyanánt regisztrálták, a bevándorlók egy jelentős hányada a „befogadó” társadalmakkal szemben tényleg minden erkölcsi gátlást levetkőzhetett. Ezt annál inkább megtehette, mert a többség a „sikeres integráció” érdekében kénytelen fokozott engedékenységgel magához édesgetni őket. De mert egy adott ponton túl maga sem zárkózhat el a keményebb intézkedésektől (lásd éppen Németország!), a „befogadók” iránti ellenérzések csak fokozódhatnak.

Sajnos, a „befogadó” állam nyelvének és kultúrájának alaposabb elsajátítása sem föltétlenül garantálja a kiutat. Az ellenérzéseket, sőt az elkerülhetetlen frusztrációkat ugyanis a kulturális öröklődés jelentős részben a későbbi generációkra is átörökítheti. Arról nem is beszélve, hogy – nem pusztán a média által generált hisztériák nyomán – minden arab „pofa” virtuális terrorista. S ez még nem minden. Francia és angol tanulmányok egész sora bizonyítja, hogy az erkölcsi gátlások fellazulása és az idegenek körében erőteljesebben érvényesülő galeri-szellem a többségi társadalmak alsó rétegeinek fiataljait is könnyen bűvkörébe vonhatja. Azaz az adott társadalmak jól érzékelhetően lefele nivellálódnak.

Minden jel arra vall tehát, hogy Angela Merkel, a tervgazdaság körülményei közt szocializálódott atomfizikus az – alapvetően gazdasági megfontolásokra alapozott – Willkommenskulturt a kérdéskör bonyolultságának mélyebb ismerete nélkül hirdette meg. A német állampolgár csapdahelyzetbe került. Egyetlen kiútnak az „ugyanabból több” gyakorlatát, azaz a mézesmadzag-asszimiláció erőltetését láthatja.

Csakhogy német rendőrök számoltak be róla, hogy amikor a nevezetes szilveszteri mulatságon a kölni katedrálishoz gyülekező „menekültekhez” németül szóltak, a fiatalemberek némelyike azzal replikázott, hogy tanuljanak meg arabul. A dolog elsőre meghökkentő. Honnan ez a magabiztosság? Pedig az nagyon is érthető. A „menekültek”, akiknek nagy része pusztán gazdasági bevándorló, pontosan tudják, hogy a német társadalom nem pusztán könnyes szánalomból és együttérzésből „fogadná be” őket, hanem – és főként – rideg gazdasági megfontolásokból. Az előrejelzések szerint a német gazdaságnak ahhoz, hogy működőképes maradhasson, évi több százezer újabb munkáskézre lenne szüksége. Azaz Németország legalább annyira rájuk van szorulva, mint ők Németországra. Hogy erre rájöhessenek, aligha kell zseninek lenniük. Már Németországban élő rokonaik is, akik a német tévéadók vitaműsorait nézik, pontosan ismerhetik a helyzetet. A tényeket Anne Will, Maybrit Illner talk show-inak, a Phoenix Runde-nek és más vitaműsoroknak a meghívottjai soha nem is rejtették véka alá. (Még akkor sem, amikor főként emberjogi érvekre hivatkoztak.) 

Az eljövendő állampolgárok úgy érzik tehát, hogy a Willkommenskultur nevű politikai játszmában ők sincsenek adu híján. S az alkuhelyzetet előbb-utóbb kétségtelenül ki is aknázzák majd.

Az sem túlságosan valószínű, hogy ne lettek volna tisztában Angela Merkel voltaképpeni szándékaival. A Willkommenskultur meghirdetését ugyanis a multikulturális társadalmak elméletének – a nemzetközi sajtó által is nagydobra vert, mert az angol és a francia államfő által is osztott – egyértelmű elutasítása előzte meg. Az „angyali kancellár” is világosan kimondta, hogy le kell mondanunk az illúzióról, miszerint a különböző kultúrák harmonikusan éldegélhetnek egymás mellett. Azt sem rejtette véka alá, hogy annak, aki Németországban menedéket kér, tökéletesen el kell sajátítania a német nyelvet, a német kultúrát, a német viselkedésmódokat. Igaz, a német államelnök azt is kiemelte, hogy mindenki élhet a maga módján, de hogy ez pontosan mit is jelent, már nem részletezte. Ami egyelőre bizonyosnak tekinthető, az a tömeges, de egyénenkénti – a szakirodalomban teljesnek nevezett – asszimiláció kifejezett igénye.

Mellesleg ez a magyarázata annak is, hogy a kancellárasszony népszerűsége a sommásan „menekültek” gyanánt emlegetett muszlimok jelentős részének „integrációtól” való vonakodása, sokak törvénytelenségei, sőt (igaz, csupán ez idő szerint) egy valóban elenyésző kisebbség terrorakciói nyomán sem csökkent számottevően. Továbbra is hittek Angela Merkel egykor oly eltökélt multikulturalizmus-ellenességében, a német kultúra – a terminust nacionalista konnotációi miatt természetesen hideglelősen kerülni kell – magasabbrendűségre alapozott asszimilációs potenciáljában. Abból a csapdahelyzetből, melybe gyanútlanul belesétáltak, látszólag nincs is más kiút. Legalábbis, ha az eddig érvényesnek tekintett nyugat-európai nemzetfogalom marad a mérvadó.

Az úgynevezett párhuzamos társadalmakat (azaz a szó voltaképpeni értelmében vett multikulturalizmust) ugyanis még a legzöldebbek sem képesek elfogadni. A problémát épp az okozza, hogy a multikulturalizmus álságos változata, azaz a „másság” – teljes asszimilációt megkönnyítő, s ekként azt voltaképpen bevezető – kultusza már a németországi törökök esetében is kudarcot vallott. Az utóbbiak – az immár több generáció óta asszimiláltak is – ma sem a német Steinmeyert, hanem a török Erdogant tekintik elnöküknek. (Ez a tény a törökországi leszámolások elleni német állásfoglalások nyomán végképp kétségtelenné vált.)

Mi lesz, ha az integrációnak becézett kényszerasszimiláció sikertelennek bizonyul? Nos, ez a következő évtized talán legkényesebb kérdése. Félő, hogy a német társadalom ez esetben (képletesen és sokszor szó szerint is) olyan „törököt” fogott, melytől aligha szabadulhat.

Aligha hihető, hogy a németek – a ma érvényesnek tartott nemzeti ideológiák jegyében – képessé válhatnak harmonikusan együtt élni azzal a muszlim népességgel, melyre olyannyira rá vannak szorulva. (Az első afroamerikai elnök, Obama két választási ciklust felölelő hatalma sem hozta el az állampolgárinak hirdetett fekete-fehér harmóniát. A feszültség Obama búcsúzásakor élesebb, mint beiktatásának pillanatában. A mai helyzetről nem is beszélve.) Az is kétséges, hogy a németek egyhamar képesek lehetnek megkötni azokat az alkukat, melyek Németországnak a szó tulajdonképpeni értelmében vett multikulturális állammá való átalakulását, és végső konzekvenciáiban Európának egyfajta (államokon belüli és azokon túli) posztmodern Svájccá való átalakulását lehetővé tehetnék.

A kétely oka a sok évszázados történelmi tapasztalat. Egy önmagát felsőbbrendűnek érző „többség” aligha lesz hajlandó tényleg megosztani hatalmát egy kulturálisan alacsonyabb rendűnek tekintett „kisebbséggel”. Tartósan. Illetve, ha igen, csakis akkor, amikor már fatálisan késő, amikor a kisebbségekben annyi csalódást, sérelmet, bosszúszomjat halmozott fel, hogy a tisztességes együttélés végképp lehetetlenné válik.

A hiba ismétlen nem (az emberi egyetemesség iránt mélyen elkötelezett) liberalizmusban van, hanem annak az értelmiségi közvéleménynek a premisszáiban („axiómáiban”) melyekre alapozva lehetetlen ellentmondásmentes gondolatrendszert felépíteni. A nyugat politikusainak itt éppenséggel szociális párhuzamosság (lásd „párhuzamos társadalmak”) átgondolt axiómáját kellene „bevezetnie”, de erre szemmel láthatóan képtelen.

Hogy a magyar értelmiség e tévképzetek tekintetében tényleg a Nyugat vezető államait követi, kétségtelen. És többé-kevésbé magától értetődő is. De az, hogy senkiben nem merül föl a lehetőség, hogy az osztrákok ezeket az érveket 1848-ban ellenünk, magyarok ellen is megfogalmazhatták volna senkiben nem merül föl, már valóban sokatmondó. A franciák fél évszázaddal később kimondatlanul is végrehajtották. Az meg egyenesen tragikus, hogy a hályog a forradalom alatt, s a kiegyezés után sem esik le a szemünkről.

Tény, hogy a szabadságharc bukása és főként a nyugat-európai forradalmárokkal való szembesülés Kossuth Lajost és néhány társát (súlyos belső válságok nyomán) már nagymértékben kijózanítja (erre vonatkozóan lásd Borsi-Kálmán Béla egynémely tanulmányát), s az 1918-as összeomlás nyomán Károlyi, de főként Jászi ismét eljut a román szempontok tárgyilagos mérlegeléséig, sőt a román kisebbségi igények szinte maradéktalan elismeréséig is. Csakhogy ismét fatálisan megkésve. Amit a magyar állam a románságnak ekkor kínálhat, már túlságosan kevés. Még akkor is, ha az ajánlatot a magyar értelmiség többsége komolyan is gondolhatta volna. Az utóbbira (bár ki nem zárhatom, hogy van) nem ismerek valóban meggyőző bizonyítékot.

Más kérdés, hogy amire a magyaroknak fél évszázad nem volt elegendő, a román értelmiségnek (a politikai osztályról nem is beszélve) sokkal kedvezőbb feltételek közt bár, egy teljes évszázad sem látszik elégségesnek. Azt a bizonyos „polgárőrséget”, amit ma belső önrendelkezésnek, más szóval autonómiának nevezhetnénk, ők sem tartják számunkra elfogadhatónak. (Mi 1848-ban irtóztunk a románságot – a saját érdekünkben – felfegyverezni. Az osztrákok saját érdekükben hajlandónak bizonyultak. Az ismert következményekkel.) Ráadásul a román hatalomnak, amikor autonómiaigényeinket elutasítja, már arra sem kell hivatkoznia, hogy éretlenek lennénk effélére. Már a puszta igényt is indoklás nélkül söpörheti szőnyeg alá. (Lévén, hogy a mai „Európa” még „hajmeresztőbbnek” tarthatja, mint mi egykoron.)

Nyugat-Európa nagyon nem tenné rosszul, ha a magyar (többségi és kisebbségi) „különcségeket” némi empátiával, mintegy belülről is megpróbálná végiggondolni. Ma még lehetne esély arra, hogy a kényszerasszimiláció kísérletei helyett a dominanciamentes együttélés kölcsönös empátiára alapozott technikái garantálhassák a katasztrófamentes megoldásokat. Ez – ismételnem kell – csakis az eltérő kulturális közösségek tagjainak mindenben egyenrangú állampolgárokként való elismerésével válhatna lehetségessé.

Manapság sokak számára Trump a szabadító. Senkit nem szeretnék kiábrándítani, de kampányszónoklatai ebből a szempontból nem sok jót ígérnek. Hacsak azt nem tekintjük ígéretnek, hogy Amerika, „ősi”, lassan éji homályba vesző dicsőségének rehabilitációját helyezi kilátásba. Továbbra is annak az „állampolgári nemzetnek” a jegyében, melyben minden ember arcszíntől függetlenül egyenlő, ha lelkében fehér, s melyben a zabolátlan dereguláció, azaz a hatalmasok további gazdagodása teremt majd rendet. Trump az elszegényedő középosztályt a farkastörvények kiterjesztésével próbálja kihúzni abból a bajból, melybe épp ezek s farkastörvények taszították. Egyelőre tömegek hisznek neki. Ez az Európában is hódító „egyenes beszéd” azonban meglehetősen torz indultatokat generál. Melyeket a „rendtartó” szervek hivatottak lecsillapítani. Hogy ez a „tiszta” beszéd (ajaj!) elvezethet-e valamiféle kevésbé tiszta, de megnyugtató kompromisszumhoz, csak a jövő mondhatja meg.

A gyorsuló időben, sajnos, mind kevesebb rá az esély.

Igaz ugyan, hogy amint azt a legjelentősebb román történész, Lucian Boia megállapítja, a jövőről egyetlen dolgot tudhatunk bizonyosan, hogy – bizonyosan – nem tudhatunk róla semmit. Az, ami ma bizonyosnak tekinthető, holnapra illúziónak bizonyulhat, s ami ma illuzórikusnak tűnik, holnapra valósággá válhat. (Sajnos a talpig tisztességes Boia sem igazán következetes, hiszen könyvében, melyre e sorokban hivatkozom, Románia sorsát – egy némileg általa is vitatott román nemzeti hagyományt követve – maga is egy mind kétségesebb Amerikához kötötte volna. A politikai osztály ezt végül – nem minden hátsó szándék nélkül – meg is tette.)

De azért nem kell éppen vaksötétben tapogatóznunk. A történelem ugyanis ismétli önmagát. Legalábbis főbb vonalaiban. A katasztrófák korántsem annyira a történelmi folyamatok főbb irányainak megjósolhatatlanságából, mint inkább a társadalmi elitek elvakultságából, az elavult ideológiákhoz és hatalmi technikákhoz való görcsös ragaszkodásából, azaz az elitek tagjainak (egyéni életkortól független) elaggásából következnek.

Az ebből fakadó elvakultságok az okai annak, hogy a történelemnek – a közismert aforizmát némileg átfogalmazva – tényleg egyetlen tanulsága van, az, hogy az emberi társadalmak képtelenek bármit is tanulni belőle.