Amikor ma reggel leültem megírni jegyzetemet, még nem volt győztese az amerikai választásoknak. Ugyan a demokrata párti The New York Times is azt valószínűsítette, hogy Donald Trump lesz a befutó – 91 százalékos esélyt látott erre – Trumpot mégis egy hajszál elválasztotta a sikertől. Még a választási kampányból megjegyeztem egy mondatot: „A hajszál állhat jobbra, állhat balra és bármerre lehet fésülni…”

Egy vesztese azért mégis van ma reggelre az amerikai választásoknak: a hiteles tájékoztatás.

Az, aki követi a komoly sajtó állapotát, és aggódik felette szomorúan tapasztalta, mint gyűrűztek az álhírek a jobb partról is és a bal partról is, miként fogalmaztak meg meredek véleményeket a politika sodrásáról azok az újságírók, akik a jobb parton vagy a bal parton álltak.

A nyilvánvalóan Trump párti sajtó megírta, hogy indiai guruk imádkoztak a republikánus jelöltért és implicite a békéért. Mire a Harris rajongók szétkürtölték a hírt, hogy a demokrata jelölt őseinek indiai szülőfalujában az Egyesült Államok első női elnökéért imádkoztak.

Dúlt az aktivizmus a mi Transzilván tájainkon is. Egy véleményvezér arra hívta fel az olvasók figyelmét, hogy miért nem jó, ha Trumpnak szurkolunk. És felsorolta az összes baloldali álhírt, miközben átsütött írásán a hazai aktivista újságírók Fidesz-fóbiája: azért nem jó Trumpnak drukkolni, mert Donald olyan, mint Orbán…

Az Egyesült Államok sajtójának 80 százaléka baloldali. Természetszerűen így alakult az évtizedek során. Amerikában nem tilos, sőt kell is a szavazás napján kampányolni. Az USA-ban az újságok, televíziós társaságok nyíltan leteszik a garast egyik vagy másik jelölt mellett. Ez így volt rendjén évtizedeken át. Nem így van ma már. A két tábor közti ellentét akkorára nőt, hogy a sajtó aktivizmusával hozzájárul a polgárháborús veszély fokozásához. Ezt érzékelik a médiamogulok is.

Az Egyesült Államok két vezető liberális lapjának tulajdonosa úgy döntött hogy, szakítva az elmúlt évtizedek hagyományával nem állnak nyíltan egyik elnökjelölt mellé sem. Jeff Bezos, a Washington Post tulajdonosa azzal magyarázta döntését, hogy vissza kell nyerni médiába vetett bizalmat. Aggasztónak nevezte, hogy az amerikaiak egyre kevésbé hiszek az újságoknak, ezért egyre inkább az álhírek és az összeesküvés-elméletek melegágyának számító közösségi oldalakról tájékozódnak. Bezos szerint csak akkor van remény a bizalom visszanyerésére, ha a napilapok kiegyensúlyozottabbak lesznek. Patrick Soon-Shiong, a Los Angeles Times tulajdonosa szintén úgy nyilatkozott, hogy az újságnak a tájékoztatás a célja, nem pedig az, hogy döntsön az olvasók helyett.

A döntés hatalmas felhorkanást váltott ki a szerkesztőségekben és az olvasók körében egyaránt. Mindkét lapnál több szerkesztő és publicista felmondott, az előfizetők tömegesen mondták le megrendelésüket. Többségük a demokrácia elárulásának tekinti a szerkesztőségi semlegességet.

Heather McDonald szerint ez azt jelzi, hogy a tulajdonosok legalább azt érzékelik, hogy valami baj van az egyoldalúsággal. A szerkesztőség felháborodása pedig azt, hogy az újságírók súlyos szereptévesztésben élnek.

Reagált a történtekre Zaid Jilani médiakutató is. Úgy véli, hogy nem lesz könnyű visszatalálni a tárgyilagos és kiegyensúlyozott újságíráshoz. Az előfizetések tömeges lemondása jelzi, hogy az olvasók egyáltalán nem nézik jó szemmel a kiegyensúlyozottságra törekvést. Ami nem is csoda, hiszen a sajtó is ahhoz szoktatta olvasóit, hogy az ő ízlésüknek és világnézetüknek megfelelően tálaljon mindent. Az olvasók ezért most már nem a tájékoztatást várják tőlük, hanem a világnézeti megerősítést. Vagyis a kiegyensúlyozottsághoz való visszatérés akkor lehet sikeres, ha az olvasókat is sikerül meggyőzni ennek kétségbevonhatatlan hasznáról.

Innen szép a komoly sajtónak nyerni.

De ehhez előbb be kell vallani a tényeket.

Tény pedig az, hogy amikor a médiafogyasztók egyre többre értékelik az újságírók aktivizmusát, az egyre nagyobb nézőszámot és olvasottságot produkál az aktivista újságírók tényekre fittyet hányó igazság-szolgáltatása, s a tulajdonos is hajlik arra, hogy az objektív újságírásra törekvő szerző helyett az aktivista újságírót foglalkoztassa.

Az újságíró státusza azonban soha nem tapasztalt mélységeket ért el. Már nem lesz vonzó életpálya az újságírás. A sajtóban maradt-ragadt újságírókat pedig sok esetben csak a tehetetlenségi erő tartja a pályán. Már a minimálbérért is meg kell küzdeni. Mentőövként az örvényben sokaknak úgy tűnik, hogy a valamely szekértáborba betagozódás szolgálhat. Ez szintén az objektivitás feladásával járt. Farkasvaksággal: csak a saját szekértábor erényeit, az ellenfélnek a hibáit látjuk, láttatjuk. Végül teljes vaksággal: megideologizáljuk, hogy miért jó, ha a saját szekértáborunk vezére rossz parancsot ad, vagy miért rossz, ha az ellenséggé kinevezett ellenfél jó irányba mozdul.

Amit ezért a felelőtlenségért az újságíró elvár: az anyagi megbecsülés. Amit kap: morzsák az urak asztaláról. Mert ennyi jár a szolgáknak. Ráadásul az olvasókat is elveszíti.

Az olvasók, mindkét szekértáborból a másik oldal újságíróinak a függetlenségét kérik számon. Miközben az újságírók görcsösen igyekeznek bizonyítani, hogy függetlenek, anyagilag sok esetben teljesen kiszolgáltatottak.

A szerencsés és szabad újságírók ismérve nem a pártatlanság – hiszen az újságíró is emberből van –, hanem az objektivitás. Az aktivizmus elutasítása. Akkor is, ha nem biztos, hogy anyagiakat tekintve szerencsés szabad újságírónak lenni. De csak azzal az illúzióval lehet gyakorolni a hivatássá avatott szakmát, ha szabad újságírókként tehetjük.

Mit tehetünk ezért? Nem sokat, de megpróbálhatjuk, hogy az aktivizmus helyett a megoldásközpontú újságírást gyakoroljuk, visszanyerjük azokat az olvasókat, nézőket, hallgatókat, akit éppen az újságírók aktivizmusa vagy a copy-paste újságírás távolított el a médiafogyasztástól. És megtartsuk azokat, akik kíváncsiak a tényekre, nem csak az igazságra.

U.i.: Mire pontot teszek jegyzetem végére Donald Trump győzelmi beszédre készül Floridában.

(Nyitókép: Agerpres/EPA)