Megjelenésekor bunkófonnak csúfolták, és akkora volt mint egy féltégla. A jobbik fajta két hetet is kibírta töltés nélkül, igaz telefonáláson és SMS-küldésen kívül nem sok minden másra használhattuk. Akkoriban eme szolgáltatások csúcsidőben és hálózaton kívül nem bizonyultak éppen olcsó mulatságnak.

Ilyet korábban csak a Dallas szappanoperában láttunk, amikor a Mercedes kabriójában ülve Bobby Ewing felhívta Pamelát.

Nem csoda, hogy a kívülálló többség sznobizmussal vádolta a mobilhasználókat, csúful néztek az olyan emberekre, akik az utcán hangosan, gesztikulálva beszéltek a kis szerkezetbe. A készülékből azért születtek klasszikus darabok is, mint a törhetetlen 3310-es, újításként kaptunk a kütyüvel egy kis unaloműzési lehetőséget is, mint amilyen a felejthetetlen Snake nevű kígyójáték volt. Biznisz lett a fedőlapok és csengőhangok cseréjéből, közben a mobiltávközlés az emberiség műszaki fejlődéstörténetének egyik legnagyobb sikersztorija lett, a nyomógombokat felváltotta az érintőképernyő, megszületett az okostelefon, amely ma már köldökzsinórként köt a mindennapi világunkhoz és keményen uralja életünket.

A kritikusok egy dologról feledkeznek meg: a mobilunk ma már nem csak telefon, annál sokkal több: az a tévénk, a rádiónk, az újságunk, a könyvtárunk, a zenelejátszónk, a mozink, a vekkerünk, a stopperünk, a naptárunk, a határidőnaplónk, a telefonkönyvünk, a fényképalbumunk, a jegyzetfüzetünk, a hangrögzítőnk, a számítógépünk, a számológépünk, a kisokosunk, a helyesírás-szótárunk, a barométerünk, a helymeghatározónk, a nyomkövetőnk, a bankkártyánk, a munkaeszközünk, a mobilirodánk, a játékunk, a szenvedélyünk, a kábítószerünk.

Elutazhatunk vele a világ másik végére és mindenben segít. Például a szállásfoglalásban, a repülőtéren való becsekkolásra, de autót is bérelhetünk, vagy jegyet vásárolhatunk vele olyan állomáson is, ahol nincs jegyiroda. Otthon hagyhatjuk a fényképezőgépet, a videókamerát, a térképet, a zseblámpát, az iránytűt, nincs szükségünk sem idegenvezetőre, sem tolmácsra.

A telefon kész szerszámosláda, méri az időt, a magasságot, a távolságot, a szöget, a sebességet, a mágnesességet, a zajt, a vízszintet, a hőmérsékletet és a páratartalmat is, még a lépéseink számát is nyilvántartja. De lehet a személyi asszisztensünk vagy trénerünk, akár a háziorvosunk is.

Méri a pulzusszámomat, a vérnyomást, az oxigéntelítettségi szintet, a kalóriafogyasztást, a testtömegindexet, emlékeztetőt küld és testsúlynaplót készít. Zenél, ha be kell vennünk a gyógyszert, vagy figyelmeztet, hogy igyunk vizet, dokumentálja az alvásidőt, és ránk szól, ha nem alszunk eleget.

Már csomót sem kell kötni a zsebkendőnkre, nehogy elfelejtsünk valamit, elég ha nálunk van a „telefon”, amely annyira életünk részévé vált, hogy még véletlenül sem tudjuk otthon, vagy bárhol máshol felejteni.

És ami a legfontosabb, közel hozza távolba szakadt szeretteinket, akikkel nap mint nap úgy beszélgethetünk, mintha csak mellettünk ülnének a kanapén.

Mémek sokasága csúfolja a telefonjaikba bújt embertársainkat, pedig lehet, hogy az illető éppen dolgozik, tanul, kommunikál vagy egyszerűen csak szórakozik a maga módján.

Igazságtalan dolog szidni a kis kütyüt, hisz nem tehet arról, ha képtelenek vagyunk meghúzni a határokat, ha nem tudjuk az eszközt ésszel, értékrendünknek megfelelően használni. A telefonunk csak egy okos eszköz, mi vagyunk a buták, ha nem tudjuk normálisan használni. Hiszen ha elkezdjük ujjunkat csúsztatni az érintőképernyőn, igazából csak egy dologra kell vigyázni: hogy a korunk egyik legnagyszerűbb találmánya felszabadítson és ne gúzsba kössön. És pedig kizárólag csak rajtunk múlik.