A középkorúak egzisztenciális krízisiének zenészverziója nem más, mint amikor az ember még mindig hinni akar a mítoszban, de már sejti, hogy csak mese az egész. Ilyenkor vagy beleállsz ebbe a felismerésbe, vagy veszel még egy hangszert. Én is vettem, többet is. De ma már tudom, hogy a hangszer nem megváltás, csak egyfajta tükör. Velem egy korosztályú, és talán kevésbé beteljesült kollegáimon könnyen veszem észre ezt a fajta hozzáállást. Szerencsémre az én esetem kissé atipikus és nem feltétlenül erről a mítoszról szól, de férfiasan bevallom, hogy engem is gyötörnek egzisztenciális dilemmák... Más típusúak ugyan, de csak nem hagynak nyugodni. De ezekről talán egy másik cikkben fogok majd írni egy pár sort.

Van egy jól felismerhető pillanat egy zenész életében, amikor ez a tükör már nem csak visszanéz, hanem kérdez is. Ilyenkor derül ki, hogy az idő nem lineárisan haladt, hanem csendben elszámolt fölötte. A koncertek száma nem nőtt, a „nagy áttörés” elmaradt, a szakma közben fiatalabb, gyorsabb és hangosabb lett. És ekkor – szinte törvényszerűen – beköszönt az a bizonyos midlife crisis zenészváltozata.

A tünetek jól dokumentálhatók. A zenész hirtelen új hangszert „talál magának”. Nem azért, mert szüksége van rá, hanem mert ígéretet hordoz. Az új gitár, az új erősítő, a vintage pedál, a limitált szériás kütyü mind ugyanazt suttogja: „Most más lesz.”
A hangszer itt már nem eszköz, hanem projektív tárgy – egy remény, amelyre rá lehet vetíteni az elmaradt sikert.

A probléma az, hogy a siker hiányát nem technikai, hanem identitásbeli kérdésként kellene kezelni. Nem vele van gond, hanem az eddigi felszereléssel, a rossz időzítéssel, a nem megfelelő platformmal. Így válik a vásárlás pótcselekvéssé, a fejlődés illúziójává.

A pszichológiai háttér: identitásdiffúzió és narcisztikus sérülés

A jelenség mögött gyakran egy enyhe, de krónikus identitászavar áll. A zenész énképe hosszú ideig egy jövőbeli sikerre épült: „majd egyszer”. Amikor ez az egyszer nem következik be, az identitás meginog. A hangszer- és kütyühalmozás ilyenkor nem más, mint énstabilizáló rítus, egyfajta műkedvelő önmegvalósító prófécia...

Ehhez gyakran társul egy nárcisztikus sérülés is. Nem klinikai értelemben vett patológiáról van szó, hanem arról a fájdalmas felismerésről, hogy a világ nem igazolta vissza azt a kivételességet, amelyet az illető magáról feltételezett. Az új eszközök vásárlása ilyenkor az önértékelés gyors injekciója: ha ilyen felszerelésem van, akkor még mindig számítok.

A paradoxon az, hogy ez a folyamat nem visz közelebb a sikerhez, viszont stabilan növeli a hangszerkészítők és kereskedők bevételét. Ők az e fajta egzisztenciális krízisiének egyik legbiztosabb nyertesei. A piac pontosan tudja, hogy a kiábrándult zenész nem jobb hangra vágyik, hanem új reményre.

A középkorú zenész válsága nem a hangszerhiányból fakad, hanem abból, hogy nem meri feltenni a legnehezebb kérdést: Ki vagyok én a siker nélkül?
Amíg erre nincs válasz, addig minden új gitár csak ideiglenes nyugtató. A valódi megoldás nem a boltban van, hanem egy fájdalmasabb, de őszintébb belső újrarendezésben.

A zene nem ott romlik el, ahol elfogy a pénz, hanem ott, ahol a hangszer már nem megszólalni akar, hanem megmenteni.

A hangszerbolt mint pszichoterápia

A középkorú zenész ritkán megy pszichológushoz. Minek? Ott nem lehet pedálokat próbálni.

A hangszerbolt viszont tökéletes:
– megértő eladók,
– csillogó remények a falon,
– és minden árcédulán ott az üzenet: „Te még mindig fontos vagy.”

A vásárlás pillanatában az önértékelés hirtelen visszatér. A bankkártya sír, de a lélek megnyugszik. A zenész ilyenkor nem felszerelést vesz, hanem identitást frissít. A siker továbbra sem jön, de a cucc már világszínvonalú. A közönség maroknyi, barátok, család, esetleg kollegák, de a pedalboard világszínvonalú. Van-e annál hidegebb és finomabb ingyen sör, ami egy jól sikerült intim koncert után kapott vállveregetéssel és igazán tiszta szívből jövő, őszinte gratulációkkal párosul? A hangszerboltok és online forgalmazók bő választékkal várják a kedves vásárlókat, tessék csak nyugodtan benézni, kipróbálni és álmodozni... Amúgy is jönnek a kellemes és boldogságra ítélt ünnepek. De azért koncertre járni mindig jó!

Boldog és békés karácsonyt!