A Gen Z lázadása – Egy nemzedék, amelynek már nincs mit ígérni
Európában egyre több fiatal vonul utcára, hogy tiltakozzon romló életkörülményei és a politikai döntéshozók ellen. A Franciaországban kibontakozó tiltakozási hullám mostanra Németországot is elérte, ahol erőszakos tüntetések zajlottak a hétvégén. A fiatalok követelései között elsősorban az oktatás finanszírozása, a megélhetési és lakhatási problémák kezelése, valamint a kötelező katonai szolgálat elutasítása szerepelt. Az európai vezetéssel egyre elégedetlenebb új generáció az utcára vitte a dühét, s egyre inkább azt látjuk, hogy a fiatalok kezdik elveszíteni a bizalmukat abban a társadalmi és gazdasági rendszerben, amelytől saját jövőjüket várják. Ma ennek körülményeit próbáljuk feltárni.
Egy nemzedék, amelynek az önálló élet luxus lett
Azt látjuk, hogy az önálló lakhatás sok fiatal számára már nem természetes következő lépés, hanem hosszú évekre kitolódó, bizonytalan cél, holott eddig ez Nyugat-Európában nemhogy nem jelentett gondot, de a kiköltözés teljesen természetes volt. A lakásárak és a bérleti díjak emelkedése mellett az energia, az élelmiszer és a közlekedés is egyre nagyobb terhet jelent. Mindez különösen annak fényében figyelemre méltó, hogy Európa történelmének egyik legmagasabban képzett fiatal nemzedékéről beszélünk. Olyanokról, akiknek azt ígérték, hogy a tanulás és a szakmai felkészültség biztosítja majd a társadalmi felemelkedést. Csakhogy a diploma egyre kevésbé jelent garanciát a biztos egzisztenciára.

Egyértelmű, hogy az európai fiatalok lázadása mögött a háborúk, a szankciók, az üzemanyagárak, a migráció és a mesterséges intelligencia térnyerése áll. Ezek együttesen olyan helyzetet teremtenek, amelyben a Z generáció egyre bizonytalanabb jövővel néz szembe.
Ugyanakkor ennek felismerése helyett az európai politikai elit még mindig a 20. századi hatalmi rend mentén gondolkodik, és nem érti, hogy a kontinens ereje kifulladt, mind gazdaságilag, mind az integrációs erő tekintetében. Egy kompetens politikai vezetés előre ki tudja számítani, hogy a döntéseinek milyen következményei lesznek, és ennek tudatában cselekszik.
A jelenlegi európai vezetés azonban saját buborékjában sodródik, és nem képes a jövőbe nézni, még úgy sem, hogy a fiatalok lángba borították a nyugati nagyvárosok utcáit. Míg a döntéshozók saját politikai buborékjukban mozognak, a kontinens gazdasági és társadalmi alapjai fokozatosan gyengülnek. A fiatalok számára pedig mindez nagyon is kézzelfogható következményekkel jár: kevesebb gazdasági lehetőséggel, egyre bizonytalanabb munkaerőpiaccal és növekvő állami terhekkel.
Amikor a periféria határozza meg a fősodort, felbomlik az egyensúly
Beszélnünk kell ennek a csőlátásnak az okairól. Egyrészt az ukrajnai háború következtében az északi és keleti peremországok, mindenekelőtt a balti és skandináv államok, korábbi súlyukhoz képest rendkívül jelentős befolyást szereztek az európai biztonságpolitikai gondolkodásban, vagyis ezek a peremországok konkrétan leuralták az európai kül- és biztonságpolitikai fősodort. Ezeknek az országoknak az Oroszországgal kapcsolatos biztonsági aggodalmai történelmi és földrajzi okokból érthetők.
A probléma azonban az, hogy a periféria érdeke egyáltalán nem azonos az egész érdekével. A kontinens egészének stratégiáját nem lehet kizárólag egyetlen térség geopolitikai prioritásai alapján meghatározni. Az európai vezetés feladata éppen az volna, hogy a peremországok érdekeit összhangba hozza a kontinentális közjóval, amelynek a biztonság mellett a gazdasági jólét és a társadalmi stabilitás is része, ami épp eltűnőben van. Ezeknek a geopolitikai döntéseknek ára van, és ez az ár közvetlenül érinti a következő nemzedék életkilátásait.
Háborúk, szankciók és a fiatalok jövője
A kontinens országai jelentős összegeket fordítanak Ukrajna támogatására és saját fegyverkezésükre, miközben az oktatás, az egészségügy és a lakhatás területén akut forráshiány lépett fel. Továbbá a németországi tüntetések egyik fontos eleme a kötelező katonai szolgálat visszaállításának elutasítása.
A fiatalok egy részében joggal merül fel az éles ellentmondás: a politikai rendszer nem biztosít számukra megfelelő életkörülményeket, ugyanakkor katonai áldozatvállalást várna el tőlük. Az orosz energiahordozóktól való elszakadás, a háború és a szankciók következményei szintén hozzájárultak Európa gazdasági nehézségeihez. Az energiaárak nemcsak a fűtésszámlákban jelentkeznek, hanem az ipari termelésben, a szállításban, az élelmiszerek árában és végső soron a munkahelyek versenyképességében is, vagyis az élet most már minden területén.
A katonai kérdésekben szerintem ráadásul különösen fontos volna a realitásérzék. Az oroszok több mint négy éve nem bírnak az ukránokkal. Csakhogy az ukránokat kemény fából faragták, ez egy rendkívüli tűrőképességű keleti szláv nép, ráadásul harcedzett hadseregük van. Európa többi részén azonban elkényelmesedett társadalmak élnek, amelyeknek sem az ukránokéhoz hasonló tűrőképességük, sem az ukránokéhoz fogható harci erejük nincs. Tulajdonképpen egyes európai kormányok már saját lakosságuk elégedetlenségével sem tudnak megbirkózni. Ennélfogva súlyos tévedés volna azt hinni, hogy ha az ukránokat nem tudják legyőzni, akkor Európa többi részével sem bírnának.
A migráció ugyancsak összetett kérdés elé állítja az európai társadalmakat. A kontinens számos ágazatban külföldi munkaerőre szorul, miközben a bevándorlás megfelelő integráció és infrastruktúra nélkül aránytalanul növelte a lakhatásra és a közszolgáltatásokra terhelt nyomást. A fiatalok számára ez különösen érzékeny terület. Már most nehéz megfizethető lakáshoz jutniuk, és sokan bizonytalan munkaerőpiaci környezetben próbálnak önállósodni. A migráció ezért a generációs elégedetlenség egyik politikailag érzékeny témájává vált, arról nem is beszélve, hogy az utcai zavargásokban jelentős mértékben vettek részt migrációs hátterű emberek, ami ismét nagyon komoly kérdéseket vet fel a jövővel kapcsolatosan.
A mesterséges intelligencia fenyegetése és az elveszett jövő
A Z generáció számára azonban talán a mesterséges intelligencia térnyerése jelenti a legnagyobb új bizonytalanságot és a legnagyobb kihívást. A fiatalokat évtizedeken keresztül arra ösztönözték, hogy tanuljanak, szerezzenek diplomát, mert a magasabb képzettség jobb megélhetést biztosít. Az AI egyik ígérete az volt, hogy elhozza a Kánaánt, most azonban azt látjuk, hogy az AI elsősorban az intellektuális foglalkozásoknak egy nagyon jelentős részét veszi át.
A tech lordok újabban azt ajánlják a fiataloknak, hogy szerelőként és fizikai gyári munkásként képzeljék el a jövőjüket, mivel a programozás, a fordítás, a jogi és pénzügyi elemzés, az adminisztráció és számos más diplomás foglalkozás egyre több feladatát a munkaadók egyre inkább a mesterséges intelligenciával végeztetnék el.
Különösen a pályakezdők lehetőségei szűkülnek ezáltal. Ha az AI átveszi azokat az egyszerűbb feladatokat, amelyeken keresztül korábban a fiatalok szakmai tapasztalatot szereztek, hogyan jutnak el a magasabb képzettséget és gyakorlatot igénylő munkakörökig? Sehogy. És mit lehet majd kezdeni egy egyetemi diplomával az AI korában? Hát, azt kell mondanom, a jelen körülmények között nem sokat. A mesterséges intelligenciát éppen ezért másra kellene használni. Arra, hogy kiváltsa a fizikai munkát és a szolgáltatóiparban azokat a munkaköröket, amelyeket ma jelentős részben bevándorlók töltenek be. Az ételkiszállításban, a személyszállításban, az építőiparban, a logisztikában és az ipari termelésben kellene előmozdítani a robotizációt, ahogyan Kínában is történik. Ne a fehérgallérosokat tegye zárójelbe az AI, hanem azt a munkát váltsa ki, amelyet ma külső munkaerőre kell bízni.
A kapitalizmus csapdát állít saját magának
Egyébként itt jelenik meg a kapitalizmus egyik alapvető ellentmondása. A vállalatok a profit és a termelékenység növelése érdekében egyre gyorsabban vezetik be az AI-t, amely potenciálisan emberi munkahelyek millióit alakíthatja át. Csakhogy a munkavállaló egyben a fogyasztó is. Ha a technológiai fejlődés haszna a tech lordoknál összpontosul, miközben a munkából élők vásárlóereje csökken, az a fogyasztásra épülő gazdasági modellt egészen biztosan tönkreteszi.
Az ellentmondás abban rejlik, hogy ha az emberek elveszítik a munkájukat, kinek fognak termelni a vállalatok? Ki fogja megvásárolni a termékeiket? Európában jelenleg sok vállalat számára egyszerűbb és olcsóbb bevándorló munkaerőt alkalmazni, mint automatizálásba beruházni. Csakhogy ami egy vállalatnak rövid távon gazdaságos, az nem feltétlenül szolgálja egy egész társadalom hosszú távú érdekeit. A fiatalok így egyszerre szembesülnek a régi gazdasági modell válságával és egy új technológiai korszak bizonytalanságával, amely konkrétan most már a megélhetésüket veszélyezteti.
Van-e kiút?
A problémák felismerése nem elegendő. A megoldás mindenekelőtt a stratégiai gondolkodás megváltoztatása volna. Békét kellene kötni, megszüntetni a gazdaságot károsító szankciókat, visszahozni az ipart, megfizethető energiát biztosítani, visszafogni és tudatosan irányítani a mesterséges intelligencia alkalmazását, valamint szigorúan felügyelni a migrációt. A peremországok biztonsági érdekeit összhangba kellene hozni a kontinentális közjóval.
Európa politikáját nem lehet kizárólag a geopolitikai konfliktusoknak alárendelni, miközben a kontinens saját gazdasági és társadalmi alapjai gyengülnek. Mindenekelőtt a fiatalok számára kellene ismét kiszámítható jövőt teremteni, ez a legfontosabb feladat, ennél fontosabb lényegében nincs is. Mert miközben az európai politikai elit még mindig a múlt század hatalmi viszonyaiban gondolkodik, egy egész nemzedéknek kell szembenéznie a hibás döntések következményeivel. A Z generáció lázadása ennek a helyzetnek a következménye. Egy olyan rendszerrel szembeni elégedetlenség, amely egyre több áldozatot követel tőlük, miközben egyre kevesebb jövőt kínál nekik. Pedig fiatalok nélkül nincs jövő.
CSAK SAJÁT


